Esztergom és Vidéke, 1911

1911-02-09 / 12.szám

levegőjű házakat bocsátani, hol fáradt tagjaikat kipihentethetik s részeseivé tehetjük az igazi, családi otthonias boldogságnak s nem kell attól tartaniok, hogy a házigazdák kapzsisága folytán el kell hagyniok lakásaikat. Emeljük a tulajdonnal polgári önérzetét is a munkásnak s nem tekinti magát páriának, aki csak arra született, hogy dolgozzék, de munkája >gyümölcsét más élvezze. Hiszem, hogy a tömeges építkezés folytán 2500 kor. költséggel munkásházak -építhetők, melynek kamata 6 százalékos törlesztés mellett nem tesz ki többet, mint évi 150 K-t. Mégpedig ki mondja azt, hogy Esztergomban lehet önálló, egészséges, száraz, 1 tágas szobából, konyhából és kamrából álló lakást udvar és kerttel 150 K évi bérért kapni? Ily lakásért legalább 250—300 K-t kell fizetni, de még ennyiért sem kaphatnak, mert ily lakások nincsenek, a háztulajdonosok pedig arra éppen nem kaphatók, hogy mostani egészségtelen lakásaikat a modern kor követelményeinek megfelelőleg átalakítsák. Legkevesebb, amivel tartozik egy város munkásainak az, hogy a részükre építendő munkásházak amortizácionális költségéért garanciát vállal. Szenttamás nyomorult népének egészségesebb, vízben bővelkedő helyre való letelepítése tovább már nem odázható el, de számtalan szegény iparos, munkás és kisember van e városban, aki a munkáslakások létesítését évek óta sürgeti, epedve várja, deputációzik, mindhiába azonban, mert a város hatósága — mint egyéb életbevágó kérdésekben — itt is a holt, az élettelen pontra, a semmittevés és halogatás álláspontjára helyezkedik, mert a klikkvezér fél, hogy itt munkásság lesz majd egyszer, felüti fejét a szocializmus, amely talán nem fogja szem előtt tartani e nagyon is helyi mottót: „annak dalát éneklem, akinek kenyerét eszem"* Elvégre nem lehet mindenkinek 100 szobás palotája még a magyar Rómában sem, sőt itt méltán mondhatjuk, hogy koldusfillér terem itt, de nem munki s e koldusfillér, ez az alamizsna a megölője sok munkakedvnek, polgári önérzetnek, mert nyomában meghunyászkodás és tétlenség jár. Nem hiszem, hogy akadjon munkás, ki tulajdona után szivesebben ne fizetné meg az évi lakbért, mint idegen lakás után, melyből lépten-nyomon kitehetik. De ha szükséges, még a városnak közegészsége érdekében meg kell hozni esetleg a telkeknek mérsékelt ár melletti átengedését, utaknak, járdáknak, vízvezetéknek stb. díjmentes kiépítését is, mert később ezen házak tetemes pótadót fognak a város pénztárába szolgáltatni. De meg kell hozni az áldozatot nemzeti szempontból is, mert jól mondta jules Simon, a nagynevű államférfi, hogy „lakás nélkül nincs család, család nélkül nincs ember, ember nélkül pedig nincs haza". Mindenki, aki ismeri a gyakorlati életet, tudja, hogy mily frázis volt annak idején az a kijelentés, hogy a segédjegyzői állás csak átmeneti! Igen, át.meneti annak, aki családi vagy egyéb összeköttetéssel bír, de aki csak pusztán a saját szorgalmára és igyekezetére van bizva, nyugodtan beleőszülhet az „átmenet"-be. Az ország szégyene, gimnáziumot végzett, sőt főiskolai jellegű tanfolyamot hallgatott egyéneknek évi 1000, mondd ezer korona fizetést adni. S ha még ezer korona volna, de ebből levonódik a IV. o. ker. adó, nyugdíjjárulék, egyesületi tagdíj, tessék a megmaradt „összeg"-ből tisztességesen, a rangnak és intelligenciának megfelelően élni. Hát nem nevetséges ez ? Nem, hanem nagyon szomorú dolog! Keresve a módokat, melyek e szégyenletes állapotokat szanálhatnák, az államhoz jutunk. A