Esztergom és Vidéke, 1912
1912 / 5. szám
Esztergom, 1912. XXXIV. évfolyam 5. szám. Vasárnap, január 14. r AZ ESZTERGOMVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: SZERKESZTIK: ELŐFIZETÉSI ÁRAK: ESZTERGOM, JÓKAI-UTCA 17. SZ. KEMPELEN FARKAS Egész évre . . ... 12 K Negyedévre . . . . . 3 K ———— és Félévre . , . ... 6 K Egyes szám ára . . . 14 f. Megjelenik vasárnap és csütörtökön. VARSÁNYI IGNÁC Kéziratot nem adunk vissza. Nyiltér sora 60 fillér. Az esztergomi nép neveléséről. ii. (K. F.) Múlt számunkban a nép neveléséről irtani — általánosságban. Eddig könnyű dolgom volt. Most érzem aztán, hogy milyen kemény fába vágtam a fejszémet, amikor speciálisan az esztergomi földműves nép neveléséről kellene Írnom. A múltkor azzal végeztem cikkemet, hogy: keljünk versenyre a népbolonditók- kal, szeretetben a nép iránt. Közeledjünk hozzá; éreztessük vele, hogy nem ellenfelei, hanem testvérei vagyunk, hogy magunkhoz kívánjuk őt emelni, elsősorban a szeretet, másodsorban a kultúra segítségével, amelynek áldásait velük is meg óhajtjuk osztani. Hej, hej. Sok mindenféle kívánkozik itt le a toliamról, a miket még sem írok meg, mert nincs szándékomban senkit megsérteni. Ezért hallgatok első sorban a választásokról. Aki azonban akár mint szavazó, akár mint néző részt vett már vagy országos, vagy városi képviselőválasztáson hires nemes Esztergom városában, annak az én hallgatásom is ékesszólás számba fog menni, tekintet nélkül pártállásokra, a vesztegetés... pardon — befolyásolás módjaira. Mert hogy nemcsak pénzzel lehet ám befolyásolni, hanem egyéb folyadékokon kívül képtelen frázisokba bujtatott izgatásokkal, félrevezetésekkel, a nép müveletlenségére alapított észcsavarintásokkal, ablakbeveréssel, leha- zaárulózással stb. stb. Kevés volna a papirosom, ha mind le akarnám Írni az amúgy is közismert alkotmányos eszközöket. De felesleges volna, hisz úgyis ismeri őket mindenki és — él vele majdnem mindenki. Ez a népnevelésnek az ellenkezője, a kerékkötője. Legfeljebb arra alkalmas eszközök ezek, hogy a nép még jobban elhidegüljön az uriosztálytól. Ma : János bátyám, István öcsém ! — Holnap: hallja kend! A nép lassan ért meg sok dolgot, de ha gyakran van rá alkalma megérteni, hát végül mégis csak kinyílik a szeme. Csúnya téma, nem is beszélek róla többet. Ki-ki érzi itt: mi lenne a tennivaló. Mindennél előbbre helyezni a város igazi érdekeit. Csak olyan emberre adni a szavazatot, aki akar is, tud is kivinni valamit abból, amit igér. Akinek van befolyása,, súlya ott, ahol a jókat osztogatják. Egy ilyen egyhangú választás minden időkre megalapítaná Esztergom jövőjét. A városi képviselőválasztásoknál pedig — nem idegen emberekről van szó — a múlt tanulságai elég elriasztó példát nyújthatnának. De sógorság, komaság, kékposztó köpönyeg — — igy nem lehet a nép szere- tetét, becsülését megnyerni. Ennél a pontnál bátran konstatálhatnám is, hogy befagytam. Mert olvasókörök, népegyletek, felolvasások, mind szép dolgok, jó dolgok, de — csak később. Előbb magunknak kell megváltoznunk, „ESZTERGOM és VIDÉKÉ“ TÄRCMÄ. Földváry István. Valami hangulatos, sziveket megragadó címet kerestem e sorok