Esztergom és Vidéke, 1911

1911-05-07 / 35.szám

Esztergom, 1911. XXXI11. évfolyam 35, szám. Vasárnap, május 7. AZ ESZTERGOMVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: ESZTERGOM, JÓKAI-UTCA 17. Megjelenik vasárnap és csütörtökön Laptulajd. és felelős szerkesztő Varsányi Ignác ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . . 12 K Negyed évre . . .- 3 K Fél évre .... 6 K Egyes szám ára .14 f, Kéziratot nem adunk vissza. — Nyilttér sora 60 fill. |Hieronymi Károly. f| Országos veszteség gyásza borult a magyar közéletre. Vezérharcosainak egyik legértékesebb tagja, a mai korszaknak tu­dásban zseniális, alkotó munkásságban vaserejü államférfia, Hieronymi Károly csü­törtökön délután váratlanul elhunyt. Halála a nemzet vesztesége, a gyász elhat az ország minden részébe, mert ha­talmas koncepcióinak termékenyítő áldásait várva várta, bízvást remélte az ország min­den iparosa, kereskedője, egész közgazda­sági élete. Hieronymi Károly azokból a politiku­sokból maradt vissza hozzánk, akik a 80-as és 90-es években segítették megalapozni Magyarországnak a demokrácia és a libe­ralizmus jegyében való előrehaladását. A Baross Gáborok, Szilágyi Dezsők és Trefort Agostok szelleme hatotta át a szabadelvű­séinek azzal az ódon zománcával, mely munkás életének minden cselekedetét be­futotta. • Egyik disze, oszlopa, igazi ékessége volt kormányának, amely nélküle nem hi­vatkozhatott volna arra, hogy a szabadelvüpárt hagyományainak letéteményese. Munkás ember volt, liberális gondol­kozású, erős akaratú férfiú, aki eszméit, nemcsak hirdetni, de megvalósítani is tudta. A magyar közéletnek kimagasló alak­ját, egy dolgos, eredményes életben eltöl­tött 74 éves politikust siratnak benne mind­azok, akik a puritán erkölcsöket, a köz­életi tisztaságot, az elvek megtartását és a liberalizmus zászlainak fennenlobogását óhajtják és várva-várják. Tavaszi problémák. Ha el is hangzott itt-ott a pauperizmusnak egy-egy elszomorító panasz szava, — bizonnyal könnyebbült szívvel köszöntjük a tavaszt s vele reményeink ébredését. Tavaly közepes esztendőnk volt. Vidékenként nem is tartották érdemesnek le­aratni a kalászba alig szökkent búzát. És ami szomorú épen a jellegzetes, búzatermő nagy Al­föld egyes vidékein volt ekként. Arról, hogy ta­karmány nem termett elég és már az első őszi dérre a gazdák kétségbeesett panaszai hangzot­tak, — nem is beszélünk. Nagyon szívből fakadt tehát mindenkinek reménye, hogy ellenére az ab­normistáknak a gondviselés bő termést adjon a magyarnak. És egy óhajtott bő esztendő nemcsak a gazdák könyörgésének tárgya. A néhány év óta mutatkozó silány termés, melyhez érthetetlen vám­forgalmi elzárkózás társult, hallatlanul megdrágí­totta az életviszonyokat. Egyáltalában nem para­doxon, hogy mióta a tisztviselők fizetését javítot­ták, mióta a munkásbérek emelkedtek, azóta nyo­morba sodorták a tisztviselőt, a munkást, a napi keresetéből élő mindenfajta foglalkozású embert. Nézzük csak a magunk piacát. Húsért, kenyérért, cipőért, hogy egyebet ne említsünk, olyan árakat fizetünk, hogy kétségbeejtő! A tisztviselő, akinek még egy igényes kor fényűző áramlatával is úsznia kell, szívességi váltókkal, nagy kamatú kölcsö­nökkel őrzi a látszatot; a tisztviselő pedig, akinek nincsen hitele, permanens nyomorúságnak ré­szese. Még átlag a munkás viseli el súlyosabb gondok nélkül ezt a megdrágult életet, mert hi­szen a munkásosztály igényei noha emelkedtek is, de ezek az igények nem sodorják ugy a fényűzés áramlatába őt, mint a hivatalnokot. Mikor azonban a megélhetés e százezreket „ESZTERGOM és VIDÉKE" TÁRCÁJA. mályosodni nem tudó emlékek aranyos szálai fűznék ma is a félszázad előtti időhöz ? Hozzá tehetnénk még, hogy talán az olasz nép szegénysége is egyik oka közönyének? De nem. Ennek ellentmond a lüktető