Esztergom és Vidéke, 1911

1911-03-16 / 22.szám

Esztergom, 1911. XXX1H. évfolyam 22. szám. Csütörtök, március 16. AZ ESZTERGOMVARMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: ESZTERGOM, „KORONA" SZÁLLODA I. EMELET. Telefon szám 38. Megjelenik vasárnap és csütörtökön Laptulajd. és felelős szerkesztő Dr. Dénes Aladár ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . . 12 K Negyed évre . . . 3 K Fél évre .... 6 K Egyes szám ára .14 f, Kéziratot nem adunk vissza. — Nyilttér sora 60 fill. Az 1848-as idők és a jelen. Ha a mostani érdekharcokat, a kicsinyes, a csakis önérdeket hajhászó dulakodást vizsgáló szemmel nézzük, elborul a lelkünk hazánk jövője miatt. Olyan jól esik beteg szivünkre gyógyító írt találni a mult idők gyönyörűségesen szép emlékeiben. Hányszor varázsoltuk már magunk elé például a 48-as eseményeket? Mindnyájan ismerjük ezeknek minden kis részletét, mégis szinte kívánjuk évről-évre hallani, szinte jól esik újra és újra lelkünket megfüröszteni azon nagy idők, nagy emberek lelkesedésének hömpölygő árjában. Mindig ugy szokott lenni, hogy minél sivárabb a ma, minél jobban érezzük a jelen nyomasztó terhét, az elnyomatás béklyóit, a kijátszás, a hazug jelszavak ürességét, annál ékesebben beszélnek a régi, mohos emlékek és megfakult levelek. Felelevenülnek'ilyenkor a régi idők nagy hőseinek árnyékai, a mult élni kezd, hogy bizalmat keltsen egy derültebb jövő iránt. Ezért lebbentsük fel a fátyolt néhány gondolatban az 1848as időkről. 1848. március idusán, a szabadság ünnepén temérdek kőből templomot építettünk a szabadságnak és a függetlenségnek ; a templom minden egyes^köve őseink kiváló hazaszeretetének ékes, igazi gyöngye. A papság és nemesség ekkor megtette azt, amit tőle a haza kért: megosztotta jogait ä magyar haza néhány millió jogtalanjával, s ezek kötelességét közössé tette, mert nem a saját érdekét nézte, hanem mindnyájunkét, édes hazánkét. Különben is fenséges példakép ragyogott előttük, a nagy idealista, Széchenyi István gróf áldozatkészsége; hittek a „legnagyobb magyar" meggyőző erejti s Magyarországot boldogítani vágyó liberalizmusában. Hitték, hogy még nagy és igen boldog lehet a magyar s megteremtették az uj Magyarország alapjait. Valamint más népek sem küzdöttek talán soha sem nagyobb eréllyel a szabadságért és függetlenségért, mint ezen időkben: ugy valóban nálunk sem történtek soha, egy században sem olyan rohamos és hatalmas átalakulások a gazdasági és politikai élet terén, mint a nagy Széchenyi óriási tevékenysége által előkészített 1848-ban. A" magyar nemzet boldoggá, függetlenné és szabaddá tehetésében mégis a legjobban hitt Kossuth Lajos, ez a lángész, ez a harcos, ki nemzetét magával ragadta, ez őt megértette s rövid idő alatt együttesen megteremtették a teljes szabadságot. Össze is forrott Kossuth neve nálunk ezzel az eszmével: Szabadság! „Ez a föld az, melynek minden porszeme tán Legjobban megértett. Ennek a népnek a szabadságra vágyó Lelke teremtett téged. Jobbágy énekelte, az ég megértette Sok keserűségünk. És szólt a jó Isten: Nesztek a szabadság! S téged adott nékünk." Minden március 15-én azért gyújtunk hát lobogó lelkesedésünkből égig csapkodó fáklyákat az emlékezés oltárán, hogy ez hirdesse, hogy Te voltál Kossuth apánk a „népeket felrázó, láncokat széttörő, nemzetet „ESZTERGOM és VIDÉKE" TÁRCÁJA. egy pillanatra ... és megy tovább az éjszakába. Egy téren vezet át at utja. A havas utak mentén a padok hidegen csillogtak az előbukkanó hold fényében. A bokrok fehéren meregették ágaikat. Az asszony elhaladt mellettük és gondolataival tépelődött. Istenem, sóhajtott, ha itt töltenem az éjjelt egy padon, ugy sem vár