Esztergom és Vidéke, 1911

1911-09-17 / 73.szám

Esztergom, 1911. XXXIII. évfolyam 73. szám. Vasárnap, szeptember 17 és VIDÉKE AZ ESZTERGOM VÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: ESZTERGOM, JÓKAI-UTCA 17. Megjelenik vasárnap ós csütörtökön Szerkesztik: VARSÁNYI IGNÁC es IVÁNYI PÁM M. ISTVÁN. Ejíész évre ELŐFIZETÉSI ÁRAK: . . 12 K Negyed évre . . . Q K Egyes szám ára 3 H 14 f, Fél évre . . . Kéziratot nem adunk vissza. — Nyilttér sora 60 fill Lányainkhoz! Különös ! Ugy rémlik előttem, mintha memhez való ragaszkodás a legrutabb ÍS bélyegét viselné magán, mert egész 'etemben rajongóan tudtam szeretni a serdülő lányokat. Ha egy-egy fejlődő lányt alantok meg az utcán, ma sem tudom megállni, hogy vissza ne nézzek utána és addig simogassam végig szeretetteljes tekintettel, mig csak láthatom. Vidám, boldog igazán csak akkor voltam, ha köztük lehettem. Sma, midőn már a gondok s nehéz élet száz barázdát vontak arcomon, ma is legbánat^sabb hangulatomban mosolyra derül ábrázatom, ha fiatal lányok körébe jutok. Pedig a legádázabb ellenségem se Vádolhat önzéssel, mert magammal ugyan még akkor se voltam megelégedve, mikor én is bakfis számba mentem. De tán ép ez az önmagammal vAó elégedetlenség ösztönzö.t mindig arra, hogy befolyásoljam a közelembe jutott fiatal lányokat s ha tettel nem segíthettem őket előre igaz boldogulásuk felé, legalább suggerálni akartam nekik a jót. Most is szeretettel, meleg szívvel fordulok feléjük s óhajtanám, bár mindegyikük elolvasná, megszívlelné, amit e lapok hasábjain nekik és csupán nekik irok. Nem örvendetes jelenség az, hogy ma uton-utfélen iskolákat nyitnak a lányok számára, hogy kenyérkereseti pályára léphessenek. Sokkal inkább szeretném én azt, ha oly célból létesülne mentül több iskola, hogy a mi édes, boldogságra és boldogitásra született kis leányainkat megtanítanák arra, miként kell élniök, hogy azt a hivatást, amelyre születtek, minél tökéletesebben betölthessék. Ez volna az én ideálom s azért fáj mindig az én szivem, hogy leányainknak legkevesebbje jut el csak félig is a boldogság útjára. Szomorú gondolat, hogy igazi istenadta hivatása a nőnek ma már szinte luxus számba vehető. Hogy legnagyobb számuk kénytelen a férjjel együtt vonni az igát, mialatt a kis család otthon jólrosszul gondoztatik. A kis csemete egy része elpusztul, másrésze nyomorék lesz az anyai felügyelet hiján. Ugy-e ? Hol van most már az a szép ábrándkép, melyet a fejlődő lányka fest magának az éj titokzatos csendjében, mikor dobogó szívvel hajtja álomtalan éjszakára fejecskéjét egy egy zsúr, avagy egy-egy bál után?! Pedig az nagyon, fájdalom ! nagyon is sokszor igy van ebben a nehéz tülekedés és harcban folytatóit életben. Szerencsésnek, de még nem boldognak mondható az, akit egy jó rokon vagy nagymama helyettesit az alatt mig a mama kenyérkeresés után jár. Mindazáltal véteknek tartanám, ha ezeket a vidáman nevetgélő, mosolygós szemű lányainkat bárki visszatartani akarná attól, hogy valamely irányban képességet szerezzenek a megélhetésre. Mert okos észszel, helyes számítással nagyon sokszor pótolhatja a kis feleség a háznál azt, amit a sors megvont tőle anyagiakban. Megszámlálhatlan az az esély, amelyben a mai leányoknak egyetlen mentő eszköze az- ő diplomája. Ezeket az esélyeket az élet, még pedig egyesek egyéni élete szüli. Ezeket előre látni nem lehet. De valaminthogy a külső látható ellenség távoltartására a parányi féregnek is fegyvert adott az Ur, akként látta el észszel és „ESZTERGOM és VIDÉKE" TÁRCÁJA. Ne tudja azt Ne tudja azt, soha senki, merre járok, Lábam nyomát temessék el vadvirágok, Hulló levél, — talán szivem könnyül tőle — Legyen az én barátomnak temetője. Ne tudja azt, soha, senki, csak mi ketten, Hogy valaha, tiszta szívből, hőn szerettem, Hogy valaha olyan gyenge volt a lelkem, Ho