római élet, az örök város folytonosan modernné válása és ter­jeszkedése. Augusztus alatt, mikor a római ne­nemesség mind Rómába özönlött, mikor oly el­mék, mint Ciceró, Ovidius érezték a lesújtott, a célt tévesztett életet — Róma nélkül, — nem volt az örök városnak olyan nagy beépített területe, mint ma. Sokat árt az Unita Itália most tetőző ünne­peinek a decentrelizáció. Turin és Róma között való távolság Tiberistől a Póig egy egész más világ van, igy aztán megoszlik az ünnep fényét adó közönség s az érdeklődés is felaprózódik. Rómában minden napra esik ünnep. Kezdő­dött a hónap elejei kapitoliumi ünneppel, mely olyan forma hideg hivatalos szertartás volt, mint nálunk április 11. A negyven nemzet mind más napon nyitotta meg kiállítását, A magyarok és a franciák kiállításán magam is jelen voltam. Mi magyarok ugyancsak kitettünk magunkért. Nem­csak elsők voltunk azok között, akik terminusra készek lettünk, de a megnyitást Miklós Ödön jó­voltából ünnepivé tettük. A daliás Miklós disz­magyarban olyan takaros olasz beszédet mondott, hogy az olasz lapok elvoltak ragadtatva. Az „un­garese" iránt való nemzeti szeretet abban is meg­nyilatkozott, hogy igen sokan és Róma legelőke­lőbb társadalma vett részt, élén a kistermetű olasz királylyal és fejedelmi megjelenésű szép feleségé­vel, Elenával. Egészen más volt a franciák ki­állítása. Alig volt hatvan ember a teremben. Magyar létemre majd leestem a csodálkozástól, látva egy minden ünnepies szertartás nélkül való királyi fogadtatást és megnyitásnak mondott e féle be­vezető beszédet: „Erre tartson Fölséged !" El­mondotta ezt a francia nagykövet, aki a szép Elenét vezette karon, mig udvariasan a kis ter­metű Vittorió, a nagykövet nejének nyújtotta kar­ját. A fogadtatás gyöngéd fejbiccentés volt és semmi több ; a fogadó beszéd pedig olyan egy pár szó, amivel a döbröközi korcsmáros is ked­veskedik vendégének. Hogy mit lehet most Ró­mában, ahol a rózsa áprilisban javában nyilik, virágból tetszetősét a szem elé varázsolni, meg­hatva és elfogódva szemléltem a vesztibülben. Maga a kiállítás nem képviseli Francia­ország ötven éves pikturáját. Mintha a nagyjaikat sajnálták volna elküldeni. Az egyik terem a francia akademista festőké, a többi hét a színpompás simbolista és ultra-simbolistáké s hogy micsoda groteszkségre képes a párisi ecset, azt több kép mutatja. Excellálnak a francia festők az anyaság magasztalásában. De az is igaz, hogy erre lelke­síteni kell a francia asszonyokat. Általában a franciák nem kötöttek valami nagy becsvágyat ehhez a nemzetközi versenyhez. Régebbről alig adtak; a maiból is nagyjaikat nélkülözzük. Aki innét kívánna tájékozódni a franciák művészi nagyságáról, azok rossz helyre jönnének tanulni. Egész másként festünk mi. Mi odavittünk apait, anyait. Miklós Ödön kormánybiztos fárad­hatatlan agilitása és Karlovszky művészi keze csi­náltak itt csodát. Közel ötszáz kép és műtárgyunk van s a tizenkét teremből egy egészen Munkácsyé. A Cohsummatum estelőtt láttam talián papot imád­kozni s százakat megilletődve szemlélni és a mü­Az olasz kiállítások megnyitása előtt. — Római levél. — Irta: V«rn»r László. Róma, április végén. Aki azt hiszi, hogy Itáliában a félszázados Ünnepek Dante és Machiavelli édes álma: az unita Kalia valami tüzes nemzeti felbuzdulásra ve­zettek, — az erősen téved. Bizony Róma éppen olyan a kiállítási ünnepek előtt, mint mindig. Tu­rinban némi kis mozgalom van. De a szard ki­rályság ősi szép városa sohase volt hangos és nagy nemzeti ünnepek szempontjául egészben al­kalmatlan. Mi az oka az olasz látszólagos kö­zönynek? Talán az időhatár kicsi ennek a nagymultu nemzetnek; talán az olasz egység inkább a po­litikai szezon müve, melyet talán állandóvá ková­csolhat a szavojai királyi ház népszerűsége, de ma még a sziveket nem