Esztergom és Vidéke, 1910

1910-11-24 / 91.szám

tv \ elmulasztani, hogy Esztergom város ér­dekeit tehetségemhez képest melegen támogassam. Hazafias üdvözlettel Kálmán Gusztáv államtitkár. Előre vetett árnyék. , Közeleg a tél! A fákról lehulló meg­sárgult levelek, az erdő zizegő harasztja, a reggeli, dér, meg ködök, egyként hirdetői a természet haldoklásának. S aztán, ha meghalt a természet, ha mindent elborít a fehér, csillogó, halotti szenfedő, akkor aztán jő a nyomor irtóza­tos szomorú képe. Szünetelnek a külső munkák, sok em­ber marad kenyér nélkül s dolgozni tudó, dolgozni akaró munkás karok tehetetlenül állanak szemközt a lét nyomorával. S otthon, a kicsi lakásban fonynyadt képű asszony, meg sápadt, éhező gyerme­kek dideregnek, fáznak s az apa tehetetle­nül nézi a vergődést. A tél szörnyű nagy ur. ' Nincs kenyér, nincs szén, nincs fa, s ami a legfontosabb: nincs munka. Ebben az iparilag, kereskedelmileg és mezőgazdaságilag egyaránt hatramaradt, ten godő, nyomorult városban se \ mi sincs, egy van mégis: a nagy szegénység. Ebből az­után van elég, de más sincs. A munka­hiány, a drágaság, a kenyérnélküliség ijesztő képei tódulnak szinte kirivólag felénk. A nap-nap utáni lopások, betörések, rablások mind-mind az általános szegény­ség, e városban lakó szegénySSScT^^o^ morult földhözragadt proletárhadnak, a tél­víz idején rnunkanélkül maradiaknak éhség­gyei meztetései., A paraszt félévi munkájának gyümölcse a mult adósságokra volt jó, jövő évi ter­mését a kártékony állatok már ez évben learatják. Az iparos szintén eladósodott, nem l?ir mozogni, régibb orvoslásra váró bajai vannak. A kereskedő maholnap elbocsát­hatja alkalmazottait, mert a forgalmat télen e városban nem a pénz, hanem a válta­kozva hulló eső és hó gyaKorolja. És mind­hárman nyögik a 120— 130 0 /°-os pótadót, kivéve azokat, akik már itt hagyták e te­kintélyek, klikkvezérek által agyonnyomor­gatott, a fejlődéstől szándékosan viszatar­tott várost. A vezetők pedig, a képviselő testület, a város urai hasonnyomoruságukban rágód­nak a múlton, s mig szemük ott lebeg, nem veszik észre, hogy nemcsak hogy sza­badok, királyiak és város nem vagyunk, de hátrább maradtunk a legutolsó falunál s mig e városházi vezetőség boldogít, nem biztathatjuk magunkat a szentírás szavaival, hogy: az utolsók lesznek elsőkké, hacsak nem a pótadóra értjük, mert annál már réges-régen az elsők vagyunk! Döntő fordulat előtt. — A képviselőtestületi és megyebizottsági tag­választáshoz. — Nébáuy nap még — és komoly harcba száll a polgárság két pártja. Ez lesz a második döntő ütközet ebben az az esztendőben közeletünk szinterén. Az első a képviselőválasztás volt. Azóta a harc Cb£k szünetel, de nem szűnt meg. Mind a két tábcr, mely az első küzdelmet nagy erőfeszí­téssel vívta meg, azóta folyton hadi lábon van. Nemcsak nem oszlott fel, hanem mindkettő ipar­kodott segítő csapatokat szerezni. Harcra készen állanak a hadsorok, hogy ismét összemérjék erejöket a városi képviselőtestületi és megyebi­zottsági tagválasztásnál. Ezt észre nem venni, vagy letagadni nem lehet. De a helyzet e szignaturajával azután szá­molni is kell. És ha számolunk: kérlelhetetlen logikával csak is arra a következtetésre juthatunk, hogy harc közben, fegyverrel kezünkben harcol­nunk és nem alkudoznunk kell. Legkevésbé pedig okoskodnunk. Azt a vitát, hogy eszményileg mi lenne a helyes álláspont a képviselőtestületi és bizottság tagválasztásoknál? — hagyjuk békés időkre. Hiszen tagadhatatlan, hogy általánosságban és eszményileg az a leghelyesebb álláspont, mi­szerint — olyan férfiakat jelöljünk bizottsági tagokul, kik ez állásra közéleti múltjuknál, eddigi köztevékenységüknél, intelligenciájuknál fogva a legalkalmasabbak, kiknek megválasztásával köz­gyűléseink nyernének súlyban, tekintélyben és a színvonal emelésében. A pártállás pedig ne jöjjön tekintetbe. Normális időkben, békés viszonyok között nem is szabadna a képviselőtestületi és bizottsági tagsági jelöléseket rideg pártszempont alapján megejteni. Ámde mos harcban állunk. És az idei kép­viselőválasztással kiélesedett küzdelemnek csak folytatása lesz a mostani mérkőzés. Részünkről a kivívott pozíció megtartásáért, az ellenzék részéről pedig az elveszített