Esztergom és Vidéke, 1910

1910-09-01 / 68.szám

foglalkozás az ipar és kereskedelem. A magyar gentri és középosztály a világért sem nevelné gyermekét iparosnak, és mert akadt egy élelmes nép, Magyarországon véletlenségből a zsidó, amely felismerve eme pályák produktoritását, született képességeinél fogva kihasználja azt az ország és a saját gyarapodására, kitör az elkeseredés és az antiszemitizmus. Fogadatlan prókátorok. A szent István-ünnep ugyan nem sikerült, de utólag annyit cikkeznek és annyiszor gurulnak dühbe egyesek, nem ugyan az agyonrendezés miatt, hanem lapunk aug. 14-iki számában közölt cikk miatt, hogy végtére is elfogják saját maguknak hinni, hogy hiszen ők derék fiúk, az ünnepet nagyszerűen megcsinálták, csak mi vagyunk hibásak, hogy előre megjósoltuk a kudarcot, és az az átkozott balsors pedig nekünk adott igazat. Úgy kezelik az egész dolgot, mintha a mi „Szent bal" cimű cikkünk lett volna mindennek az oka, sőt az „Uj Lap" helyi melléklete külön is felsorolja a neki nem tetsző részeket. Nem tudjuk ugyan, hogy ez a főlap vagy csak a melléklet véleménye-e, de bármelyiké legyen is, egyszer kivételt teszünk és vállalkozunk felnőttek oktatására már csak azért is, mert az „okvetlenkedést" se a természetben, se irva nem szeretjük. Mindenekelőtt jóJesőleg tapasztaljuk, hogy múltkori merev elveiből engedett, amennyiben kegyesen megengedi, hogy „kritizálni mindenkinek jogában áll és hogy a bírálat, az ellenőrzés csak jót eredményezhet és ha azt bírálja, amihez ért és úgy bírálja, hogy bírálata érzést, felfogást, meggyőződést nem sért." Hát ez meglepő! Először kereken és határozottan taHiába néztek a távoli kék ködökbe: nem láttak a bényi avarsáncokig, melyek mögött teljes készenlétben őrködött a mongol légió. Alig várták hát, hogy a Duna ismét beálljon. Vizi Mátyás rimánkodva kérte őket, hogy ne engedjék megfenekleni a folyót, mert hátha visszajön a tatári Nem ért semmit a jó tanács. A Duna alig állt be: az esztergomiak nagy diadallal hajtották át a jégen a hátrahagyott marhákat. A Naszály tetejéről éber tatárszemek lestek őket s látták, hogy a Dunán való átkelés teljesen veszély nélküli. S mikor az esztergomiak az új diadalra folytatták a mulatozást: az éj leple alatt a bényi gyűrű sáncban megmozdult a rengeteg horda. Egy-két óra alatt Esztergom előtt termett az ellenség. A város nyugodtan aludt. Sehol egy őrtűz, sehol egy éber ember. De mégis! A vár tornyában fájdalmas, reszkető vészriadóra harsant Vizi Mátyás ökörszarva. A részeg zsoldosok álmát azonban nehéz volt megtörnie. Egyik kezével a harangot húzta, a másikkal meg kürtjét szorította szájához. De nem hiába, hogy a harang az Isten muzsikája : nem hallotta azt senki az ég alatt. Szerencse, hogy a várárok bástyái, kőfalai és fatornyai oly erősek voltak hogy védelem nélkül dacolni tudtak. De a városba mégis bejutott a tatár. gadták, mintha lapunknak bármilyen köze lenne a Szent István-ünnephez, mert hát „ők" (azok a rendezők), úgy ünnepelnek, ahogy nekik tetszik. Elfelejtették a készülődés nagy munkájában, hogy szent Istvánt és az ő szent Jobbját nemcsak azért ünnepli és tiszteli az egész ország, mert szent, hanem mint a magyar államiság megalapítóját és az ezer éves magyar haza első királyát idézi fel emlékébe minden jó magyar valláskülönbség nélkül augusztus 20-án. Ünnepelheti azután szent Istvánt külön mint szentet a kath. egyház, éppen úgy mint a protestánsok a vallásszabadságot kivivó Bocskayt és Bethlen Gábort. Szent István-napja tehát állami, nemzeti ünnep is és nem egy felekezetnek kimondott külön ünnepe. Hogy mi a nagyképűsködést és az országos ünnepet rendezni akarók tervének nevetségességét kritika tárgyává tettük, ehbez teljes jogunk volt, amelyet végre mégis csak elismernek. Tárgyilagos bírálatunk érzést, felfogást, meggyőződést nem sértett, amit az „Esztergomi Lapok" tisztelt laptársunk saját nyilttere ellenében is elismert és amelyet tartunk annyira kompetensnek, mint bármelyik felekezeti lap mellékletét. Sinka Ferenc Pál „Ünneprontás" cimű cikkére csak annyit jegyzünk még meg, hogy nem tudjuk, mióta képviseli főrendezői minőségében az esztergomi katholikusságot. Ő ha a „rendezését" bántottuk, hivatott lett volna megvédeni azt és csakis azt, de hogy összetévesztette magát, mint „népünnepély" és miegyéb főrendező az egyházat és a katholikusságot jogszerűen képviselő dr. Rajner Lajos érseki helynökkel és