élére. Addig, addig kerestem, amig rá nem jöttem, hogy a legkifejezőbb, leghangulatosab cim csak ez a név lehet. Nem akarok most életrajzot írni, de Esztergomban — legalább a ma élő** generáció számára — erre nincs is szükség. Olyan ember nincs ebben a városkában, a ki ne ismerné Földváry Istvánt. Es olyan még kevésbé van, aki ismerve őt, ne szerette volna. Hogy igazi derék ember volt, nagvszivű, önzetlen, a város ügyeinek egyik legerősebb oszlopa, — arról mind nem akarok beszélni. Csak az édes szavú poéta érdekel benne, az a mély, szemérmes költőiélek, a ki inkább kerülte, mint kereste a feltűnést, a hódolatot. De akárhogy húzódott félre a nyilvánosság elől, egy-egy koronkint megjelenő verse elárulta, hogy nem mindennapi laptölteleket kapott bennük a gurmand Ízlésű olvasóközönség, hanem egy Isten kegyelméből való nagy poéta lelkének igaz gyöngyeit. Egy életen át sikerült szemérmesen elrejtőznie a zajos ünnepeltess elől, de minden vérbeli iróember ismerte őt, tudta, hogy csak az ő akaratán múlik, hogy neve nem hangzik a felkapott nagvok neveivel együtt az irodalmi börze csarnokaiban. De hiába húzódott; élete végén akarata ellenére is fel akarták őt avatni a halhatatlanok közé. A Petőfi-Társaság, ahol már előzőleg is bemutatták szívhez szóló verseit, ajánlotta őt tagjai közé való felvételre, de ő következetes maradt és elmenekült az ovációk elől egy szebb hazába. A kegyeletnek más utón nem tehetett eleget a társaság: december 10-én tartott ülésén Szávay Gyula kivaló poétánk az alábbi bevezető sorok után felolvasott néhányat a székfoglalónak szánt költemények közül. A társaság lagjainak és a megjelent nagyszámú közönségnek zajos tapsa váljon felhallat- szik e hozzája ? Megérzi-e az ő nemes lelke, hogy már nem csak ott fent halhatatlan, hanem itt, az irodalom pantheonjában is az? Én szentül hiszem, hogy igen. Most pedig bemutatjuk olvasóinknak Szávay Gyula felolvasásából a bevezető részt és egyik remek szép verset Földváry Istvánnak, a mi poétánknak. „A felsőbbség rendelkezése, nagyon kedves rendelkezése en rám ruházta ma azt a tisztességet, hogy e három vendégkölteményt bemutassam. Első vendégünk Földváry István már csak leiekben lehet jelen a bemutatáson ; délceg alakja az emlékezet friss virágai alatt pihen immár az esztergomi temetőben s a kis költemény bokréta rózsáit mintegy a hantok alól dobja e körbe, amelybe vágyódott és amelybe szép tehetségével annyira belevaló volt s amelybe testvérkarokkal épen bevezetni akartuk, amikor az örök álmok világába elköltözött. Bemutatkozó költeményei kezünkben maradtak, — egy-kettőből koszorút fonok most s fel- diszitem emlékét vele. Költeményének cime : Őszi levelek. 7. Könnyet ha látsz az én szememben, Borút az aggó homlokon, Ne sajnálj én édes szerelmem, Ne kérdezd azt, hogy mi bajom ? Majd egyszer — hogyha végig szántja A te meződet is a téli szél S lehull utolsó szép virága . . . Megérted szó nélkül: a könny hogy mit beszél. A szenvedést, azt úgy tamiljuk Egymástól némán, szótlanul . . . Megyünk az élet rögös utján S egyszer csak szemünk könnye hull . . . Eszünkbe jut, akit szerettünk, Ki bus volt s szintén könnyezett . . .