pozíció megnyeréseért vivatik e küzdelem. A mi első győzelmünk, az ellenzéknek pedig veresége csakis akkor lesz teljes, ha most a képviselőtestületi és bizottsági tagok választásánál is diadalt aratunk. A hónapok óta állandósított háború csakis igy ban áruló lett. Pénzért és rangért át akarta ját­szani a várat az angolok kezére. Az angol fővezér, Clinton genrális egy Andrée nevü fiatal őrnagyot bízott az árulás lebonyolításával. Ez bejutott a várba,, megkapta a rajzokat, a terveket és a me­zítelen lába és a harisnyája közé rejtve indult gyalogosan amerikai uniformisban vissza az angol táborba. i % A történelem azt bizonyítja, hogyha ez ez árulás sikerült volna, Amerika ma alighanem angol gyarmat volna. De nem sikerült. Ahogy Andrée ballagott csendesen visszafelé, három amerikai megállította, gyanús volt,, kiku­tatták, meg találták az iratokat és bár igéit nekik ezreket, mégis bevitték a főhadiszállásra Was­hington elé. Ez az Andrée daliás, szép huszonnégy eszten­dős francia ember volt, akit kalandvágya vitt az angol hadseregbe, az amerikai forradalom szín­helyére. Nagyon müveit, igen tehetséges katona volt, őrnagyi rangot viselt a hadseregben és a jelen megbízatása is amellett bizonyított, hogy Cliton tábornok nagyrabecsülte. Banedikt Arnold, az áruló generális neszét vette az elfogatásnak és átszökött az angolokhoz, mielőtt elfoghatták volna, de West Point vára meg volt mentve. Andrée a hadi törvényszék elé került és mint közönséges kémet kötél általi halálra Ítélték. Az ítélet és a kivégeztetés közfí idő alatt azonban Andréet az amerikai tisztek nagyon megszerették. Az a nyugodt hősiesség, amivel a sorsát fogadta és az a csendes halálra szántság, amiben a fog­ság napjait töltötte, az amerikai tisztek szivét annyira meglágyította, hogy meleg rokonszenvvel kezdtek viseltetni az ellenséges kémmel szemben és voltak köztük olyanok is, akik nagyon össze­barátkoztak a fogollyal. Tudása és katonai erényei elragadták az amerikaiakat, és a kivégeztetés előtt néhányan kérvényben folyamodtak Washingtonhoz, az amerikai fővezérhez, hogy kegyelmezzen meg Andréenek. Washington azonban a kegyelmet megtagadta, annyit engedett, hogy ne kötél, hanem katonához méltó golyó általi halál legyen a fogoly osztály­része és hogy bebizonyítsa, hogy nem a szive sugallatára, hanem a hadi szokásokhoz való kénytelen ragaszkodás készteti a szigorúságra, az ilyen formán való kegyelem megadást maga vitte hírül a fogoly Andréenak. — Andrée őrnagy! — mondta neki Was hington, mivel önt hős katonának és derék, kö­telességtudó embernek ismertem meg, golyó általi halálra változtattam a hadbíróság ítéletét. Ezzel kezet fogott Andréeval, megcsókolta homlokát, mire Andrée átadott neki égy kis ceru­zarajzot, amelyet maga készített magáról egy nappal a kivégeztetése előtt és amelyen ezek a szavak állottak: — Washington tábornoknak hódoló tisztelet­tel, Andrée. Washington könybe lábadt szemekkel indult kifelé. Andréet másnap agyonlőtték. Mikor a háború véget ért és Washington elnöke lett az egyesült államoknak, egy év múlva ott, ahol Andréet kivégezték, azon a helyen egy szobor dicsérte a nagy generális dicsőségét és ez a szobor Andrée szobra volt. „Andréenak, a kato­nai hősiesség és kötelességtudás mintaképének emlékére állították George Washington és katonai bajtársai." * Ez a szobor jut eszembe, amint itt ülök a budapesti városliget egy messzire esett bronz szobra alatt és azon tűnődöm, hogy milyen nagy ember lehetett az, aki az ellenségének is szobrot álittatott, mert szépségeket és tiszta erényeket látott benne. * Ott a mi new-yorki iskolánkban minden gyerek tudta az Andrée történeté; és az angol katonák iránt tanúsított megvetésünket csak nö­velte az a tudat, hogy az egyetlen hős angol katona is francia volt. A vérrokonságot nem érzik odaát a britt testvérek iránt. A szabadságharc, az 1812-iki angol­amerikai háború, ami a kanadai határokat szabta meg és ahol az angolokat szintén legyőzte a yankei flotta, kiirtotta belőlük a testvén szeretetet és mint ahogy mi a németeket tartjuk örökös ellenségnek, az amerikai az angolt tekinti annak. Ahogy a nagy teremben halálos csöndben, lélekzetvétel nélkül ülünk ott diákok 2000-en és

Next

/
Oldalképek
Tartalom