Esztergom és Vidéke, 1911

1911-11-19 / 82.szám

Esztergom, 1911, XXXIII. évfolyam 82. szám. Csütörtök, október 19. A Z ESZTERGOM VÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA, Sierkesztőség és kiadóhivatal: ESZI ERGOM, JÓKAI-UTCA 17. Megjelenik vasárnap és csütörtökön Szerkesztik: KEMPELEN FARKAS es VARSÁNYI IGNÁC ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre Fél évre 12 K 6 K Negyed évre . Egyes szám ára 3 I\ 14 f, Kéziratot neiri adunk vissza. Nyilttér sora 60 fill. z efirontott megyeháza. (készültek tehát a megyeháza épitésép^ illetőleg restaurálásával. Ha csak egy ki$ érzék is van valakiben, aki az épületet — bár csak nagyjában — átvizsgálja, lehetetlen, hogy bosszúság ne vegyen erőt r^jta ezen oly modernnek és szépnek ter^zett épület elrontása miatt. Nem a vállalkozó épitész, nem Pfalcz József bűne, hogy megyeházunk nem olyan, amilyennek mindenki — egy-két magánérdek kivételével — szerette volna felépülve látni. Oh, nem ! Hanem hibája, bűne azon törvényhatósági bizottsági tagoknak, akik annak idején nem arról tartották fontosabbnak értekezni, hogy a megyeháza főhomlokzata mely oldalon legyen, hogyan lenne a megyének háza, melybe az öszszes közigazgatási szálak összefutnak, minél imponálóbb, minél nagyszerűbb, hanem hónapokon keresztül nem röstelkedtek azon vitatkozni, hogy melyik oldalon legyen a főispáni, illetve az alispáni lakás. A lakás elhelyezését igen könnyen meg lehetett volna oldani, eltekintve attól, hogy az csak másodrangú kérdés. Most van egy restaurált megyeházunk, melynek javitási költségein egy igazi szép épületet állithatott volna föl a vármegye, amely ékessége, disz e lett volna a városnak, Igaz, hogy a restaurációnál sem feledkeztek meg a diszről, mert hiszen a Deák Ferenc utcai rész igen megkapó látvány. Csak egy nagy hibája van. Eldugták. Tizszer annyit mutatna, mégegyszer annyit érne ez az épület, ha a tanácskozóterem, tehát az épület főrésze, a Bottyán János-utcai oldalon épült volna. Most már verik mellüket a megyeház elrontói. De késő! — Uraim ! első a közérdek, — és csak azután, nagyon későn következik a magánérdek! Egy érdekes kiállításról. A nagy nemzeti világkiállításoknak bealkonyodott. Példa rá a turini jubiláris kiállítás, amelyről az olaszok keserű gúnnyal azt mondják, hogy többe kerül, mint Tripolisz okkupációja. A nagy kiállításoknak hitele veszett, és valószínű is, hogy a nemzetek nagy idegen forgalmat a jövőben nem világreklámmal rendezett nemzetközi tárlatokkal-fognak csinálni. De habár a nagy. kiabálós nemzetközi kiállításoknak be is borult, napjainkban annál nagyobb szerepe van a speciális kiállításoknak. Igy azt az időleges kiállítást, amely Budapesten a mezőgazdasági múzeumban most van nyitva, (értjük a tenyészhal kiállítást), szeretnénk a magunkénak mondani. Szeretnénk róla azt hirdetni, hogy _soha köztenyésztési ágnak akkora reklámot, mint ez a kiállítás a maga beszédes adataival, nem csinált. A kiállítással kapcsolatban kiadott katalógus érdekes adatokát mond el a haltenyésztés jövedelmezőségéről és kívánatos, hogy az itt ismertetett adatok minél szélesebb körben ismertessenek meg. A hivatkozott ismertetésből tűnik ki, hogy értéktelen szikterületek halastavakká átalakítva holdanként száznegyven-százötven korona jövedelmet adnak. Megtudjuk az ismertetésből, hogy hazánkban 159 gazda foglalkozik mesterséges haltenyésztéssel és „ESZTERGOM és VIDÉKE" TÁRCÁJA. Medúza fejü. Irta: Böszörményi-Vargha Géza. rb Hidd el Luigi, ha látnám arcodat, én akkor sem lennék oly rossz véleménnyel felőled, — szólt társához a vak Giovanni. — Nagyon tévedsz Giovanni, ha látnád mily rut az arcom, tudom többet nem osztanád meg velem koldult fillérjeidet és többet nem is jönnél Biazza de Sz. Márk kapui elé koldulni, hogy csak ne lássad az én eltorzult arcomat. Most is reszketsz, mikor csak hallod