otthon senki ... Vastag köd homályosította el a szemhatárt és fátyolába burkolva a házakat. Az asszony a térről kiérve, meglassította lépteit, majd megállt egy kapu előtt. Csengetett. Nemsokára kinyílt a kapu s egy álmos asszony állt ott, kezében lámpással, mely gyéren világította meg a szánalmas bejáratot. Nesztelenül surrant be és sietett fel a lépcsőn. A konyhába lépve megállt. Nem mert benyitni a szobába: félt, hogy valami történik. Állt nagyranyitott szemekkél, lecsüngő karokkal — sokáig. Végül rászánta magát. Felvette a rrég égő lámpát és belépett. Majd türelmetlenül vetköződni kezdett, mindent halomra dobálva. Nyúlánk termetű asszony volt, arca érdekesén sápadt, szenvedő vonásokkal. Most hirtelen mozdulattal hajához kap. Kibontja. S az vastag kigyózással omlik alá termetén. — Igy szeretett látni, suttogja. A hajamba temette arcát, ha esténként együtt voltunk. Hajamnak minden szála, mintha róla beszélne. Mintha őrjöngő szerelmes szavait kiáltanák felém. Az ő hangja, az ő illata kél most mindenfelől. Mikor itt ültünk, kéz a kezemben s hajtengerem elborította arcát . . . Istenem! Hogy sirt ilyenkor öntudatlan mámorában! ... Érzem, mintha karjai ölelnének, vadul, szerelmesen . .. Utolsó szavait hallom egyre: „Ne hagyj elmenni egyedül! Jer velem ! .. . jer!" A szobában hűvös árnyak gomolyognak. A felvetett ágy kihívóan domborodott a lámpa fényénél. A rózsaszín paplan hanyagul odavetve csüng le az ágy széléről s bizarr ellentétet képez a hófehér párnákkal. Cigaretta füst száll a levegőben, kékes fátyolt borítva mindenre. Az asszony imbolygó járása közben meglöki az asztalt, melyen két félig töltött pohár csengve-bongva ütődik egymáshoz. Ugy hallja, hogy cseng-bong minden nagy zsibongással, melybe néha belevegyül a vonat egy-egy éles füttye és sivítva tör utat magának az éjbe. A padló az asszony lézengésétől ropog-pattog. A mindenfelé elszórt cigaretta-hamu lenge ruhájától őrült táncban kavarog. Most odalép az ágyhoz. A párnán egy fej nyoma s egy kis gyűrődés látszik. Leül ágya szélére s arcát kezeibe temetve, gondolatainal követi a vonat futását. ... — Most megáll. Támolyogva száll ki a férfi. A fülke melegétől áthevülve, kábultan siet a frissen esett hópelyheken... De egyszerre szétrántja a testét védő meleg bundát; kibontja kabátját is és födetlen testét odatartja a hűvös éjszakának. Néha süvítő szél zavarja a fenséges csendet. A fák meg-megrezdülnek, leszórva a havat a férfi födetlen fejére. Most felszisszenve, melléhez kap : mintha valami szúrást érezne. Beburkolódzik. Késő. A szél pedig sivit, jajgat rémesen. . . Az asszony valami hirtelen támadt zajtól felriad: — Istenem, ketté pattant a tükör! Meghal valaki... Teremtőm, ne hagyj el!... A cigarettafüst szürke köddel von be mindent s az asszony zokogva borul párnáira.. . Egyedül. Irta: Király Gizella. A perronon álltak. Még két perc és indul a vonat. A férfi az asszony kezét csókolta, az aszszony nézte bánatosan. Nagy csizmás parasztemberek száltak be. Egy asszony a vaggon ajtajából beszélgetett egy suhanccal. Nyilván a fia volt. Uj vonat érkezik s kiáltják: „beszállni!" A férfi és az asszony szorosabban simulnak egymáshoz. Majd felriadnak a kalauz sürgetésére: „beszállni, beszállni!" A férfi felsiet a másodosztályú kocsi lépcsőjén és a becsapó ajtó mögül nézi az asszonyt. Ez pedig áll, mig a vonat egy éles füttyel elindul. S a vonat lomha teste már messze száguld, üvöltve a vastag éjben, mikor végre magához tér. Felcsapja prémgallérját, hosszú ruháját idomaihoz csavarja, hogy az ne csapkodja az esti légtől és ködtől csajkos utcát és vontatott, bágyadt lépésekkel megy. Utasok jöttek, mentek. Egy férfi meglökte karjával, majd előre sietett és folyton visszatekingetve nézett arcába. Megállt. Várt az asszonyra. Valamit mormogott, de nem kapott választ és sietve eliramlott. Kint néhány utas szállingózott a váróteremben. Az asszony átsietett rajta és kiérve az utcára, összébb húzta gallérját és botorkálva ment előre. Az elhaló zajt csend váltja fel. Csak itt-ott záródnak becsapódva a kapuk. Egy egy kocsi ballag hazafelé a bakon bóbiskoló kocsissal. Az asszony megáll. Valamit kivesz zsebéből. Megcsókolja. Azután zsebkendőjébe temeti arcát egy pillanatra ... és megy tovább az éjszakába. Egy téren vezet át at utja. A havas utak mentén a padok hidegen csillogtak az előbukkanó hold fényében. A bokrok fehéren meregették ágaikat. Az asszony elhaladt mellettük és gondolataival tépelődött. Istenem, sóhajtott, ha itt töltenem az éjjelt egy padon, ugy sem vár otthon senki ... Vastag köd homályosította el a szemhatárt és fátyolába burkolva a házakat. Az asszony a térről kiérve, meglassította lépteit, majd megállt egy kapu előtt. Csengetett. Nemsokára kinyílt a kapu s egy álmos asszony állt ott, kezében lámpással, mely gyéren világította meg a szánalmas bejáratot. Nesztelenül surrant be és sietett fel a lépcsőn. A konyhába lépve megállt. Nem mert benyitni a szobába: félt, hogy valami történik. Állt nagyranyitott szemekkél, lecsüngő karokkal — sokáig. Végül rászánta magát. Felvette a rrég égő lámpát és belépett. Majd türelmetlenül vetköződni kezdett, mindent halomra dobálva. Nyúlánk termetű asszony volt, arca érdekesén sápadt, szenvedő vonásokkal. Most hirtelen mozdulattal hajához kap. Kibontja. S az vastag kigyózással omlik alá termetén. — Igy szeretett látni, suttogja. A hajamba temette arcát, ha esténként együtt voltunk. Hajamnak minden szála, mintha róla beszélne. Mintha őrjöngő szerelmes szavait kiáltanák felém. Az ő hangja, az ő illata kél most mindenfelől. Mikor itt ültünk, kéz a kezemben s hajtengerem elborította arcát . . . Istenem! Hogy sirt ilyenkor öntudatlan mámorában! ... Érzem, mintha karjai ölelnének, vadul, szerelmesen . .. Utolsó szavait hallom egyre: „Ne hagyj elmenni egyedül! Jer velem ! .. . jer!" A szobában hűvös árnyak gomolyognak. A felvetett ágy kihívóan domborodott a lámpa fényénél. A rózsaszín paplan hanyagul odavetve csüng le az ágy széléről s bizarr ellentétet képez a hófehér párnákkal. Cigaretta füst száll a levegőben, kékes fátyolt borítva mindenre. Az asszony imbolygó járása közben meglöki az asztalt, melyen két félig töltött pohár csengve-bongva ütődik egymáshoz. Ugy hallja, hogy cseng-bong minden nagy zsibongással, melybe néha belevegyül a vonat egy-egy éles füttye és sivítva tör utat magának az éjbe. A padló az asszony lézengésétől ropog-pattog. A mindenfelé elszórt cigaretta-hamu lenge ruhájától őrült táncban kavarog. Most odalép az ágyhoz. A párnán egy fej nyoma s egy kis gyűrődés látszik. Leül ágya szélére s arcát kezeibe temetve, gondolatainal követi a vonat futását. ... — Most megáll. Támolyogva száll ki a férfi. A fülke melegétől áthevülve, kábultan siet a frissen esett hópelyheken... De egyszerre szétrántja a testét védő meleg bundát; kibontja kabátját is és födetlen testét odatartja a hűvös éjszakának. Néha süvítő szél zavarja a fenséges csendet. A fák meg-megrezdülnek, leszórva a havat a férfi födetlen fejére. Most felszisszenve, melléhez kap : mintha valami szúrást érezne. Beburkolódzik. Késő. A szél pedig sivit, jajgat rémesen. . . Az asszony valami hirtelen támadt zajtól felriad: — Istenem, ketté pattant a tükör! Meghal valaki... Teremtőm, ne hagyj el!... A cigarettafüst szürke köddel von be mindent s az asszony zokogva borul párnáira.. .