Esztergom és Vidéke, 1910

1910-08-07 / 62.szám

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Esztergom, „KORONA" szálloda I. emelet. Telefon szám 38. Megjelenik vasárnap és csütörtökön. Felelős szerkesztő: Dr. Dénes Aladár. Előfizetési árak: 12 kor. Negyed évre . . 3 kor. 6 kor. Egyes szám ára . 14 fül. Kéziratot nem adunk vissza. — Nyilttér sora 60 fillér. Egész évre . Fél évre . . A bét. A többségi elv. Magyarország vármegyéinek városainak, de legutolsó falujának polgárai is a közigazgatásra irányuló autonóm jogaikat a többségi elv alapján gyakorolják. Másszóval mindenütt az történik, amit a többség akar. Ennek a többségi elvnek kell, hogy alávesse magát mindenki, ennek kell dominálni minden vonalon, mert ez a természetes állapot és igy olyan törekvések, amelyek a többségi elv ellenére a kissebbségi elv alapján az önkormányzati rendnek kontremint csinálnak és gátakat vetnek, megzavarják a józan önkormányzat helyes funkcióját. Az állampolgárok egyéni integritását nem sérti a többségi elv, mert hiszen ezen integritás minden irányban megnyilvánulhat, ahol a többségi akaratot annak kialakulása előtt irányitani lehet, tehát a közgyűléseken, a bizottságokban stb. Midőn azonban a többségi akarat a kisebbségi egyéni irányitás ellenére már kialakult és egy meghozott határozatban megnyilvánult, akkor nincs helye többé a kisebbség utólagos beavatkozásának, pláne oly esetben, midőn ez a kisebbségi beavatkozás csak arra irányul, hogy a többségi határozat jogerőre emelkedését egy időre megakassza és igy megakadályozza a többség által óhajtott és bizonyára a köz érdekében álló tervek valóra [válását. A kisebbségi akarat eme beteges megnyilatkozásának tüneteit sűrűn észleljük az utóbbi időkben a megye és a város ügyeiben. A vármegyeház építésének és az öszszekötő vasútnak a megvalósulása elé vetnek apró, — de kellemetlen gátakat azok, akik sehogysem tudnak belenyugodni abba, hogy a megváltozott viszonyoknál fogva képtelenné váltak a többségi akarat irányítására, sőt még egy számbavehető kisebbség vezérének sem vallhatják többé magukat. Nomina sunt odiosa! Nem említünk neveket de tanácsul adjuk a békétleneknek, hogy elvesztett pozíciójukat ismert hátterű okvetetlenkedésekkel visszaszerezni nem lehet, és hiú erőlködések révén egyszerűen nevetségesekké válnak. A nevetségesség pedig a legbiztosabb megölője a komolysági színezetnek. A Az összekötő vasút. Szerencse, hogy nem sokan vannak, de mégis csak akadnak olyanok, akik az összekötő vasutat a városra nézve egyenesen károsnak tartják. Hogy miért volna ez káros Esztergomra, azt egyikük sem indokolja, csak éppen mondja. Ezek az urak maguk is jól tudják, hogy nincsen igazuk, de hogy ezt egészen belássák, némely íelvilágositással fogunk nekik szolgálni. Nem óhajtjuk megvilágítani a vasút közvetlen pénzügyi hasznát, amely a sürtaxtól és a törzsrészvényeknek annak idején a város tulajdonába való háramlásából fog előállani, itt csak forgalompolitikai és általános közgazdasági szempontokból lógunk egyet-mást mondani. Nagyobb emporiumok közelében levő kis városokat a nagyváros felszívó képességétől kell feltenni akkor, ha valamely közforgalmi eszközzel könnyű és gyors öszköttetés létesül a két hely között. Ilyen hatású a mi vicinális vasutunk, amely a város közgazdasági helyzetének többet ártott, mint használt. Megdrágította piacunkat, megcsappantotta