melegíti. A sziv érzése és- lelkesedése nélkül pedig csak e féle hivatalos ünnep rendezhető, amilyennek csöndes látója va­gyok. Mi akármelyik év március I5-én lendülete­sebb, melegebb nemzeti ünnepet tartunk. Ha Ró­mában annyi és oly fényes szálló nem volna, még olasz lobogót is csak elvétve látnánk és ennek ellentétéül évszázados mohával borított zordonan fönséges négyszáz templom komor fala mintha vétót kiáltana s tudj'Isten váljon az egyházi ural­mat látó, fényét élvező mai Kómát a még elho­mályosodni nem tudó emlékek aranyos szálai fűznék ma is a félszázad előtti időhöz ? Hozzá tehetnénk még, hogy talán az olasz nép szegénysége is egyik oka közönyének? De nem. Ennek ellentmond a lüktető római élet, az örök város folytonosan modernné válása és ter­jeszkedése. Augusztus alatt, mikor a római ne­nemesség mind Rómába özönlött, mikor oly el­mék, mint Ciceró, Ovidius érezték a lesújtott, a célt tévesztett életet — Róma nélkül, — nem volt az örök városnak olyan nagy beépített területe, mint ma. Sokat árt az Unita Itália most tetőző ünne­peinek a decentrelizáció. Turin és Róma között való távolság Tiberistől a Póig egy egész más világ van, igy aztán megoszlik az ünnep fényét adó közönség s az érdeklődés is felaprózódik. Rómában minden napra esik ünnep. Kezdő­dött a hónap elejei kapitoliumi ünneppel, mely olyan forma hideg hivatalos szertartás volt, mint nálunk április 11. A negyven nemzet mind más napon nyitotta meg kiállítását, A magyarok és a franciák kiállításán magam is jelen voltam. Mi magyarok ugyancsak kitettünk magunkért. Nem­csak elsők voltunk azok között, akik terminusra készek lettünk, de a megnyitást Miklós Ödön jó­voltából ünnepivé tettük. A daliás Miklós disz­magyarban olyan takaros olasz beszédet mondott, hogy az olasz lapok elvoltak ragadtatva. Az „un­garese" iránt való nemzeti szeretet abban is meg­nyilatkozott, hogy igen sokan és Róma legelőke­lőbb társadalma vett részt, élén a kistermetű olasz királylyal és fejedelmi megjelenésű szép feleségé­vel, Elenával. Egészen más volt a franciák ki­állítása. Alig volt hatvan ember a teremben. Magyar létemre majd leestem a csodálkozástól, látva egy minden ünnepies szertartás nélkül való királyi fogadtatást és megnyitásnak mondott e féle be­vezető beszédet: „Erre tartson Fölséged !" El­mondotta ezt a francia nagykövet, aki a szép Elenét vezette karon, mig udvariasan a kis ter­metű Vittorió, a nagykövet nejének nyújtotta kar­ját. A fogadtatás gyöngéd fejbiccentés volt és semmi több ; a fogadó beszéd pedig olyan egy pár szó, amivel a döbröközi korcsmáros is ked­veskedik vendégének. Hogy mit lehet most Ró­mában, ahol a rózsa áprilisban javában nyilik, virágból tetszetősét a szem elé varázsolni, meg­hatva és elfogódva szemléltem a vesztibülben. Maga a kiállítás nem képviseli Francia­ország ötven éves pikturáját. Mintha a nagyjaikat sajnálták volna elküldeni. Az egyik terem a francia akademista festőké, a többi hét a színpompás simbolista és ultra-simbolistáké s hogy micsoda groteszkségre képes a párisi ecset, azt több kép mutatja. Excellálnak a francia festők az anyaság magasztalásában. De az is igaz, hogy erre lelke­síteni kell a francia asszonyokat. Általában a franciák nem kötöttek valami nagy becsvágyat ehhez a nemzetközi versenyhez. Régebbről alig adtak; a maiból is nagyjaikat nélkülözzük. Aki innét kívánna tájékozódni a franciák művészi nagyságáról, azok rossz helyre jönnének tanulni. Egész másként festünk mi. Mi odavittünk apait, anyait. Miklós Ödön kormánybiztos fárad­hatatlan agilitása és Karlovszky művészi keze csi­náltak itt csodát. Közel ötszáz kép és műtárgyunk van s a tizenkét teremből egy egészen Munkácsyé. A Cohsummatum estelőtt láttam talián papot imád­kozni s százakat megilletődve szemlélni és a mü-

Next

/
Oldalképek
Tartalom