Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 1. szám
Mutatványszám szives rendelés céljából! Esztergom, 1913. XXXV. évfolyam. 1. szám. HirlankönyvUri fíövadéknapi® I L, 2 fr g, sz. Szerda, január 1 PQUTim és TflRSfíDfíLMILflR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI és hirdetési dijak stb. küldendők. “T * * * ♦ ♦ FELELŐS SZERKESZTŐ : FŐMUNKATÁRS: dr. gróh József dr kőrösy László laptulajdonos és kiadó LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. I ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K NEGYEDÉVRE 3 K $ FÉL ÉVRE . 6 K EGY HÓRA . 1 K i EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. T NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. J HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT ♦ KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Esztergom város és megye közönségéhez. Az „Esztergom és Vidéke“ szives boldogújesztendő kívánással köszönti Esztergom város és megye közönségét. A régi rómaiak az év első napján fügével és mézzel kedveskedtek volt barátaiknak és ismerőseiknek azzal az óhajjal, hogy a következő új időszak minden keserüségfő> mentes legyen rájuk nézve. Az ősi jelképeket mellőzve, mi is azt kívánjuk lapunk olvasóinak és barátainak, hogy a mai nappal kezdődő új esztendőben az édesség ize kisérje minden jóravaló tettüket és törekvésüket. Úgy hisszük, mi teljes joggal alkalmazhatjuk lapunkra a nagy magyar költő szavait, hogy az „Esztergom és Vidéke“ e város és megye közönségének „új ismerőse, régi jóbarátja“ Régi jóbarátja, mert hiszen hosszú idő óta támogatója, bírája és irányitója előrehaladásának. Új ismerőse, mert új kiadó s új szerkesztők fogják ezentúl előállítani, akik azonban eleve át vannak hatva e város és megye ügyei iránt való tiszta, önzetlen jóakarattól. Ismételjük: eleve át vagyunk hatva e város és megye ügyei iránt való tiszta. önzetlen jő: rsT rattól! Ez a mi útravalónk, ez jelszavunk, ez hozzászólásaink rugója, ez bírálataink mér-éklője! Nem akarjuk sem a közönséget nagyzó Ígéretekkel, sem önmagunkat hiú reményekkel kecsegtetni. Egyetlen óhajunk és törekvésünk : jó tartalmat szép formában nyújtani olvasóinknak. És csupán annyit reményiünk, hogy e törekvésünk lelkiismeretes megvalósításával sikerülni fog olvasóink számát tetemesen megszaporitanunk. A becsületes magyar nyíltság fogja vezetni toliunkat s a jó ízlés irányítani közléseinket. Nem függünk senkitől, nem is félünk senkitől; hivatalok, pártok s érdekcsoportok fölött állunk ; tehát elfogulatlan bírálói lehetünk, akarunk is lenni minden közéleti jelenségnek, eseménynek és szereplésnek. Amint tudunk érdemeket dicsérni, sőt lelkesen magasztalni, úgy lesz bátorságunk az ostort is suhogtatni ott, ahol akár városi, akár megyei közügyben vétkes könnyelműséget, beszámítható hibát és jogsértő visszaélést tapasztalunk. Azt szeretnők, ha lapunk a helyi és megyei komoly közvéleménynek válhatnék gáncstalan szószólójává. Azt óhajtanok, hogy mindenki, aki lapunkat kezébe veszi és elolvassa, avval a tapasztalattal tegye le, hogy jó vidéki lapot olvasott. Ennélfogva gondunk lesz reá, hogy lehetőleg eredeti és tartalmas cikkeket adjunk közönségünknek. Gondunk lesz reá, hogy cikkeinkben meg legyen az irodalmi szinvonal, a könnyedség élénkség és változatosság. S az irodalmi szinvonal emelésére rajta leszünk, hogy tárcarovatunkban az eredeti versek és elbeszélések mellett helyet kapjanak a művészetek és tudományok köréből vett szórakoztatóan tanulságos ismertetések is. Célunk megvalósítása természetesen nemcsak magunkon áll, hanem a közönség támogatásán is. E támogatásnak kettősnek: szelleminek és anyaginak kell lennie. „Esztogom és Vidéke“ tárcája, A