kereskedőink forgalmát, mert felszívta élelmiszer terme„ESZTERGOM és VIDÉKE" TÁRCÁJA. Sorsfordulat. Földúlt arccal rohant be Kenedy István kapitány Török őrnagyhoz. — Hát téged mi az ördög hozott ide ilyen késő este? — szólt mosolyogva az örökké vidám katona. — Ugyan hagyd, ne beszéljünk most erről. Egy kicsit magamhoz kell térnem. Az őrnagy cigarettát vett elő, hogy megkínálja vele a barátját, de ez eltolta magától. — Neked valami bajod van pajtás, ha már ezeket a finom egyiptomi cigarettákat is visszautasítod. A kapitány anélkül, hogy felelt volna, izgatottan járt föl és alá a szobában. Egyszer csak, mint aki elszédül, belevetette magát egy kényelmes karosszékbe. Tenyerébe temette az arcát. Nagy csend. Szívdobogását is lehetett hallani. Igy telt el egy-két perc, végre az őrnagy megszólalt. — De Pista, mi bajod van ? Beszélj! Légy őszinte, hisz tudod, hogy mindig fó barátod voltam. — Hiszen ha nem tudnám, hogy az vagy; — szólt a kapitány — nem is jöttem volna ide. Majd elmondok mindent. Szükséges, kell, hogy elmondjam, különben nem birok magammal. — No beszélj már! — Hát hallgass meg ! — Tudod, hogy évek óta nem járok sehová. Azt is sejthetted, hogy miért. Szerelmes voltam. Nem beszéltem még neked erről, mindig vártam, amíg egyszer csak meghívlak az esküvőmre. Szerettem egy édes kicsi leánykát. Tizenöt éves volt, amikor megismertem. Rövid szoknyácskában járt még; akkor jött haza egy bécsi nevelőintézetből. Eleinte csak tréfálgattam vele, később mindinkább megszerettem és egyszer csak éreztem, hogy nem tudok nélküle élni. Igy tartott ez a barátság három esztendeig anélkül, hogy szóltam volna neki, hogy mennyire szeretem. — Már felnőtt, kifejlett leányka lett, amikor egy holdvilágos este a Margitszigeten megvallottam neki, hogy szeretem. Ő is szeretett engem. Boldogok voltunk. Később gyakrabban találkoztunk. Hetenként többször is följártam hozzájuk. Az atyai háznál szívesen láttak, mert tudták, hogy komoly szándékaim vannak. Ő ugyan szegény leány volt, de mivel az egész városban tudták rólam, hogy két évvel ezelőtt nyertem egy sorsjeggyel, hát gondolták, hogyha szeretem a leányt, a pénzkérdés nem képez akadályt. — Ma délután azután komoly szándékkal mentem hozzájuk. Az öreg Füredi bácsi volt csak otthon, mert nem jelentettem be előre látogatásomat Most már tudhatod, hogy Füredi Annáról van szó. Elmondtam neki, hogy milyen szándékkal jövök. Hosszú bevezetést csinált, hogy igy, meg ugy, mielőtt beleegyezését adná, közölni valója van velem. Kijelentése meglepett és szinte remegve vártam, hogy mi lesz ebből. — Tudja kapitány úr — igy kezdte az öreg — az Annuska nem a mi leányunk. Én a nevelő atyja vagyok. Még csak apróság volt, amikor örökbe fogadtuk. Én és a megboldogult feleségem, már tizenhétéves házasok voltunk. Nem volt gyermekünk. Szegény feleségem nagyon szerette a gyerekeket és ekkor elhatároztuk, hogy örökbe fogadunk valami csöppséget. Akkoriban Győrben laktunk, ahol egy kis üzfet jövedelméből tengettük életünket. — Volt három kis szobánk, ebből egyet kiadtunk. Egy aranyos kis színésznő lakott benne. Ugy szerettük, mintha a leányunk lett volna. Olyan gyönyörűséges arcocskája volt, hogy bizony ha még ilyen *6ok idő múlva is rágondolok, nem birom megállani, hogy meg ne sirassam. És zsebkendőt vett elő, hogy fölszántsa könnyeit. — Óh! kapitány úr — szólt megindulva