Esztergom és Vidéke, 1910
1910-11-10 / 87.szám
Szerkesztőség és kiadóhivalal: ELŐFIZETÉSI ÁRAK: ESZTERGOM, „KORONA" SZÁLLODA I. EMELET. Laptulajd. és felelős szerkesztő Egész évre 12 K Negyed évre 3 K Telefon szám 38. [} r< Dénes Aladár Fél évre • • • • 6 K E sy es szám ára • 14 fMegjelenik vasárnap és csütörtökön Kéziratot nem adunk vissza. — Nyilttér sora 60 fill Vasárnaptól — csütörtökig. Hagyományos tisztelet . . . A dolgokat látó szemmel boncolgató kultúrember sohasem tulajdonit semmiféle jelentőséget annak, ha azt hallja, hogy ezt vagy azt hagyományos tisztelettel veszik körül. Ez a hagyományos tisztelet olyan bizonyos lucus a non lucendó. Olyan müvirág-féle, mely hasonló ugyan az élőhöz, de se szine, se illata, megvan azonban ama jó tulajdonsága, hogy soha sem hervad el. A hagyományos tisztelet sem hervad el soha, de azért ki meri állítani, hogy a művirág értékesebb a nyiló illatos rózsánál, holott ez utóbbi ki van téve a hervadásnak. Ilyen gondolatok járnak a fejünkben, amidőn azt látjuk, hogy Vimmer Imre polgármestert névnapj 1 alkalmából hagyományos tisztelettel ünnepli meg évről-évre az esztergomi polgári egyesület. Hiszen szép ez az ünneplés ugy külsőre, éppen olyan szép, mint a művirág, de sajnos amidőn ezt a bizonyos hagyományos tisztelgést értékeljük, nem vonhatunk le abból semmiféle komoly konzekvenciát. Ha azt látnók, hogy az a bizonyos polgárság egyeteme nem terminushoz kötötten, hanem a megszerzett érdemek alkalomszerű értékelésekor üdvözölné a polgármestert, mi is szívvel lélekkel odaállnánk az ünneplők közé. De igy napirendre kell térnünk a müvirágkoszoruk felett, melyeket jövő ilyenkor a portól megtisztítva ismét csak át fognak nyújtani a hagyományos tisztelettel ünnepeltnek. Kulturkép gyászkeretben. Az egyház és az állam összeütközésbe került egymással Nyergesujfalun. Az egyházi hatóság nem akarja megengedni, hogy az állami tanitó a felekezeti iskola által használt tantermekben taníthasson, csak ha a község 500 korona házbért fizet. A község azonban magáénak vindikálván az iskola tulajdonjogát, kimondotta, hogy ő bizony bért nem fizet egy filllért sem. Most azután jött az egyházi hatóság és a nem fizető lakót „kilakoltatta" az iskolaépületből s igy a szerencsétlen állami tanitó künnrekedt az utcán. A község sem volt azonban rest és in integrum restituciot cselekedvén, visszalakoltatta a tanítót az iskolába. Ilyen háborúság dul Nyergesujfalun és a község lakossága két pártra szakadt. Az egyik párt és ez a nagyobb, a község felfogásával azonosítja magát és a másik az egyház pártjára áll. Hogy mi lesz a háborúság vége az majd eldől a birtokper során és ez társadalmi kulturszempontból egészen közömbös. Ámde nem közömbös az, hogy a marakodásnak a tanügy issza meg a levét és „ESZTERGOM és VIDÉKE" TÁRCÁJA. Mikszáth-Almanach lQIl-re. Irta : Herceg Ferencz. Lassan-lassan kiderül, hogy mennyi sok árvája maradt Mikszáth Kálmánnak. Közöttük van ez a könyv is. — Jő napot, Almanach ! — igy köszöntötte 1888-iki előszavában az Almanach megszületését. A falusi ember inyemségével élvezte az ósdi cimből kiáradó jázmin -szagot, „Almanach ! Ugy hangzik, mintha a dédapját szólítaná valaki .. ." A terv mindenképpen a kedvére való volt. Igen, legyen egy hely, ahol minden ősszel egyszer összetalálkozik egy csapat magyar iró, mint egykor a Fáy András fóthi szőlőjében. 