közlés joga fenntartva ! Jellemző apróságok hazánk népeiről a múlt század elejéről. Közli: Priscus. A következő érdekes apróságokat egy százesztendős forrásban találtuk. Az írójuk Csaplovics Simon, ki a múlt század első felében jóformán egymaga művelte nálunk az akkor még gyermekkorát élő néprajzi tudományt Noha Csaplovics jellemző megjegyzései ötletszerüek és töredékesek, mindamellett többnyire fején találják a szeget és jóízű humorral vannak fűszerezve. Észrevételeinek nagyobb része ma is ráillik hazánk lakóira. Biztosak vagyunk benne, hogy azok, kik nem sajnálják az időt elolvasásuktól, többször fogják gondolni vagy mondani olvasásuk közben : Igaza van ! Kihagyva belőlük a mai ízlésnek meg nem felelőket, átadjuk a szót magának Csaplovics uramnak : „Azon sokféle, egymástól sok tekintetben külömböző nemzeteket, melyek hazánkban szép egyesség- ben élnek, úgy lehet tekinteni, mint egy számos háznépet (família), mindegyik köztük adózik a nemzeti konyhára az ő szorgalmatosságának gyümölcsével. A magyar ád kenyeret, húst, bort; az orosz és oláh sót (a mármarosi sóbányákból) ; a rác szalonnát (mert Tótországból [Szlavóniából] legtöbb hízott sertés jön); a sváb krumplival kedveskedik; az olasz rizskásával ; a tót tejjel, túróval és konyhaedényekkel; a cigány pedig a nemzeti ebédnél muzsikát csinál. Egyébaránt él a tót többnyire tejjel, liszttel, krumplival, pálinkával ; a magyar buzakenyérrel, hússal, borral; a sváb krumplival, serrel; az orosz, oláh és rác kukoricával, pa- szullyal, pálinkával; a cigány döggel. Négy nemzet négy nemes bort termeszt; a magyar tokajit, az oláh ménesit, a sváb sopronit, rusztit, szt. györgyit, a rác karlovicit. Ha éhség támad az országban, az mindig csak a keleti és déli szélén történik. Tudva vagyon, mely nemzetüek az oda való lakósok. iYlás részeiben az országnak az éhség majdnem hallatlan dolog, mert az emberek magukon segíteni tudnak. Altaljában észre lehet venni, hogy minálunk az ember mindent, amit csak lehet, marhával dolgoztat, bár nagy veszteséggel legyen is a munka összekötve, mint például az élet nyomtatása. Ahol száraz malmok is divatban vannak, ott már nem marad egyeb hátra, mint hogy a marha az embernek kenyeret süssön is ; a többi úgyis már az ő dolga. Küllőmben szeret dolgozni a tót kezével ; a magyar inkább marhájával ; a sváb lábával, kezével, szájával ; az orósz és oláh — mit mondjak ? — sem ezzel, sem azzal. Legkészebb szolgálatra a német, utána jön a tót, utoljára a magyar; az oláh alig érti, mi az. Az igazi gyökeres magyarnak nem jól esik a kenyere, ha az nem olyan nagy, mint egy kis hegy; kedves neki az asszony, ha vastag és kövér, de kocsija igen kicsiny. A tót kenyere valóságos migniaturája a magyar cipónak ; menyecskéje sovány, de nagy a szekere. Az orosz, oláh, rác megelégszik pogácsával; felesége (a sok böjtöléstől) száraz, de szekere még kisebb s nyomorultabb a magyarénál. A fuvarozó tót közönségesen 2 ökröt, 2 lovat fog be a szekerébe ; a magyar 4 lovat vagy 6 ökröt; a sváb és vizi-horvát 2 lovat; az orosz 2, a rác pedig 6 borjút; az oláh 6—12 nyomorult lovacskát; (a cigány nyargal). Öltözetre kell a tótnak szűrposztó ; a magyarnak juhbőr; a svábnak vászon. A magyar alig takarja be köldökét ingével, az oláh alfelét is ; a tót középszerűséggel tart. iMoralitásra nézve : a magyar leginkább szereti pénz nélkül magáévá tenni (azaz lopni) a marhát; a tót ennivaló szereket; az orosz vasat ; az oláh pénzt és fényes gombért meg is öli az embert; a sváb lop, amit kaphat. Ha a tót nem lop, azért nem lop, mert a lopást gonoszságnak tartja ; az orosz mert fél; a magyar, mert nem akar; a sváb, mert nem lophat, azaz nem kaphat semmit sem.
