Esztergom és Vidéke, 1912

1912 / 103. szám

1912. december 25.

ESZTERGOM és VIDÉKE.

7

•kénytelen kardjával megmenteni a rabló törökök gyalázatától. És az ő nemes vére egyesült az ő hű életpárja forró vérével. Valóban szent hely ez . . . A néphagyomány is igy érzi és vallja. Már pedig a magyar nép nem szokott meghamisítani semmit. A dédapák ükapái ül- tehették ide a beszédes emlékfákat. A szerető unokák gondozzák kegyelettel. Hiszek bennetek, édes Dobozy- fák !

Az ihlet teremtő perceiben belé- kerültek a mester vázlatkönyvébe nem csak a régi fákjellemzetes kontúrjai, hanem azok a szent érzések is, melyek akkor áradtak ki szivéből, keresztül kezén és ironján a kartonlapra.

Az emlékezetes és lélekemelő félóra megörökítette a vázlatot. A művész még a színezés tómusait is följegyezte A fölséges eredeti színkép azonban sokkal mélyebben bevésődhetett leikébe, mert boldogan csukta be könyvet és minduntalan igy szólt:

Hála Istennek! csakhogy megértem ezt a régóta várt eseményt. Csakhogy már egyszer itt lehettem látogatóban a Dobozy-fáknál!

II.

Alig végezte be mondani valóját a mester, lenge kalapját márismesz- szire elguritotta a csintalan szél. Utánna repültem. A mikor diadallal elfogtam, és visszaadtam, Ligeti bácsi a balkezébe vette és ezt kérdezte :

— Micsoda rozoga épület ez itt előttünk öcsém ?

— A basaharci hires csárda.

— Akkor lefőzzük a zivatart!

— Úgyis történt Szaporított léptekkel indultunk. Persze a folyton kövéredő esőcseppek is gyorsították kiadós eseményeiket. A művész is kénytelen volt galambfehér fejére tenni és óvatosan fogva tartani a szökevény hajlamú szalmakalapot.

A menydörgés szinfónikus kó- zusa közelebb ért hozzánk A napot hatalmas felhők fátyolozták be, melyek már a folytonosan erősödő vihar sas szárnvai torlódtak felénk.

Végre azután elemi erővel kitört a zivatar féktelen szenvedélye. Föl- ségesen cikázó fényben és rettenetes villámcsapásában. Még a levegő is reszketett bele. És nyomban rá megdöbbentő égzengés, mely megrémítette^ az egész környéket.

Éppen akkor léptük át a kopott csárda küszöbét, midőn a felhőszakadásnak is beillő augusztusi zivatar teljes elemi erővel uralkodni kezdett. Mindent elfoglalt Minden az ő hatalmába került. Míg uj patakokat is teremtett. A fölajzott Duna pedig olyan emeletes hullámokat vert, mintha csak földrengés riasztotta volna föl medréből.

A kopott csárda törött ablakaiból néztük a hatalmas égiháboru megnyilatkozását. A megriadt kocsmáros a hatunk mögött lappangott. A riadalmas égzengéstől és a zuhogó záportól hiába is próbálta volna meg a beszélgetést.

Jó fé óra múlva végre eloszlott a homály. Megfiatalodott a nap újra. Biztató színek jelentek meg az elborult égen A Duna háborgása sem volt már olyan rémületes. A szabadon álló Dobozy-fák is kiállották a vihar ostromát. Mintha csak az Isten haragja után következő bocsánat enyhülését éreztük volna. Áhítattal néztük ezt a fölseges engesztelődést.

A zivatar megcsillapodott. A vihar megszűnt. Az ég kiderült. Kék homlokán ismét nyájas és derült mosoly tündökölt. Bemosolygott még a rozzant csárdába is, ahol most már egy kopott, ingatag faasztal mellé telepedünk a düledező lócán. A kocsmáros végre megszólalt:

— Nem parancsolnak kérem valamit, nagyságos uraim ? A feleségem még mindig a baromfiakat oltalmazza. Hanem azért mindjárt itt lesz.

— Mije van hamarosan ? —kérdezte csöndesen a mester.

— Van kérem kirántani való csirke, rántotténak való friss tojás, aludt tej és bor.

— Hozzon csak rántottét.

A csapiáros kiballagott a szomszédos konyhába. Az asszony hevenyében tördelte a tojásokat. A kopott asztalra két tulipános levestányér, ősi vasnyelű villa meg kés került egy sorban. Hozott a vendéglős, egy szélesszáju üvegben Duna- viz szinü, szőke, szentgyörgymezei, zamatos zamárdhegyi bort.

— Ugy-e megkövetem alássan a Dobozi-fáknál tetszettek lenni, — kérdezte azután, kiszolgálás közben természetes csaplárosi közlékenységgel Láttam már a nagyságos urakat, mikor a bokor árnyékába telepedtek. Mindjárt mondtam a feleségemnek, hogy megint piktor ur jár erre mifelénk. Mert azok szoktak ide leginkább kirándulni a diákokon kívül. Csak a csárdát kerülik el rendesen. Mert ugy-e megkövetem alásan, már nagyon kopott ? Hát milyen is legyen ? Kevés a vendég. Sok a fogyasztási adó. Még több a bérlet Hát bizony nem igen jut egy árva fillérem se a rendbetartásra.