1883-tól 1910-ig huszonhárom előszót irt az Almanach elé. Ezek a cikkek hasznos világítási előtanulmányai lesznek annak, aki meg fogja festeni Mikszáth irói arcképét. Ha szerette is az Almanach ötletét, eleintén ugyancsak húzódott a neki szokatlan munkától, egyik-másik előszava legalább arra vall, hogy a kiadó ugy harcolt az iróval a kéziratért, mint Jákob az angyallal. Azonban később, midőn az előszavai országra szóló derült feltűnést keltettek, megkedvelte a műfajt és tréfásan megállapította, hogy addig-addig vergődött a különböző genrek között, mig végre kiderült, hogy ő az előszavakra született. Az Almanach olvasói abban az élvezetben részesültek, hogy a fóthi koloni verandáján együtt ülhettek a szincerizáló Mikszáthtal. A gazda fölényét csak a jóizü iróna árulta el, mely állandóan ott lappangott a szája szögletében, miközben gyöngyöző szüreti igazságokat töltött a vendégei poharába. Az írókról és az irodalomról beszélt, persze mindig a vérbeli adomázó könnyedén kötekedő és kerülgető, szándékos naivitással stilizált modorában. Igazában azonban soha magyar iró nem viselkedett komolyabb tisztelettel a tehetség iránt, még pedig nemcsak a maga, hanem a mások tehetsége iránt is mint ő. Sokkal többet olvasott, mint közönségesen hiszik és ha az országon végighömpölygő fekete betüáradásban valami tehetség csillant meg, azt rögtön kihorgászta magának. Az irodalomban látta a mai nemzeti élet legértékesebb, talán egyetlen értékes megnyilatkozását. Az Írókban látta a nemzeti hadsereget és a magyar diplomáciát, mely erőt ad az országnak és tisztességet szerez neki a külföldön. Az ő egyébként oly éles és józan szeme a régi diéták honfiainak kegyeletes büszkeségével szemlélte az irodalom fejlődését. A kritikája csak kétféle volt: dicséret és hallgatás. Gyakran fölpanaszolta ugyan, hogy az újságok, amelyek hasábokat szentelnek Krumply Nándor orsz. képviselő sületlen megnyilatkozásainak, nem foglalkoznak eleget a magyar könyvekkel, („most már Gyulai Pál is jó volna!") egyébként azonban azt vallotta, hogy az irodalomnak ma nem gyomláló vasra, hanem öntöző kannákra van szüksége. Az igazi kritikus az ő szemében mindig az olvasó közönség méh-ösztöne marad, meiy körüldöngi az élő rózsát és elkerüli a viaszból gyúrt virágot. Kritikai éle csak egy adomájának volt, az a magyar doktorokról szólt, akik Ferencz császár korában lepecsételt palackokban hozatták Ischlből a levegőt, hogy kibocsássák a betegszobákban. Panaszait — irodalmi állapotokról beszélni nálunk annyi, mint panaszkodni, — legszívesebben a kiadók szájába adta. Singer és Wolfner olykor aggodalmasan csóválja a „két fejét", hogy az irók szaporodnak, a könyvek pedig nem fogynak. Egyik előszavában valósággal kesereg azon, hogy a megifjult nemzet mennyire közömbös az irói iránt. Pedig a régi nemzeti korszak idejében de mást igért. Most azt mondja a legjobb katonáinak : „Győztem, hát nem kelletek többé !" Olykor töprenkedve áll a szakadás előtt, mely az uj Magyarország politikai életét elválasztja az irodalomtól. Ő maga, amint belekeveredett a politikába, tüstént ki is ábrándult megint belőle, de éppen az az igyekezete, hogy hidat verjen a szakadás fölött, bizonyítja, mennyire vonzotta őt mindenkor a politika. Le-leszált oda, mint a kőszáli sas a rétre. Ugy vélte, hogy a magyar irónak öröklött jussa van a politikához. A fatális Krumply Nándor pedig mégis csak sokat foglalkoztatta. Ez a semmiházi elvitatja az irótól a politikus hivatottságát. Mikszáth bosszankodik ezen és talán észre sem veszi, hogy éppen az ő bosszúsága ad némi jelentőséget Krumplyéknak. Az iró ma a politikában dísznövény, mint Trencsénben a szőlőtő, — sóhajtja. Mikor kerül össze megint az irodalom és a politika ?