£y egy kis lány csalfaságait megkönnyeztem. Lévai Sándor. Elhervadt virág. - Töredék. — Irta: Dr. Kőrösy László. Ugy-e kedves kis Elza nem haragszik meg rám, hogy ma is meglátogattam ? Lássa az a csúnya doktor azt mondta, hogy még nem szabad kimennie a szabad természetbe; dehát minden doktor ilyen kegyetlen. Pedig, hogy szereti maga kis Elza a vaníliát; azt az elbuvó kis virágot, mely a szerénységtől illatos, fogadja el Elza. Hozok én magának mindennap, mert én is szeretem a vaníliát. A rózsát nem szeretem, mert nagyon kacér. Mondja csak kis Elza, miért szeretjük a virágot ? De ugy-e beülhetek ide maga mellé, ide párna börtöne mellé, azután szabad megcsókolnom ezt a gyilkos kis kacsot. Istenem, mennyi pillangót és virá' ot ölt meg ! Hallja kis Elza a maga kacsója ma sokkal forróbb, mint tegnap ilyenkor. A maga kék szemei meg nem mosolyognak olyan édesen, mint tegnap. De miről is beszéltünk tegnap ilyenkor ? Hiszen maga olyan bizalmas hozzám kis Elza. Nekem sok mindenféléről szabad beszélnem. Igaz, Arthurról csevegtünk. No lássa, most megint a tegnapi mosolyával tekint reám. Folytassam? Hiszen tudtam, hogy megengedi. Ugy-e szabad megcsókolnom ezt a kis kacsot ? Arthurról ma azt olvastam, hogy már javul. Azután, hogy nemsokára vége lesz szenvedéseinek . . . Higyje el Elza, mert én nem himzek csalfa híreket. Egy hónap óta . . . Ugy-e emlékezik még kis Elza, hogy egy hónap előtt itt volt Arthur .. . Ekkor együtt voltunk ... A kedves mama nagyon boldog volt. A kis Elza még jobban szerette a virágot; mert annyi szeretet volt akkor abban az áldott jó szivében, hogy meg kellett osztania. És nekem is jutott belőle egy sugár. Ugy, mint minden vaníliának a napból. Akkor az az irigy Róza azt kezdte beszélni a városban, hogy a kis Elza menyasszonyi ruhát csináltat magának. Az az Irigy Róza rendesen nem szokott igazat mondani. Amit mondott, azt nem hitték el, pedig most igaza volt. Oh én még nagyon emlékezem arra a napra. Gyönyörű májusi nap volt, a természet költészete. Arthur és a mamácska azt mondották, n

°gy egy hónap múlva . . . milyen vidám volt maga akkor . , . Ne tekintsen rám olyan bánatos szemmel. Istenem, ha tudnám, hogy nehéz szive lesz az én csevegésemtől, akkor inkább elhallgatok . . . De folytassam ? Hiszen az emlékezet olyan jól esik néha a beteg szívnek, mint a sivár, ködös téli napok közt a verőfényes nap. Mindig reszketett a szivem, mikor a kis Elzát olyan boldognak láttam. Mert hiszen én annyira szerettem s ugy kértem az Istent, hogy legyen is boldog, annyi szenvedés után meg is érdemelte volna. Akkor azután azt hazudtak az újságok, hogy Arthur nem jó ember. Hogy tomboltam én akkor dühömben, mikor Arthurt annyira rágalmazták I A kis Elza csak sirt, szobájába zárkózott és eltitkolta könnyeit. A mamácska sokat imádkozott és mindig vidám volt Elza előtt. Arthurért két idegen ur jött s azt mondták, hogy elkísérik Pestre. Akkor azután Elza már nem bírta. Teli volt a szive s a szeme. Csordultig volt, ki kellett folynia a keserűségnek s a könynek. Mert kegyetlenül elragadták azt, akit annyira szeretett ... Ne sírjon Elza . . . Kérem ne sírjon Hiszen nem azért beszélek én, hogy fájdalmat okozzak ... Majd inkább újságot olvasok ... De csak ugy, ha nem sir . . . Lássa kis Elza a doktor ur azt mondta, hogy csak nyugodt legyen. Engem nagyon meg fog. sérteni a doktor, ha megtudja hogy ... Igy Elza . . . Csak mosolyggjon, azért se engedjen, lássa én is mosolygok. Minek a bánat, hisz otyan fiatalok vagyunk!