Esztergom és Vidéke, 1912
1912 / 20. szám
Esztergom, 1912. XXXIV. évfolyam 20. szám. Vasárnap, március 3. F AZ ESZTERGOMVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK EIIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: ESZTERGOM, JÓKAI-UTCA 17. SZ. Megjelenik vasárnap és csütörtökön. SZERKESZTIK: KEMPELEN FARKAS és VARSÁNYI IGNÁC ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ....................12 K Negyedévre.........................3 K F élévre ...... 6 K Egyes szám ára . . . 14 f. Kéziratot nem adunk vissza. Nyiltér sora 60 fillér. Március idusa közeleg. (K. F.) Nem politikáról akarok Írni, ámbár hogy ez manapság tán még nehezebb önmegtartóztatás, mint hajdanában a „satyram non scribere“. De hát a forró kását is okosabb kerülgetni, mint megégetni vele az ember száját. Ilyen forró kása ma a politika. Aki belekóstolt, még mindnek levitt a nyelvéről egy kicsike bőrt. Talán azért selypit annyira némely politikusunk a dunaparti nagy theátrum- ban. Különösen egy mondat van, amit nagyon érthetetlenül ejtenek ki, azt, hogy: általános, titkos szavazati jog. Egyik a „titkos“ szót harapja el, a másik az „általános“^ is. Mintha nem a szivükből beszélnének, mintha valami álszégyeri tartaná vissza őket, hogy a sajat gondolatukat mondják el. E helyett renitens nyelvvel selypítik a rájuk kényszerűéit divatos jelszavakat. Aki pedig öblösen kiáltja, mindig Bécs télé fordul ilyenkor, még a kézivel is tölcsért csinál a hangnak, hogy biztosan meghallja — valaki. És ijedten néz körül utána: hátha meghallották valakik. * Nagy idők nagy napja közeleg; hallani már a Talpra magyar énekének félszázados visszhangját, amelynek hanghullámait március 15-én hozza el az idők éter-rezgése mi magyar hazánkba. De mintha évről-évre gyengülne ez a visszhang es mintha évről-évre erősebben harsannék tel egy másik dal, a gillotin himnuszának uj idők szülte változata: a marsailléze. A nemzeti trikolórban pedig fakul, egyre fakul a fehér és zöld szin, s egyre jobban kilángol belőle a vörös. Azok, a kik a régi lobogóra esküdtek valamikor, im maguk tépik ki a két fakó szint belőle: pusztulj fehér hazaszeretet, el veled függetlenség zöld reménye, — eljen a nemzetköziség, a hagyományokat gyűlölő, emlékirtó nihil vérszine, a vörös ! Valamikor — hatvannégy éve-e, vagy nehány századdal ezelőtt -— első cselekedet volt a sajtó felszabadítása, hogy nyilt legyen a szó, a gondolat. Ma: le a nyíltsággal, éljen a titkos szavazás! De ha egy jogaiban soká visszaszorított osztálya a világtársadalomnak esküszik a vörös lobogóra, amelynek diadala az ő jobblétét jelenti, — csoda ez, bűn ez tőle? Nem ! A szocialisták harcát — ha nem is a miénk, ha ellenünk irányul is — lenéznünk, megvetnünk nem szabad. Tévedhetnek, de még tévedésükben is férfiasak, következetesek ; lobogójukat nem hajtják meg ellenséges zászló előtt. És a trikolór áll-e még büszkén, egyenesen ? Kettő igen. Az egyiknek zöld mezőjébe az van Írva: nemzeti munka tesz naggyá! A másiknak fehér szalagján ez a felírás: béke a jó ügy érdekében! A harmadik ?. . . Abból már csak egy vörös foszlány maradi. meg, a többit maga a zászlótartó tépte le, hogy szövetségest nyerjen a nemzetköziekben, akiknek hazája széles e világ; hogy együtt harcolhasson tóttal, ráccal, horváttal, akiknek álma a földarabolt Magyarország. Hej március idusa, rosszkor jössz az idén! Vagy korán, vagy késve. Három zászló közül elvesztettél egyet. De a kettő lobog, ragyog — egymás mellett. Fel a híddal, le a híddal! E sorok írójának már régebben volt egy olyan egyéni véleménye, amelyet nem akart nyilvánosan pertraktálni, mert úgy vélte, hogy a közhangulattal jutna esetleg ellentétbe. Most, hogy a város közgyűlése kifejezésre juttatta a város igazi közhangulatát a hidemelés kérdésében, megszűnt a publicisztikai kényszerhelyzet is és szabadon beszélhetek. Őszinte örömet okozott nekem a közgyűlés határozata, mert kezdettől fogva nem láttam a hidemelés „óriási“ előnyeit, de lélve láttam annak sok hátrányos oldalát. A főváros melletti kényelmes hajótelelőkkel a mi keskeny kis csatornánk igazán nem konkurálhatna, ahol a legkisebb hajó se lenne képes megfordulni. De levágott kéménnyel a régi hid- magasság mellett is átjuthat a propeller a Lőrinc-hidig. Ezek tehat jóreszt fiktiv előnyök lettek volna csak. Nincs belőle kárunk, ha elmaradnak. De halálos bűn lett volna az esztétika ellen, ha emelték volna a hidat. Egyebek ellen is. Voltak, akik úgy nyilatkoztak ugyan, hogy a város legelhagyottabb, kihalt(i) részét nem kár elcsúfítani egy égbemászó otromba töltéssel. Az illetők bizonyára elfeledték azt, hogy éppen arra az elhagyott helyre van tervezve a hajórakodó és azzal megszűnnék az az állítólagos elhagyottság is, ha ugyan egyáltalában volna ilyen. Ha netalán az üres primási palota elhagyottságára gondoltak az ellenkező nézet hangoztatói, hát akkor — nem messzire láttak. Fájlaljuk agg prímásunk személyi okokból eredő távollétét, de meg is értjük egyben. Nem felejtjük el azonban azt sem, hogy egy 80 eves aggastyán elhatározása már nem szóihat hosszú more. Egy Majiáth grófot, vagy más utódot semmiben sem köthet az elődnek averziója —- ha mindjárt jogos volt is az. Köztudomású, hogy pletykabeszéd korrnányakaratról beszélni a székhely elhanyagolásának Sem a mostani, sem a jövendő prímást nem tiltja el a kormány Esztergomtól. Eltiltja igenis a mostanit egy érthető, de nem szellőztethető motívum, de nem fogja tiltani az utódot. Lehet még olyan ragyogó, fényes udvartartás Esztergomban, mint volt azelőtt ! De ha pincébe dugnók városunk egyik vonzó szépségét, ha előre is kedvét szegnénk ilyen negligálással a jószándéku közeledőnek, hát bizony magunkra vethetnénk, ha továbbra is elhagyott maradna az a — más tendenciával épült — palota. Igaz, hogy igy lemondtunk a kormány 16.000 koronájáról, ami nem hozott volna hasznot nekünk (hozhat még egyebütt), de megmaradt a zsebünkben 4000 korona, amivel hatványozott kárt okoztunk volna magunknak, ha kiadjuk. „Két eset.“ Tisztelt Rip. Ur ! Engedje meg, hogy az „E. L.“ február hó 29-én megjelent számában a városi közgyűlés határozatának „két eset“-re vonatkozó megjegyzéseihez hozzá fűzhessem a saját gondolataimat. Az „E. L.“ állandó olvasója lévén, már régebben azon meggyőződésre jutottam, hogy az
