Esztergom és Vidéke, 1911

1911-08-03 / 60.szám

Esztergom, 1911. XXXIí. évfolyam 60. szám. Csütörtök, augusztus 3. AZ ESZTERGOMVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: ESZTERGOM, JÓKAI-UTCA 17. Megjelenik vasárnap és csütörtökön Laptulajd. és felelős szerkesztő Varsányi Ignác ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre *. . . 12 K Negyed évre . . . 3 K Fél évre .... 6 K Egyes szám ára .14 f, Kéziratot nem adunk vissza. — Nyilttér sora 60 fill. Tartsatok össze fiaim. Remélhetőleg szálló ige lesz az öreg frankfurti zsibárusnak Mayer Anselmnek szavából, akinek a század elején a frankfurti Zsidó-utcában volt ócskavas üzlete s akit a vörös cégéről Rótschild-nek neveztek s aki megalapozta a Rótschild ház pénzkirályságát. Az utána következő három generáció megfogadta a családalapitó szavát; összetartott s milliói megmutatják, hogy a koronázatlan királyokat maga után hagyó őreg ember bölcs volt és jól ismerte az életet, mikor a néhány százezrecske mellé, melyet szerzett, örökségül ezeket az aranyszavakat hagyta : „Ha boldogulni akartok, egyetértésben éljetek." Megtörtént. S hogy micsoda eredményt ért el az összetartás, szájtátva olvassuk. A nemrég elhunyt bécsi báró 700 milliója után vetették ki az örökösödési illetéket s az osztrák kormány ki van a vizből, a Dreadnoughtok első részletére van fedezet. Soha még éíetelv és maxima igy nem kamatozott, mint az öreg Rotschildé. Összetartással érték el a Rotschildok csodás vagyonukat, azt, hogy az ököritói községi gulyásnak fantáziáját éppen ugy hizlalja e vékával, mázsával mérhető milliók csodás nagy summája, mint a sensibilis idegzetű fővárosi kávéházi álmodozóét, ki arról ábrándozik, hogy ezeknek a millióknak birtokában, melyik lóval tenné meg a nagy al ágira. Őszintén, érdemes a milliók e szédületes karrierjén elmélkedni. Ugy vesszük észre, hogy alapjuk mégis szerencse volt, helyesebben az Ígérkező szerencsének üstökön ragadása. Akik a Rotschildok családi történetét ismerik, tudják, hogy a vagyon alapját IX. Vilmos fejedelem bizalma adta meg, aki az öreg Mayerre bízta a nagy vagyona kezelését (harminchat millió tallért) és aki ez akkor horribilis summát oly becsületességgel kezelte, hogy az öreg, egyébként gyanakodó hessencasseli választó fejedelem a londoni bankház alapításához Rotschildéknak a sajátjából adta a szükséges pénzt és a Mayer fiának Náthánnak egyszeribe milliókat szerezni az angolfrancia háború katonai ellátásán nem is volt oly nagy nehézség. A szerencséhez tehát becsületesség, élelmes üzleti érzék, meg nem rendülő munkaszeretet, mérsékletes élet és takarékosság járult. A nagy kincs összegyűjtése s megtartása ezeknek a három nemzedéken mutatkozó erényeknek köszönhető s most már oly kincstartalék van együtt, hogy akármilyen excessus ezen nem változtat: a plutokráciának királyai ők s az öreg Mayer egy nagyszabású világpéldávai szolgál az emberiségnek minden soron s minden keresetű emberre nézve. „Tartsatok össze fiaim!" „Ha az életben boldogulni akartok, egyetértésben éljetek." Ezt nem látjuk be mi sokan. Ezért kezdő gyáriiparunknak sem jövendölünk világhatalmat és fejlődést. A mi szokásunk a vagyon elosztás, az osztályos egyezség s örökösödési viszonyaink is szinte erre kényszerítenek. Egy virágzó üzletből kivonni a tökét és ezzel elsorvasztani, mi nálunk állandó jelenség. Birtokpolitikai viszonyainkat legalább is az angol sziszthémára kellene rendezni, mert ahogy ma van, olyan nevetséges birtokelaprózás történik, hogy ez csak az állam jövedelmét, a birtokátruházási illeték kirovásában