Ekkor már megjelent a csaplárosné, a tűzhely kipirositotta. Jó tál mosolygó, pirosra paprikázott arany színű rántottéval és friss salátával. Illedelmesen köszönt és lerakta a hozományt az asztalra. Szégyenkezett egy kicsit a szegénységükön. Alig mert valamit mondani.

— Hát mit tud maga mondani a Dobozy-fákról ? — kérdezte azután Ligeti bácsi; mikor jóízűen falatozott. Rákezdte lassan és vigyázato- san a csárdás :

— Hát kérem alássan, az én szimpla paraszt eszemmel csak any- nyit tudok, hogy a szörnyű mohácsi veszedelem után, erre felé csatangoltak a portyázó törökök. Do- bozy Mihály, dicsőséges urunk, akkor Pilismarót földesura volt. Ott lakott a régi római vár sáncai között szép kastélyában. Esztergomból érkezett éppen akkor lóháton. Mellette lovagolt a felesége is Nagyon siettek mert tudták, hogy erre felé özönlik a török veszedelem. Így vágtattak hazafelé, mikor az eleven török lovak hirtelen kibújtak az erdőből. Valami előfutár lelőtte Dobozy Mi- hályné nagyasszonyunk paripáját. Az ura nyomban nyergébe ölelte és szélvész sebesen vágtatott Marót felé. A rabló török csapat nyomukban járt. Eljutott már valahogy Dobozy Mihály uram tajtékos lován oda, a hol máma az ő fái állanak. A tisztás helyről már nem volt messze a vár. De tovább nem birt jutni. Össze rogyott agyoncsigázott paripája és kilehelte hűséges páráját. Már most a vitéz fölemelte feleségét a földről, megcsókolta és kardot rántott. Mert a török csapat akkor már százlépésnyire volt. Senkise siethetett segítségére. Mert a várbeliek az erdőbe bujdostak a török vész elől. Nem maradt más hátra, mint .a rettentő leszámolás az élettel. Iszonyúan vonított már a száz török. Vérig föl- bőszültek az eszeveszett embervadászatban. Dobozy elé térdelt hitvese. Szelíden nézett az urára és alázatosan kérte, hogy ne hagyja őt török zsákmánynak. Inkább együtt haljanak. így is történt. Az elsőkard- szurás az ártatlan szép asszonyt küldötte a menyországba. A másik csapás az első töröknek a többi

pedig a következőknek adott útlevelet a pokolba. Hét török vérzett el rettentő kardja csapásaitól. Végre is az egyik támadó orvul szúrta agyon. A dühös rablók összeszedték halottaikat és sebesültjeiket és egyenesen Dobozy várába vágtattak. Ott garázdálkodtak sokáig a gazdátlan kastélyban. Végre kirabolva és ösze- törve fölgyujtották az egész uradalmat. Azután Visegrád felé vágtattak. A mikor az elbujdosott jobbágyok előkerültek az erdők rejteke- iből, akkor először is nem az elpusztult várba mentek, hanem a Duna felé, arra a síkságra, a hol a

— hit hozók szerint — az ő jó uruk és nagyasszonyuk drága tetemei feküdtek piros vérben, összeölelkezve halálban a szeretet erős karjaival. Nem volt már akkor eleven pap az egész határban, hát csak úgy temették el imádkozva, siránkozv a afiatal házaspárt és sírjukat kövekkel jelölték meg, hogy jobb időkben meg is szenteltethessék. Ennyit tudok csak kérem alássan mindössze még a dédapámtól. Engedelmet kérek, hogy ilyen sokáig fárasztottam a nagyságos urakat.

III.

Tetszett a mesternek a basaharci dédai csárdás tempós beszéde és szivarral jutalmazta. Azután halkan igy szólott:

— Hozzon egy harmadik poharat is.

A harmadik pohár persze boldoggá avatta a csapiárost a ki ko- cinthatott vendégeivel.- Miért hívják ezt a mezőt Basaharcnak ? — kérdezte azután a művész.

Azért kérem alássan, mert Dobozy halála után jó időre itt pusztultak el a törökök meg a basáik is magyar vitézek kardcsapásaitól. Ide jelölte ki a magyarok Istene Dobozy vesztéért a megtorlást.

— Hány esztendősek lehetnek azon terebélyes Dobozy emlékfák ?

— kérdezte újból az öreg ur biztató nyájassággal, midőn tiszta forrásból akart meríteni.

— Lehetnek azok már kérem alássan kétszáz évesek is. A dédapáink azt mondták, hogy a dédap- jaik utána ültették azokat a fakat, a honnan a vihar egyszer-másszor kidöntötte azokat. Ezt a csárdát is a dédapám építette. Azért van benne a nevében az értelme. De már régóta a másé.