a megjegyzéseket, mit rut főmre tesznek, hátha látnád! . . . — Nem ! Én ismerlek, látlak téged, előttem van a lelked és az oly tiszta mint a napnak a ragyogása. Oh ha mások is ugy ismernék és mások is ugy látnák a te lelkedet mint én, tudom akkor nem hallanád : még a tekintete is olyan mint a gonosztevőé! De mások nem ugy látnak, én is csak lelki szemeimmel nézlek téged. — Ha mások is ugy látnának 1 . . . De mikor mások nem ugy látnak engemet mint te, hanem:: rútnak, gonosznak, a világ csúfjának . . . Azért kell most is itt koldulnom, de mikor itt sem kapok semmit, ha te nem osztaníd meg vélem fillérjeidet, hát éhen halnék, mert . ... — itt elakadt, mivel társa megfogta reszketve kezét : — Ne mondd Luigi tovább, mert nékem is fáj belé a szivem, ha csak rágondolok, hogy mennyit kell néked ezért szenvedni. — Pedig most meg kell hallgatnod, hisz oly rövid az egész, csak a szenvedésem hosszú ; a mise végéig el is mondom. — Mondd hát. Meghallgatlak, legalább enyhítesz kissé fajdalmodon. Tudom, még ugy sem volt senki, aki téged megértett volna. — Igazad van Luigi. Örülök és hálát adok az Istennek, hogy van valaki, aki megért, de hallgass ide: Atyám gazdag földbirtokos volt, mérhetlen vagyonának én lettem volna az örököse. Nem volt több fia, de volt még két lánya, az én testvéreim, az én ellenségeim. Igen az én testvéreim voltak a legnagyobb ellenségeim ! Ne gondold, nem a vagyonért, óh nem, hanem az arcomér! . . . Igen az arcomért! Azért gyűlöltek, megvetettek, az édes anyám került, került mindenki és én is kerültem mindenkit. És igy lettem a család csúfja, a család átka, amint testvéreim is neveztek. Egészen kiközösítettek a családból. Talán igazuk is volt, mert én soha sem szóltam, Medúzái arcommal, jogosan gondolt minden rosszat, Csak jót nem felőlem. De tévedtek, mert senki sem ismert. Ugy bújtam kint az erdőt egész nap, mint a vadállat, nem volt soha egy percnyi nyugalmam se. Egy csúnya, esős napon testvéreim valami mulatságba készülődtek. És én mint- mindig, akkor is elmentem csatangolni a rossz idő ellenére is. De egy nagy záporeső haza kergetett. Haza mentem, mert azt gondoltam, hogy testvéreim már elmentek hazulról. Az egyik szoba asztalán találtam egy tükröt, mit nővéreim a nagy álló tükörnél szoktak használni. Amint megláttam, valami kimondhatlan érzés vett rajtam erőt, nem tudtam magamról lerázni, valami ugy ösztökélt : Nézd meg magadat a tükörbe, talán nem is vagy oly rut . . . És én nem bírtam ellentállni. Amit eddig nem tettem meg, felemeltem a tükröt és, égy pillantást vetettem belé. S óh én szerencsétlen, — nővéreim éppen akkor léptek be az ajtón barátnéjukkal, kik szintén visszatértek a rossz iáö miatt. És én tőle, Ö tőle hallottam: akiről azt gondoltam, hogy angyal, amint súgta nővéreimnek: — Nézzétek, a Medúza fejü, hogy gyönyörködik magában! Óh csak ezt, csak Tőle ne hallottam volna* akit imádtam, akiről azt gondoltam, hogy megért és nem vet meg, mint a többiek . . . Dé csalódtam. E csalódás miatti fájdalom és a meglepetés ugy hatott rám, hogy a tükröt ijedten ejtettem ki a kezemből, mely ezer - darára törve hullott a földre. Megkövülten álltam a tükör darabok felett ez én Medúzái arcommal, amely a nagy ijedségtől talán még százszor csúnyább, százszor utálatosabb volt, mint máskor. Ha azokra a percekre gondolok, amelyeket akkor átéltem, még most is megreszket a lelkem. Szidtak, mindennek elmondtak és azt fogták rám, hogy bosszúból törtem el, mivel én rut vagyok és nem nézhetem magam a tükörbe, hát mások se használják. Nem bírtam tovább hallgatni. Rohantam ki messzire, hogy senkit se lássak, a legnagyobb esőbe, mint egy őrült. Futottam az emberek elől, futottam önmagam elől, mert megutáltam magamat, folyton az én Medúzái arcom lebegett előttem, fülembe pedig folyton az O hangja súgott, mintha csak ólmot öntöttek volna belé: