Esztergom és Vidéke, 1911

1911-05-18 / 38.szám

Egyről-másról. A propeller társulat felszámolás előtt. Esztergomnak egyetlen oly részvénytársasága van, amelynek fennállása nem annyira a részvényesekre, mint inkább a városra nézve kedvező. Ez az egyetlen társaság : az Esztergomi Helyi Gőzhajó Részvénytársaság vagy mint röviden hívják, a propellertársaság. \ Hogy mily áldozatokat hoz.e társulat a város idegenforgalmának, kereskedelmének, arra jellemző azon körülmény, hogy a társulat részvényesei már 15 év óta nem kaptak osztalékot. S dacára, hogy a részvénytársaság" igazgátósága mindent elkövet a felvirágoztatása érdekében, mégis már évek óta a legsúlyosabb anyagi válságok között él. A társulat igazgatósága bizonyára azon dicséretes elvet tartja szem előtt, hogy még áldozatok árán is fenn kell tartani ezt az egyetlen közlekedési eszközt, amely e várost kies kiránduló- és nyaralóhelyével, Kovácspatakkal összeköti. Annál keservesebb, hogy már a társaság is megunta a folytonos ráfizetést és most — ha csak valami segítség közbe nem jön — a felszámolásra is kész. „ESZTERGOM és VIDÉKE" TÁRCÁJA. PETERDI ANDOR. Alkony a Duna partján. Irta: özv. Merényi Kálmánné. El-elnézem a Duna habos fodrát s amint az ég kékje, avagy a nap vörös palástja visszatükröződik benne, akként színesedik meg lelki világom. Látom a kéklő fodorban anyám szelid tekintetét; hallom lágy zsongásában kedves hangját, melylyel óva int az élet csábító s az örvény felé csalogató szavától. Ennek nem szabad megtörténnie, mert el sem tudjuk képzelni, hogy Kovácspatak és Esztergom között közvetlen összeköttetés ne legyen. Most, a 12-ik órában segítsen a város, a megye, mert ha e fontos közlekedési szolgálatokat teljesítő részvénytársaság feloszlik, akkor igazán nem tudjuk, hogy micsoda jövője van ennek a városnak. Vagy már mi épen arra lennénk kárhoztatva, hogy egyesek hibái, nemtörődömsége és tudatlansága miatt örökösen visszafejlődünk ? A kereskedelem, ipar pang, a közéleten tespedség uralkodik, a gaz már ölesre burjánzott fel mindenütt. Egyszer már talán fel kellene ébredni e. zsibbasztó álomból; vagy a tehetetlenség szegényes gúnyáját levetni s az alkotó munka terére lépni sohsem fogunk ? Ki a hibás, ki nem teljesiti kötelességét ? Nézzünk körül !j Kaán János lovag. Egy érdemes, munkás életű férfiút ünnepeltek kedden. Kaán János lovagot, az Esztergomi Kereskedelmi és Iparbank nyugalmazott igazgatóját keresték fel névnapja alkalmából volt tisztviselő társai és a gyermekei, Majd meg felvillan apám haragvó tekintete a vörös szinü rengő hullámokban s az engedetlen gyermek bűnös tudata visszaveri arcomon a nyugvó nap bíborpiros fényét. Újra átélem s elszenvedem a kirótt büntetést, s oh Istenem! de szívesen elszenvedném a valóságban másodszor is, csak az édes gyermekkor egyetlen napját élhetném ismét át 1 A gyermekcipőből kinőtt az ifju leány. Megjelenik a fodros hullámokon egy zöldes esik s ragyog felém a fehér leányiélek legszebb ábrándja: a boldogságban hivő remény. Piros, kék és zöld csillámban fénylő fodrai az élet nagy vizének kis csónakot ringatnak. Benne egy magányos ifju evez. Mind közelebb jön felém s én megbűvölve állok a parton. Futni szeretnék, kerülni akarom tekintetét a magányos csónakosnak, aki — ki tuplja tán oly messzi világból evezett ide, ahol egészen más lények, más emberek laknak, mint az én világomban. Már kiköti sajkáját. Felém jön s megfogja kezemet. Ragyogó, fekete szemével mélyen tekint az én félelemtől, aggodalomtól könyes szemeimbe s én még mindig tehetetlenül s a bűvös tekintet által még inkább megfosztva akaraterőmtől, ellenállás nélkül követem csónakja felé. Szó nélkül ültet a kis padkára s vizre bocsátja ismét. Remegés, de már boldog izgalom közt némán tekintek föl reá. A kéklő fodrok zsongnak lágyan sajkánk körül s én anyám fájdalmas siunokái s dédunokái által körülvett öreg urat szeretetükről biztosították. Hogy a ragaszkodás és tisztelet nemcsak mint igazgatót és főnököt vette körül az ő tágabb családjában ennek, legfényesebb bizonyítéka az, hogy ez érzelmekelkisérték őt nyugodalmas otthonába, a szó szorosabb értelmében vett családja körébe is. 37 évvel ezelőtt vetette meg Kaán János a mai Iparbank alapjait s mint annak 37 éven át vatt igazgatója a jól és becsületesen véglett munka tudatával vonult vissza a megérdemelt nyugalomba, magával vivén intézetének háláját és a tiszttársak megbecsülő szeretetét. A lenyugvó nap tüzes korongjának, vérrózsai újra kigyúlnak, sugarai még egyszer rávetődnek az elhagyni készülő tájra, s ez a melengető, megtört fényű sugár újra bevilágítja a sikhatárt. A bevégzett munka, egy eredményes élet 82. évének e határállomásánál Kaán János is még egyszer visszatekinthet munkássága sik mezejére s örömmel láthatja alkotása virágzását, kedveltségét, volt tanítványainak és volt tisztviselő társainak megbecsülő szeretetét, amellyel családi otthonában köszöntik őt. Ad multos annos! kongását hallom felém szállni, mig a nap bíborköpenyét borítva a vjzje, apám haragtői érces hangját adja a csapkodó hullám zajában. De mit nekem most anyám zokogó szava, mit nekem haragvó tekintete?! Felém csillog smaragd zöld tajték s én szótlan karolom át lovagom térdeit, oltalmat keresve a mindinkább felénk torlódó hullámok ellen. Megvéd. Betakar, hogy a be-becsapkodó hullám hideg habja ne árthasson, s én, benne bizva, nem félve többé semmitől, vakon követtem volna bármily örvény felé. Kijutottunk a partra. Nehéz munka volt, de az ért tekintetemből merített erővel irányította csónakját lovagom s bátran küzdött meg a legnagyobb veszélylyel. Partra szálltunk, s mig az élet vizén szeretettől vezéreltetve, szeretet által támogatva a hullámverés legnagyobb veszélyei közt kivezette csónakját a sik tükörre, a partról, csónakjának kikötése közben ragadta el őt előlem az ár. Itt illók egy ismeretlen világban. Előttem az élet nagy vize. Hiába hallom a kéklő habok fodrainak lágy zsongását, nem anyám hangjai azok 1 Hiába fordulok kétségbeesve a bíborszínű hullámok haragos taraja felé — nem apám szava szólít az elhagyatott partról. Ők már rég ott porlanak, ahova ő is megtért s én öregedő szívvel, Öreg testtel, várom — várom mikor küldi felém csónakon, smaragd zöld hullámokon keserveim megváltóját — a halált. Hattyú dal. Rád lopom olykor bágyadt pillantásom, Mint egy búcsúzó, haldokló beteg. Ki szemével inti szerelmesének Az utolsó izenetet. . . E kis dalt is ugy csaltad ki szivemből, Mint egy elkésett virágot a nap, Mikor a nyárutói szürke égen, Már őszi felhők szátlanak . . . S oly jó e csend agyon fáradt szivemnek, Nem lázong már, nem sir, nem álmodik, S ábrándjaim szines káprázó napja Alámerül, leáldozik. . .