felekezeti dühében vakon neki rontott lapunknak, támadván az esztergomi zsidóságot és kétségbevonván az ünnephez való hozzájárulási jogunkat, e tettével kétségtelen bizonyítékát adta azon régebbi véleményünknek, hogy ez a közOlyan vérengzést még nem látott a világ. Hegyes lándzsák fúródtak bölcsőben szunyadó csecsemők és hóhajú aggastyánok keblébe. Rózsásarcú szüzek és teltkeblű menyecskék forró, meleg vére csordult a hóra. Agg matrónák őszülő fürtjeit dobogó harci mének farkához kötözték és úgy száguldoztak az utcákon. A dacoló várfalakra zuhogva záporozott a nyilak fergetegje. Perzselő lángokba borultak a paloták deszkatetői, melyeknek zsarátjában gőzölögtek, sercegtek a tűzbefojtott keresztények tetemei. Az egész város eltűnt a föld színéről: mintha csak kénköves, tüzes eső emésztette volna fel. De a vár meg nem adta magát. A bástyafalakról háromszáz bemenekült esztergomi szépasszony zúgta az egek felé, hogy Mária segits ! Forró ólom, forró szurok, égő rözse hullott a tatár fejére. De azok úgy ellepték a falakat, mint a felhők az égboltozatot. Tudták jól az egész várban, hogy a küzdelem meddő. Az elmenekült lakosok minden kincsüket, az előkelő háromszáz esztergomi asszony minden ékszerét szirtvár udvarán halmozta fel. Egyszer csak a várkapu fatornyai is lángba borultak s az ajtók előtt hatalmas tüzet rak a tatár, amitől azok nemsokára elhamvadnak. Szegény Vizi Mátyás volt az utolsó, aki beszökhetett még a szirtvár kapuján. tisztviselő már régen megérett egy második — végkielégítésre. Hogy az oly nagy felfordulást okozó cikkünk Írójának katholikus voltáról mit tart e mellékletecske, arra kíváncsiak igazán nem vagyunk. Mi egyébként is nem az egyház ünnep* léséről szóltunk, mert hiszen ahhoz magához semmi közünk, az elmaradt velencei éj és lawn-tennis verseny, a megtartott kerékpár-, mászó-, zsákbafutó-, lepényevő- és miegyéb verseny pedig csak nem katholikus ünnepély? Egy kirándulás, táncmulatság, avagy Mozi-est kitűzésénél az idő- és alkalomszerűségét ép úgy megválasztja az ügyes rendező, mint az egyház az ő naptárának megszerkesztésében szentjei születési vagy halálozási napjait. Ezt egy „jó keresztény" mindig tudja, nemcsak akkor tanulja meg, ha más előtt kell „véletlenül" kivágni a rezet. .,.>..: , - : Hogy a mi lapunkban volt-e , felekezeti izgatás, avagy a Sinka Ferenc Pál „Ünneprontás"-ában, és hogy az illetékes fórumnál az illető másfél hét alatt kialakult jogos felháborodását jogosnak-e avagy szabályszerű időközökben kiújuló rendellenességnek fogják-e tekinteni, azt csak bízza a beadandó fegyelmi feljelentések elbírálására hivatott hatóságra, amelytől csodáljuk, hogy már eddig is elmulasztott •intézkedni. A hazafiságból nem lehet vallásosságot csinálni, még ha elegendő alappal is rendelkezik múltja révén bármelyik felekezet. Mert mihelyt ezt tennők, lenne az országban két rendbeli nagy hazafiság: a katholikus és protestáns. Az egyik öt századon át volt uralkodó vallás, a másik jóval rövidebb, de keményebb, zivatarosabb időben volt a kis Erdélyben a tengődő szabad, /független Magyarország zászlajának lobogtatója. Ha pedig a többi kisebb felekezeteket nézzük, azok is mindig előljártak a hazafiságban és a 48-as önvédelmi harcban ott küzdöttek a minden jogot ex offö élvező papság és nemesség mellett, a magyar föld egyszerű fiaival a zsidók is. Az esztergomi zsidó hitközség tagjai közül még nem került ki se felekezeti, se nemzetiségi agitátor, mert ha a hazafiságról, áldozatkészségről és lojalitásról van szó, akkor minden beszámithatlan és okvetetlenkedő alak hazudozásai dacára is, az esztergomi zsidóság mindig tudja állampolgári kötelességét. A felvidék tótjait bujtogató nemzetellenes, fegyházviselt agitátor-káplánokat tanítsa ki a hazafiságra e lapocska, maga pedig tanuljon meg olvasni és megérteni, a vallási és nemzeti ünnep között disztingválni, érezzen és lelje kedvét csak a maga módja szerint. A mi a „középkori butaság"-ot illeti, hát azt mi az „Esztergom" kifejezés raktárából vettük át és hogy ezt nem tudja az „Uj Lap" helyi szerkesztősége, azt csak annak tudhatjuk be, hogy a „főmunkatárs" nem okvetetlenkedhetik többé az „Esztergom" hasábjain. Még egyszer és utoljára kijelentjük, hogy mindaz, aki a két balkezes rendezőségnek kellemetlen cikkünkben, hazafiatlan vagy vallásellenes tendenciát talált, az már nem is középkori, de a legsötétebb kőkorszakbeli butaságban szenved.