Esztergom és Vidéke, 1911

1911-11-12 / 80.szám

S£erkesztöség és kiadóhivalal: pESZIERGOM, JÓKAI-UTCA 17. [Megjelenik vasárnap és csütörtökön Szerkesztik: VARSÁNYI IGNÁC es IVÁNYI PÁM M. ISTVÁN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . . 12 K Negyed évre . Fél évre .... 6 K Egyes szám ára 3 h 14 f, Kéziratot nem adunk vissza. — Nyilttér sora 60 fill. íiáliskoláiik sikere a külföldön. IÁ német rajztanárok harminchatodik Jyülésük alkalmából Hannoverben nemrközi rajzkiállitást rendeztek, amelyre irópa tizenegy államából kilencvennégy t

ío\a küldötte el tanítványainak rajzait és ístményeit. Mig Ausztria csak egyetlenegy reáliskolával képviselte magát, Magyarország hat városának tizenegy intézetével vett részt a rajzkiállitók között. Ezen hat város között első helyen áll az ország szive, Budapest öt intézettel. A kiállítók sorában vannak továbbá Székesfehérvár két intézettel, Baja, Eperjes és Esztergom egy-egy intézettel. Magyarország pár évvel ezelőtt a londoni kiállításon tünt ki; ez az ismételt siker azt bizonyítja, hogy a nemes versenyben a jövőt illetőleg is tevékeny rés# fog venni. Mindenki tudja, hogy ilyen alkalomból s ilyen helyen kitűnni, ahol a kiválóak, a legtehetségesebbek versenyeznek, nem utolsó dolog. Ezen siker fényesen igazolja, hogy hazánk a rajztanítás terén az első helyre jutott, bizonyítja a kiállítás diszes emlékirata. Igazán örülhetünk, hogy Esztergom hazánk városai között ezen elsők közé tartozik a rajztanítás terén. A siker természetesen elsősorban a rajztanárok és főreáliskolánk modern gondolkozású igazgatójának érdeme. V. EGYRŐL-MÁSRÓL. A szanatóriumi hangverseny. Szombaton este volt a „József kir. herceg Szanatórium Egyesület" javára rendezett jótékonycélu hangverseny, amely szinte váratlan sikerrel végződött, a közönség óriási részvételével. A „Fürdő" szálloda nagyterme zsúfolásig megtelt intelligens közönséggel, még pedig nemcsak városunkból, hanem erősen volt képviselve a vidék intelligenciája is. A hangversenyt Pakots József kiváló tehetségű irónk nyitotta meg a „Jótékonyság amazonjai" c. felolvasásával, melynek első részében a jótékonyság rövid történetét vázolta, majd pedig ügyes fordulattal tért át azon magasztos hivatásra, melyet a jótékonyság terén betöltenek a nők. Vimmer Károiyné sz. Perényi Irma urnő nagy tetszést aratott szép énekszámaival, melyekért tisztelői három hatalmas csokorral lepték meg. Az énekszámokat, valamint Zsolt Nándor hegedűművész játékait Antalffy Zsiross Dezső m. kir. zeneakadémiai tanár kisérte zongorán. Bizonyos jóleső büszkeség, boldog érzés szállta meg szivünket, mikor Zsolt Nándor művészbarátja és édesatyja kíséretében megjelent az emelvényen. Ezen boldogság s öröm Zsolt játékai után határtalan tapsviharban nyilvánult meg. Tehát egy művész, aki esztergomi, akinek hire világra szóló, aki a mi barátunk, aki a mi büszkeségünk ! Kovács Etelka művésznő zongoraművésznő zongoraszámai is nagy tetszést arattak. A ritka szépen sikerült hangverseny esti 11 órakor végződött a szereplők éltetésével. A rendezés sikere özv. dr. Földváry Ístvánné urnő, az egyesület elnöknője, Meszleny Pál főispán és dr. Reviczky Gábor egyesületi titkár nevéhez fűződik. V. „ESZTERGOM és VIDÉKE" TÁRCÁJA. Szeretlek! Irta : Kosztolányi Dezső. Rózsit nagyon nehéz volt meghódítani. Esténkint az utcasarkon vártam, egy üzlet tükör ablaka előtt. Sok-sok tükör fényében forgott. Nyolc ívlámpa viharos erővel ragyogott rá. Ebben az ezüst folyadékban boldogan és sápadtan lubickolt, vérszegény ujjain szalagokat és tűket