községeket jobban megterhelni fizikai lehetetlenség, már tul vannak terhelve, Csak egy kis jóakarat az állam részéről és enyhítve lehet sanyaruságunk! Sajnos azonban az államot a „nagyhatalmi érdekek" akadályozzák a rendezésben, mert ez a szörny nyeli el a százmilliókat, hogy nekünk nem jüt belőlük morzsácska sem. Pedig a vezető körök beláthatnák végre, hogy a hadseregnek ezzel a folytonos dédelgetésével csak borsot hánynak a falra, mert a közigazgatás csődje immár itt van és ha ez bekövetkezik, aminthogy — ha az állapotok sürgős orvoslást nem nyernek — be is fog következni, sem a „Dreadnought"-ok, sem pedig a katonai automobilok, még kevésbbé a repülőgépek nem fogják a kátyúba rekedt szekeret kirántani. Tessék már végre a segédjegyzőkre tekinteni, tessék végre azt az igazán nagy nyomorúságot észrevenni, amiben ezek a szegény emberek sínylődnek ! Meg vagyunk róla győződve, hogy — ha tisztességes fizetést adnak a segédjegyzőnek, egyszeribe megjavul a közigazgatás. H

;

sz ez természetes folyamat lenne. Az ember kialudt ambíciója feléledne, uj erőt nyerne annak tudatában, hogy elviselhetőbbé vált a helyzete. Nézzük a tanfolyamokat! A mai viszonyok oda vitték a dolgokat, hogy évről-évre kevesebb a jelölt. Senkinek nincs kedve erre a legrögösebb pályára lépni. Nem is ajánlható a mai viszonyok között a fiatalembernek, hogy jegyzői pályára lépjen, mert ha ambícióval indul is neki, mire elérkezik a választáshoz, látva a mai orditó* nepo- és Herbertizmust, ambíciójának tüstént^vége van. Kinevezési rendszer és automatikus előlépés, mindenekelőtt fizetésjavitás és nem rendezés, jöjjön el a te országod, de minél előbb! Egy aljegyző. HIRE A segédjegyző. Szinte az unalomig foglalkoztak márasze gény segédjegyzővel, de annyit mégsem mondhattak róla, hogy még mindig ne akadna mondanivaló. Panaszkodnak más tisztviselők is, hogy sanyarú a sorsuk, de találunk-e még egy ágat a tisztviselők fáján, amelyet annyi teher nyom oly nyomorúságos dotáció ellenében! — Eötvös József báró. Fennmaradt, örökké is fennmarad neve, de még mindig csupán a dunaparti ércszobor s nem, amint nemes hevülettel kívánta, „eszméi győzedelme" az ő emlékjele. Eszméi, miknek a szószéken, az irodalomban, az alkotó munka mezején hirdetője volt, talán ma távolabb állnak a győzedelmes megvalósulástól, mint akkor, mikor negyven' évnek előtte az ő szomorú elmúlása borította gyászba az országot. A jobbágryság-felszabadulf, de azért mily messze vagyunk az egenlőségtől! A minisztériumi rendszer életbelépett, de ma is álom még az ő álma: az állami közigazgatás. Az iskolakötelezettség szigorú paragrafusokba van foglalva s egyre-másra hallunk róla,,, hogy egész nagy vidékek vannak iskola nélkül's az analfabéták száma még ma is horribilis. Szabadelvüségről hallani itt-ott, de keresve se találjuk a felvilágosultságnak azt az országát, amellyé ő és társai akarták tenni a magyarok-lakta földe'. Sőt éppen oda, ahol a negyven év előtt jobblétre szenderült legtöbbet alkotott, teremtett, éppen az ő legsajátabb örökébe istenes ajkú pogányok jöttek, akik elpusztítani akarják a báró Eötvös József-féle szabadelvüség legszentebb hagyományait. Bizony-bizony, még egyelőre derengeni se látjuk az időt, mikor eszméi valóban győzedelmet aratnak, győzedelmet nemcsak ajkakon de intézményekben is. Addig is azonban, mig ez az idő eljön, őrizzük meg kegyelettel emlékét a legideálisabb lelkű álllamférfiunak s adjuk meg neki, amit ma megadhatunk, dalt és könnyet, hisz Dalt érdemelt, mert költő, Könnyet, mert