— Hát köszönjük már most a menedéket, a jó eledelt, a jó bort, a jó kenyeret meg a jó szót — mondotta azután Ligeti bácsi az órájára nézve, — fizetünk.

El kellett hagynunk az ütött kopott dédai csárdát. Bizony jól esett a kicsit dohos kocsmából a legüdi- tőbb dunai levegő kellemes áradatába jutnunk.

Megindultunk lassan Esztergom felé. Az országút kátyúi még teli voltak habos és iszapos tócsákkal, de a gyalogút kemény gerincén azért elég tisztásán haladhattunk.

A mester vidáman kezdte :

— Igazán tetszett nekem annak az egyszerű magyar csárdásnak a természetes szólása. Bizonv igazat mondott öcsém, hiába. A nemzedékről nemzedékre szálló hagyomány mindig értékesebb és nemesebb, mint néhány tapogatózó okmánykutató bizonytalan eligazodása. Nemrégiben egy ilyen ivású búvár, aki sohase járt erre, hanem csak a levéltár pókhálói között, azt merte fönhangon hirdetni, hogy Dobozy Mihály nevű Pusztamaróton s'/envedett vértanúi halált. Ohó ! következtette ebből a följegyzésből, hátha Dobozy nem is lakott Pilismaróton, hanem Pusztamaróton, amely szintén közel van Esztergomhoz és a Marót név előtt P. betűvel csakugyan megtévesztő adat. Ilyen látszatos levéltári adatokból azonban nem lehet tiszta igazságot kihámozni. Miért nem ültettek Pusztamaróton Dobozy emlékfákat? Ugy-e bár különös mestersége van néha a búvárnak, midőn a kételkedés kenyeréből vág nekünk ilyen rossz Ízű karajai ? Ne kérjünk belőle. Tartsa meg magának.

Erre az érdekes problémára ez volt az én szerény észrevételem :

— Már deákkoromban többször kirándultunk a Dobozy-fák alá ott szavazattunk és hazafias dalokat énekeltünk. Pusztamarótot csak h Íréből ismertük. Épen azért nem változhatott meg az a szent meggyőződésünk, hogy Dobozy Mihály kultusza csak Pilismarót dicsősége marad mindörökké. Vájjon nem vétkeznek-e azok a makacs kutatók a hagyomány és a kegyelet szentsége ellen, midőn mindenáron megszeretnék fosztani Pilismarótot több évszázados Do- bozy-kultuszától ? Aki valami vado- nat új tételt akar reánk erőszakolni, az rendesen, erőltetéssel is valami régi kincsünket bizonyítja hamisnak.

A mester szintén a meggyőződés melegen csengő hangján folytatta:

— Vannak mondák és hagyományok melyek alig gyökeresedtek meg olyan mélyen, mint a Dobozy-emlék- fák Pilismaróton és mégis rendületlenül élnek Ha első történetírónk, Anonimusz is fölhasználta a honfoglalás és honalapitás mondáit és hagyományait, miért ne figyelnők mi is a későbben keletkezett hagyományokat, melyek szintén a történet forrásaiból fakadtak. A Dobozy-fák eleven tanúk. A pilismaróti tőzsgyö- keres magyar nép köztudata, pedig Dobozynál több évszázados örökség. Én egy csöppet sem kételkedem a pilismaróti Dobozy-kultusz igazságában. Mert . csak egy igazság lehet. Minden egyéb csak föltevés marad.

Ilyen együttérző társalgás közben egyszerre csak mögöttünk vágtat egy gyors hintó és hirtelen megállva, előttünk, egy nyájas úriember lengeti felénk vadászkalapját. A népszerű pilismaróti erdőtanácsos volt.

— Pardon ! — kezdte kedélyesen — hogy útonálló lettem ! Az egyik erdőőröm jelentette, hogy itt érte az urakat a zivatar. Azonnal befogattam, hogy ne tessenek ilyen sáros utón Esztergomba fáradni.

Kölcsönös bemutatkozás után Vadászffy Jenő erdőtanácsos kilépett a fogatból és a művészt saját helyére ültette. Azután vidáman és sebesen beröpültünk a városba.

Útközben megmutatta Ligeti Antal a Dobozy-fák vázlatát. Elragadtatással gyönyörködött az erdőtanácsos. Hiszen Pilismaróton ő volt a Dobozy kultusz legbuzgóbb apostola. Sikerült majálisokat, látogatott szini- előadásokat rendezett a Dobozy-em- lék javára, melyet az emlékfák közé tervezett.

Vadászffy szintén lelkesedéssel beszélt Pilismarót dicsőségéről és nem engedett egyetlen szónyi kételkedést sem hozzáférkőzni ahhoz a szent meggyőződéséhez, hogy Dobozy Mihály és hitvese valamint Pilismarót örökre összetartozó fogalmak maradnak.

Ligeti Antalt az erdőtanácsos a párkánynánai állomásra kísért A mester meghatottan megköszönte magyaros barátságunkat és meleg kéz- szorbással ígérte, hogy szive szerint megfogja örökíteni a Dobozy-fák megfestésével Dobozy Mihály és Pilismarót dicsőségét.