Esztergom és Vidéke, 1912
1912 / 71. szám
Esztergom, 1912. XXXIV. évfolyam 71. szám. Csütörtök, szeptember 5. AZ ESZTERGOMVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK EIIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: ESZTERGOM, JÓKAI-UTCA 17. SZ. Megjelenik vasárnap és csütörtökön. SZERKESZTIK: KEMPELEN FARKAS es VARSÁNYI IGNÁC ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ....................12 K Negyedévre.........................3 K F élévre ...... 6 K Egyes szám ára . . . 14 f. Kéziratot nem adunk vissza. Nyilttér sora 60 fillér „Zászlóhajtás.“ Lapunk legutóbbi számában Kempelen Farkas szerkesztőtársamtól Vimmer Imre polgármesterhez intézett s rendőrségünk tehetetlenségét tárgyaló nyílt levelemre fenti címmel cikk jelent meg, mely több tekintetben hozzászólást igényel részemről. Tévesen értésükén Írtam meg, hogy a szó- banforgó rendőrőrsöt Peterdy Kálmán helyezte el a belváros területéről. Még lapunk megjelenése napján — midőn cikkem tartalma iránt minden oldalról megnyilvánult a helyeslés — értesültem róla, hogy a legszükségesebb rendőrőrs elhelyezése nem Peterdy Kálmán rendőrkapitány számlája terhére Írandó, hanem ezt a nevetséges baklövést maga a városi tanács követte el. Közleményemnek azonban nem az volt a célja, hogy megállapítsam, ki helyezte el a rendőrőrsöt. Ez csak századrangú kérdés. A közbiztonság hiányát tártam fel, amiről elsősorban a rendőrkapitánynak kellene gondoskodnia. Ezzel szemben állítólag az a nézete a rendőr- kapitánynak, hogy a rendőrök ne válasszák szét a verekedőket, mert életüket kockáztatják. Ha a rendőrkapitány valóban igy nyilatkozott, akkor az ügy be van fejezve. A rendőri intézmény Esztergomban megszüntetendő és 8 csendőrt kell alkalmazni a közbiztonság fentartására; ez a nyolc ember nagyobb rendet fog tartani, mint 60 rendőr. Az adminisztratív rendőri teendőket végezze továbbra is a rendőrkapitányság tisztikara más beosztásban. Hogy a rendőrlegénység még baleset ellen sincs biztosítva, ez ismét elsősorban a városi tanács durva mulasztása. De ez nem zárja ki azt, hogy a rendőrségnek nem a legfőbb és legelső kötelessége megakadályozni a szerencsétlenségeket, illetve a közbiztonságot fentartani. Ami pedig a „rendőrkapitány személye ellen intézett támadást“ illeti, arról szó sem lehet, mert a személyeskedést jó Ízlésem sem engedné meg. Ha tehát közleményemben olvasóink közül valaki személyes támadást látott, tévedett. Itt azonban meg kell jegyeznem, hogy a köztisztviselői állás és a személy teljesen külön választandó. Lehet valaki személyét illetőleg nagyon előkelő, képzett, kifogástalan úri ember, de köztisztviselői szereplésében gyengének, igen rossznak bizonyulhat ; ezt csak példának hozom fel; nem a jelen esetre célzok. Varsányi Ignác. A tanítóképzés. Mert a népoktatásügy, mint tömegnevelés és képzés társadalmi szempontból elsőrendű dolog, mi természetesebb, minthogy az annak központjában álló tényezőnek, a tanítónak e szakban való kiképzése sem kevésbbé elsőrendű. Mi tanítók axiómának tartjuk azt, hogy a tanító: az iskola, azonképen annak kell tartanunk azt is a tanító: a népoktatásügy. Miért is a tanítóképzés kérdésének helyes megfejtése nagyon hálás íeladat, mert az a tömegnevelés és képzés kimerithetlen kincses bányája, mig ellenkező esetben valóságos átka. A tanító, közelebbi meghatározásában a néptanító, a népnevelő a népművelődés alapozásának, terjesztésének, fokozatos előbbrevaló vitelének oly kimagasló társadalmi tényezője kell hogy legyen, akiben megvannak mindazon ismeretek és erkölcsi erények, szóval elméleti és érzelmi biztosítékok, amelyek képessé