táncoltatva. Várakozás közben gyakran gondoltam, hogy ez az esti láng teszi őt meddővé és közönyössé, mint a mesék tündéreit a részvétlen holdfény. Szerettem volna íelébreszteni benne a nőt. Eleinte pásztorkölteményt játszottam. Rózsaszínű, illatos bonbonokat adtam neki, parfömöket és ritka szallagokat. Aztán csiklandó szavakkal hizelegtem a fülének, remegő ujjakkal nyúltam a karjához, hogy felrázzam azt a kis merev tündért, aki benne, hosszú szempillákkal aludt. Egy este végre azt mondta: — Szeretlek. — Ez a szó tüzes ívben rakétázott fel a plafonra. Minden szobámon keresztül kacagva visszhangzott. A gitár, amely fekete bársony szalagon lógott a falon, hirtelen összerezzent, a dédapám komoly képe a falon mosolyogni kezdett, a hold pedig az örömtől, a láztól egész éjszaka nem feküdt le. Másnap megint eljött. Alázatosan letette a kalapját, kisimította szőke hajtincseit szük homlokából és azt mondta: — Szeretlek. Lázasan vártam a folytatást. Az apró leánynak minden roppant újság volt. Szemöldökei magasra szöktek és maga is csodálkozott, hogy olyan boldog. A téli esték zsolozsmaszerü csöndjében vert az ő kis szive. A békés idillen, a mély, sárga teán pedig forrón lebegett a szerelme, mint a rumláng. Ha erről a merev és dacos szájról hallottam a vallomást, elöntött a mámor, pirosra gyuladt a fülem, férleverték a harangokat s künn az utcán trombitálva, lobogó fáklyákkal, süket zajjal nehéz tűzoltó kocsik vágtattak vegig. Egész télen tartott a viszony. A színház utáni esték izgalmas lángban lobbantak el. De aztán kitavaszodott. A télikabátot naftalinba tettem, a japán kályhaellenzőt, amely annyi csókunkat bámulta, kivitettem az előszobába, a nehéz bársonyfüggönyöket fehér csipkékkel cseréltem fel és ebben a változásban valami újság szükségét éreztem. Rózsi pedig mindig azt mondta: — Szeretlek. A szókincse nem nagy — gondoltam magamban — és el tudok képzelni valakit, aki ezt egy kissé változatosabban fejezi ki, de egyszerű kedély és ezt meg kell becsülni, hü és ez a fő. Lassanként mégis szökni kezdtem a találkákról. Udvarias levelekben takarodót fújtam. Külömböző hosszú és fontos utazásokról beszéltem. A leány mégis mindennap eljött. Éjfél után érkezett, otthonosan leült az ágyra és a kemencébe meredt. — Mi újság? — kérdeztem kelletlenül. — Szeretlek. — Igen. Ezt már hallottam. Most mondj valami mást. — Rózsi erőlködött, köhögött, fészkelődött az ágyon és aztán elpityeredett. Nem tudott mast mondani. Csak ezt az egy szót tudta. Mint ahogy egy zsarnoki, álmatlan csecsemő folyton ezt ismételgeti : Anya. — Buta vagy Rózsi — mondtam szelíden és melankolikusan. Menj haza. Másnap reggel levelet kaptam tőle. A paplanomra hozták kora reggel, minthogy ekszpresz adta fel. Azt hittem, hogy végre megsokalta a durvaságomat, a hidegvéremet és a szakítást adta tudtul. A levélben egyetlenegy szót irt, óriási gömbölyű betűkkel: — Szeretlek. Keringett velem a világ. Mit tegyek? Ez az ártatlan és banális szó, amely eleinte sáfránya és illata volt az életemnek, most hatalmasan, borzasztóan imponálóan beléje fúródott, uralkodóvá lett és elöntött mindent; beszívódott ruháimba, a bútoraimba, a könyveimbe, mint egy olcsó és émelyítő parfüm szaga és nem volt szabadulásom tőle. Ahová tekintettem, mindenütt az ő nyoma. Egy párna a pamlagon, amelyre kék selyemmel hímezte rá a végzetes szót. A falfestmény tőle való, a szivartárcám az ő emléke, a zsebkendőimbe, az ingeimbe ő varrta bele a monogrammot. Alapjában ártatlannak látszott ez a cérnaszálháló. Mosolyogva gondoltam az ő igény-