szeretett. — A nőegylet uj elnöke. Az esztergomi izr. nőegylet elnökévé dr. Berényi ^Gyulánét választották meg. — Elnökválasztás a vízivárosi körben. A dr. Csárszky István lemondásával megüresedett elnöki tisztet vasárnapi közgyűlésén töltötte be a Szenttamás-Vízivárosi kath. polgári kör. A délután 5 órára egybehívott elnökválasztó közgyűlésen az egyesület elnökévé Siposs Antal Félix tanítóképzői hittanárt választották meg egyhangúlag. Dr. Csárszky t a távozó elnököt és Keményfy Kálmán vízivárosi plébánost a kör diszelnökévé választották meg. Siposs helyébe alelnökül dr. Wipplinger Ödönt, a kör ambiciózus és előzékeny ügyészét kiáltották ki egyhangúlag, mig a másik alelnök továbbra is Bleszl Ferenc takarékpénztári igazgató maradt. A tisztújító közgyűlés az uj elnök éltetésével ért véget. — Az ipartestület közgyűlése. A város ipartestülete vasárnap délután 3 órakor tartja évi rendes közgyűlését Magyary László elnöklésével. — Halálozás. A városnak egyik matrónája költözött el az élők sorából. Kohn Gáborné szül. Grósz Matild 82 éves korában, házasságának 49-ik évében február 5-én éjjel meghalt. Temetése kedden délután ment végbe nagy részvéttel. óberth Zsigmond táti nyug. körjegyző február 4-én, 44 éves korában Süttőn meghalt. — Vörheny a zárdában. A vízivárosi zárdában az ősszel már észlelt túlzsúfoltságot és a szomszédos háznak internátus céljaira való alkalmatlanságát már régen ismerjük. Most meg ujabb baj ütött bele az intézetbe és mult hó 20-án egy vörheny megbetegedés történt. Azóta a túlzsúfoltságot meg nem szüntették, a nedves Haudingerházból a bentlakó növendékeket ki nem lakoltatták, hanem hagyták tovább is az egészségtelen állapotokat, mig most többen elkapták a fertőző betegséget. A nagyobb veszedelemnek elejét veendő, az alispán most az egész intézetet két hétre bezáratta és az épület alapos fertőtlenítését rendelte el. A túlzsúfoltságnak és a folyton kiújuló megbetegedéseknek csak ugy lehet elejét venni, ha egy városi polgári iskola létesítésével megszüntetik a zsúfoltságot és a bekövetkezhető járványoknak egészségesebb épületben való elhelyezéssel útját állják. — Tűzoltók mulatsága Párkányban. A párkányi tűzoltó ifjúság szépsikerü, szinielőadással egybekötött táncmulatságot rendezett vasárnap este a nagyvendéglő dísztermében. Megjelent a mulatságon Párkány egész intelligenciája, a tűzoltótestület igen sok tagja Renner Géza főparancsnok és Szekér Gyula elnök vezetésével, továbbá László István vármegyei és Istvánffy Elemér járási tüzrendészeti felügyelők egyenruhában. A nagyvendéglő díszterme szorongásig megtelt vendégekkel, amidőn fél 9-kor fellebbent az uj színpad függönye és láthatóvá vált a szépen összeállított és ízlésesen festett színpad háttere, a testület legújabb szerzeménye. Monostori Károlynak „Az utolsó kenet" cimü 3 felvonásos népszínművével próbálták ki a „deszkákat". Lelóczki Erzsike a mostoha leány, Bognár Gábor a mindig áldástosztogató gazda, Lichner Erzsike a feleség és különösen Németh Vince a fiatal parasztgazda szerepében tűntek ki. De a többi szereplő is ügyesen forgolódott a színpadon és ami a fő, dicséretes szorgalommal tanulták be szerepeiket mindannyian. A népszinműhöz való igazán eredeti, mindenre kiterjedő rendezést és a betanító fáradságos, nehéz tisztét László István tüzfelügyelő végezte. A mindvégig gördülékeny, sima előadást és a lámpaláz nélküli szereplőket hosszas tapssal jutalmazta a közönség. De kijutott az ovációból az agilis és nehéz munkát végzett rendezőnek is. Előadás után a fiatal-