teszik őt arra, hogy nevelői es képzői feladatát a kor művelődési szintáján felülemelkedetten, fokozatos fejlesztéssel erje el azt, hogy a tanítvány lehetőleg elsajátítsa mindazon ismereteket, amelyek rendeltetésének helyes betöltésére őt képessé teszik és minden körülmények között oly erkölcsi magaslatra állítják, ahol az Isten, a haza és a felebaráti szeretet öntudatos gyakorlásáról ad bizonyítékot. Ilyen tanító embert csak az tud a maga valójában kepezni, aki maga is az és mint ilyen a népnevelés terén megállta helyét, áldásos tevékenységének nyomai járt utakká válva fenn is maradtak. Ám mindig azt állítom és állításomat ■helyesli a magyar tanítóság összessége is, hogy a tanítóképzésre egyedül az hivatott, aki maga is olyan tanító ember, aki a tanítóképzésre való reátermettsegét a gyakorlati élet összes fázisaira kiterjedőleg cselekményes működésével is be tudja bizonyítani. Azért mi tanítók, akik a gyakorlati életben szerzett tapasztalatokban gazdagok vagyunk, egyáltalán nem találunk biztosítékot abban, hogy az elemi népoktatást, népnevelést a maga otthonában nem ismerő különféle tanképesitéssel biró, de magasabb rendű osztályt képező középiskolai tanárok, vagy a gyakorlati élet ismerete nélkül tanítóképző tanárokul kiképzett egyének oly tanítói generációt neveljenek és képezzenek, amely a néptanítói, népnevelői ideálnak megfelel. Ilyen tanítói generációt csak azok tudnak nevelni és képezni, akik a népnevelés a népoktatás összes neveléstani és szociológiái csinját-binját ismerik. A mai tanítóképzés a lehető leghelytelenebb, amit megerősít az a konkrét körülmény is, hogy a tanitóképző-intézeti tanárok külön egyesületbe szervezkedve, a legközvetlenebben érdekelt tanítóság gyakorlati tapasztalatainak mellőzésével adják a megkülönböztetett népoktatásügyi nagyságot. Azon azonban egyelőre máskép segíteni nem lehet, mint a tanítóképzést alapjában a reform céljára terelni. Reformálni kell a tanítóképzést és pedig oly alapon, amely a tanítónak a fejlődött társadalmi igények által támasztott magasabb rendű, általános műveltséget biztosítva, a tanítóképző erőket a maga rajából bocsátja ki. Rég megmondottam volt, hogy a tanítóképzést a középiskola nyolc osztályának elvégzéséhez kell kötni és igen helyes nyomokon járnak azok, akik a szakkiképzést akár az egyetemek, akár a felállítandó, illetőleg kifejlesztett tanítóképzőkből létesítendő szemináriumokban, vagy akadémiákban óhajtják keresztül vinni, de ez utóbbiakat mindenesetre egyranguvá téve az egyetemmel. Ennek a kivitele ugyan átmenetileg nehézségbe nem ütközik, de mit szól hozzá a társadalom, amelynek számot kell vetni azzal, hogy az az új tanítói generáció milliője állásának, tisztének megfelelő és azt reprezentálni is képesítő dotációt, anyagi ellátást fog kívánni. Mit fog hozzá szólni az a társadalom, amely törvénythozó képviselőjének nyomatékosan nem hagyta meg, hogy elsőrendű feladatának tekintve a magyar nemzeti népoktatásügyet szivünkön hordják a tanitöknak megfelelő és a megélhetést lehetővé tevő ellátás, fizetés törvényhozásilag megadatását. Mig ez be nem következik, addig minden néven nevezendő tanítóképzés, amely eltért eredeti irányától, hogy t. i. tanítót csak gyakorlott egyházi és világi tanítók, tehát a tanulás, a nevelés művészetének mesterei képezhetnek csak, a más rendszerrel már többé kevésbbé épen nem megfelelő. Ami pedig a tanítóképző intézetben működő tanítók tanári címét illeti, azt kifogásolni végtelenül együgyüségre vall. Elvégre is tudnia kell azt is, hogy mikor az 1868. évi 38. t. c. életbeléptetésével az állam több helyütt állami tanítóképzőket ál-