szaporítja. De ezrek és ezrek családi vagyonukból szépen kivetkőznek. Más~ példát tár elébünk az öreg Rotschild. Ha az ő családi végrendeletét sokan megfogadnók, hej ! de máskép fordulnának egyes nagy multu, történelmi nevü családok ügyei. — Tartsatok össze, fiaim! Nagy bölcsesség az öreg Rotschild szava. Megfogadhatjuk valamennyien. „ESZTERGOM és VIDÉKE" TÁRCÁJA. dolog és nagy művészi értéke van. Édesapa hagyta reánk és mi ugy éreztük, mint egy drága emléket. Édesapa ugyanis régi műkincsek összevásárlásával foglalkozott és eladogatta azokat a a mübarátoknak. Most is ebből tartjuk fenn magunkat. E szavakkal Sasa ünnepélyesen az asztalra helyezte az ajándékot: kis bronzkandeláber volt ez művészi kivitelben. Csoportozatot ábrázolt. Két mezitlen nőalak állott a talapzatán. Kacérul nézdegéltek, mosolyogtak és ugy hatottak, hogy minden pillanatban -készen volnának a magaslatról alászállni és a szobában mámoros táncra kerekedni, ha nem az lett volna a feladatuk, hogy a lámpát tartsák. A doktor habozva nézte az ajándékot. Vonakodott. — Ig<=n a dolog nagyon szép, — mormolta — de hogy is mondjam csak . . . — Mi aggasztja, doktor ur, — kérdezte Sasa hevesen. — Nos ugy vélem, ezt a kandelábert semmi esetre sem állithatom itt fel! — Ah ez nevetséges doktor ur! Azt hiszem mégis csak az igazi érték a fő, — szólt Sasa sértődtem — Nézze csak meg, mily finomak, graciózusak az alakok. Ha ennyi szépet lát az ember, meg kell feledkeznie minden földi seennről .... Ugy tűnik fel, mintha az alakok valóban élnének; figyelje csak meg az arcvonások eleven kifejezését. — Értem én ezt mind, fiatal barátom, — felelt az orvos — de azért a lámpást mégsem állithatom fel. Gyerekeim idejárnak, azután a hölgyek . . . — Doktor ur, ha ön is ugy akar gondolkozni, mint a tömeg, akkor természetesen ily szirtben látja ajándékunk becsét. De kérem doktor ur, próbálja meg más szemmel nézni, annál inkább, mert visszautasításával édesanyámat és engem mélyen megbántana ... Ön megmentette az életemet és mi örömmel odaadjuk önnek, ami nekünk a legértékesebb és legdrágább. És "csak szívből sajnáljuk, hogy a párját is nem adhatjuk hozzá.. — Köszönöm kedves barátom és adja át üdvözletemet tisztelt édesanyának, de . . . az ajándékot nem fogadhatom el... azaz, csak hagyja itt, — szólt végül Kosolkov doktor, mikor betege elkomorodott arcába pillantott. Sasa elbúcsúzott megmentőjétől és újra sajnálkozott, hogy nincs meg a másik lámpás is. Mikor aztán elment, Kosolkov doktor sokáig nézte a kandelábert és gondolatokba merült. — Tényleg művészi értékű, ehhez kétség sem fér. Eldobni nagyon is kár volna, —összegezte eszméit — de a szalonban felállítani kész lehetetlenség. Kinek is adhatnám oda? Némi töprengés után eszébe jutott, hogy barátjával, Uchov ügyvéddel szemben lekötelezettnek érzi magát, mert szívességből elvállalta és sikerre vitte ngy perét. — Szerencsés ötlet! — gondolta — nem illenék, hogy mint jóbarátot, pénzzel kínáljam, leghelyesebb tehát, ha ily módon méltányolom munkáját. Uchov agglegény és minden álszemérem tői mentes ... Kosolkov doktor nem akarta hosszura nyújtani az tjgyet s ezért a kandeláberrel azonnal a barátjához ment. Az ajándék. Irta: Csehov. Sasa Smirnov egy nap gondosan ujságpapirosba burkolt tárgygyal a hóna alatt, jelent meg Kosolkov doktor fogadó-óráján. — Nos, kedves barátom, — köszöntötte az orvos — hogy érzi magát? Sasa szivére szorította kezét és izgalmas hangon, mondta: — Doktor ur, az édes anyám tisztelteti és ezerszeresen szívből köszöni, hogy engem, egyetlen fiát kigyógyított a veszedelmes betegségből és megmentett az életnek. Nem is tudjuk, miként rójuk le . . . — Csak kötelességemet teljesítettem, — hárította el betegének hálálkodását az orvos. — Mindenki más a helyemben csak igy tett volna. — Lássa doktor ur, mi csak szegény emberek vagyunk és sajnos, nem tudjuk megfizetni az Ön fáradozását Pedig ez nagyon a szivünkbe markol, mert oly igen szerettünk volna . . . Hálánk csekély jeléül, kérjük, fogadja el ezt tőlünk. . . Ritka műtárgy és valódi bronzból készült. — De hiszen teljesen felesleges, hogy valamijüket nekem ajándékozzák, — mérgelődött az orvos. — Nem, doktor ur, ajándékunkat nem szabad vissza utasítani, — szólt Sasa, miközben a csomagot bontogatta. — Ezáltal édesanyámat és engem mélyen elszomoritana . . . Valóban szép dolog és nagy művészi értéke van. Édesapa hagyta reánk és mi ugy éreztük, mint egy drága emléket. Édesapa ugyanis régi műkincsek összevásárlásával foglalkozott és eladogatta azokat a a mübarátoknak. Most is ebből tartjuk fenn magunkat. E szavakkal Sasa ünnepélyesen az asztalra helyezte az ajándékot: kis bronzkandeláber volt ez művészi kivitelben. Csoportozatot ábrázolt. Két mezitlen nőalak állott a talapzatán. Kacérul nézdegéltek, mosolyogtak és ugy hatottak, hogy minden pillanatban -készen volnának a magaslatról alászállni és a szobában mámoros táncra kerekedni, ha nem az lett volna a feladatuk, hogy a lámpát tartsák. A doktor habozva nézte az ajándékot. Vonakodott. — Ig<=n a dolog nagyon szép, — mormolta — de hogy is mondjam csak . . . — Mi aggasztja, doktor ur, — kérdezte Sasa hevesen. — Nos ugy vélem, ezt a kandelábert semmi esetre sem állithatom itt fel! — Ah ez nevetséges doktor ur! Azt hiszem mégis csak az igazi érték a fő, — szólt Sasa sértődtem — Nézze csak meg, mily finomak, graciózusak az alakok. Ha ennyi szépet lát az ember, meg kell feledkeznie minden földi seennről .... Ugy tűnik fel, mintha az alakok valóban élnének; figyelje csak meg az arcvonások eleven kifejezését. — Értem én ezt mind, fiatal barátom, — felelt az orvos — de azért a lámpást mégsem állithatom fel. Gyerekeim idejárnak, azután a hölgyek . . . — Doktor ur, ha ön is ugy akar gondolkozni, mint a tömeg, akkor természetesen ily szirtben látja ajándékunk becsét. De kérem doktor ur, próbálja meg más szemmel nézni, annál inkább, mert visszautasításával édesanyámat és engem mélyen megbántana ... Ön megmentette az életemet és mi örömmel odaadjuk önnek, ami nekünk a legértékesebb és legdrágább. És "csak szívből sajnáljuk, hogy a párját is nem adhatjuk hozzá.. — Köszönöm kedves barátom és adja át üdvözletemet tisztelt édesanyának, de . . . az ajándékot nem fogadhatom el... azaz, csak hagyja itt, — szólt végül Kosolkov doktor, mikor betege elkomorodott arcába pillantott. Sasa elbúcsúzott megmentőjétől és újra sajnálkozott, hogy nincs meg a másik lámpás is. Mikor aztán elment, Kosolkov doktor sokáig nézte a kandelábert és gondolatokba merült. — Tényleg művészi értékű, ehhez kétség sem fér. Eldobni nagyon is kár volna, —összegezte eszméit — de a szalonban felállítani kész lehetetlenség. Kinek is adhatnám oda? Némi töprengés után eszébe jutott, hogy barátjával, Uchov ügyvéddel szemben lekötelezettnek érzi magát, mert szívességből elvállalta és sikerre vitte ngy perét. — Szerencsés ötlet! — gondolta — nem illenék, hogy mint jóbarátot, pénzzel kínáljam, leghelyesebb tehát, ha ily módon méltányolom munkáját. Uchov agglegény és minden álszemérem tői mentes ... Kosolkov doktor nem akarta hosszura nyújtani az tjgyet s ezért a kandeláberrel azonnal a barátjához ment.