Esztergom és Vidéke, 1910

1910-07-21 / 57.szám

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Esztergom, „KORONA" szálloda I. emelet. Telefon szám 38. Megjelenik vasárnap és csütörtökön. Felelős szerkesztő: ' Dr. Dénes Aladár. Előfizetési árak: Egész évre ... 12 kor. Negyed évre . . 3 kor. Fél évre .... 6 kor. Egyes szám ára . 14 fül. Kéziratot nem adunk vissza. — Nyilttér sora 60 fillér. i i Vasárnaptól—csütörtökig. Reamur és Celsius alaposan beavatkoztak a legutóbbi városi közgyűlésen Esztergom ügyeibe. Reamur barátunk 28 fokot, hű osztályostársa Celsius hőmérsékleti előadó pedig még ennél is többet mutatott árnyékban. Ezt az állapotot magyarul kánikulának hívják, kánikulában pedig sok minden megesik. Most például ez a jelszó járta: Ki tárgyal nyáron? És tényleg: nyáron senki sem tárgyal, még akkor sem, ha a közgyűlés napirendjén horribis jelentőségű tárgyak szerepelnek, mint teszem, az összekötő vasút, egy gyárnak a kérdése és egyéb ily apróságok. Ilyen és hasonló tárgyakért összesen 42 képviselő tartotta érdemesnek felfáradni a város tanácstermébe. Jól mondta a vármegye tiszti főügyésze, hogy a városatyai mivolt nemcsak jog, de kötelesség is. Ezzel a városatyák nagy része úgylátszik nincsen tisztában. Bizony éppen itt a tizenkettedik órája annak, hogy alapos tisztogatás alá kerüljön a városi képviselőtestület. Komoly, kötelességtudó, hivatásuk magaslatán álló városatyákat szeretnénk mi látni abban a közgyűlési teremben. Nemsokára új választás alá kerül a képviselőtestület egy része és ekkor lesz majd rá gondunk, hogy a választók akarata úgy irányittassék, amint azt városunk érdeke megköveteli. Nem kell Kossuth . . . hanem vasút, mondották a jó ceglédiek, amikor Kossuth Ferenc először pályázott kerületük mandátumáért. Ez a szállóige nálunk éppen fordítva járja. Nekünk ugyanis nem vasút kell, hanem Kossuth. Érdekes szimptoma, hogy éppen azoknak nem kell a vasút, akiknek Kossuth kellett volna a legutóbbi választáson. Lám megmondottuk, hogy a városi ellenzék pártkérdést csinált az összekötő vasút ügyéből. Gyönyörűen kijegecesedett ez a legutóbbi városi közgyűlésen, ahol csodálatosképen azok sorából kerültek ki az összekötő vasút ellenségei, akik az állítólag hamisítatlan 48-as elvekért szállottak síkra az elmúlt választási kampány alatt. Szerencse, hogy nem voltak sokan, csak mindössze heten, mint az — igazak, s igy nem sikerült kútba ejteniök egy olyan intézményt, amelyet ha nem politikai szemüvegen vizsgálnak, ők maguk is a város érdekében levőnek tartanak. Csodálatos, hogy a volt ellenzék elvei mindenkor homlokegyenest ellenkeznek a város érdekeivel és bizony hálát adhatunk a magyarok Istenének, hogy itt diadalmaskodniuk nem sikerült. Azt hisszük, hogy most már le kell, hogy essék a hályog, még a legmozgékonyabb, de egyúttal a legkisebb ellenzéki városatya szeméről is. = Városi közgyűlés. A város képviselőtestülete hétfőn tartotta havi rendes közgyűlését. Napirend előtt az elnöklő Vimmer Imre polgármester indítványozta, hogy Ő Felségének a jövő hónap 18-án bekövetkező 80-ik születésnapját díszközgyűléssel ünnepelje meg a képviselőtestület és a város közönségének üdvözletét és szerencsekivánatait hódoló feliratban juttassa a közgyűlés a 80 éves agg uralkodó trónjának zsámolyához. A közgyűlés egyhangúlag tette magáévá a polgármester indítványát. Hollósi Rupert volt főgimnáziumi igazgató, celldömölki apátnak válaszlevelét, mellyel a közgyűlés múltkori üdvözlését megkö„ESZTERGOM és tfIDÉKE" TÁRÖÁJA. Bűnhődés. Irta : Magassy Annus. . . . Mintha reszketne ez egyszer a szigorú elnök úr komor szava, amint elhangzik a szinte félelmetes csöndben . . . Vezessék elő a vádlotlottat. Megnyílnak a zsúfolásig megtelt tárgyalási terem szárnyas ajtai s merev tartású, fegyveres őrök kíséretében, roskatag léptekkel vánszorogva jön birái elé a vádlott, férjének gyilkosa, egy sápadt arcú, gyönge beteg asszony. Megtörten esik a vádlottak padjára: a közönség sorában lázas mozgolódás keletkezik, mindenki előbbre törekszik, hogy lássa az érdekes bűnös asszony arcvonásait, hogy egyetlen szót se szalasszon el vallomásából, mikor oly ritkán nyilik alkalma a szegény századvégi idegeneknek ilyen hallatlanul érdekes jelenetben gyönyörködni, — előkelő asszony fölött Ítélnek a komoly birák, egy szépséges szép szőke asszonyra mondanak halálos Ítéletet talán, ki az urát szerelmi féltékenységből megölte, roppant érdekes „eset" — eddig megfordítva szokott ez történni. És ugylátszik, mintha nem is bánná szörnyű tettét, mintha szinte büszke lenne arra, hogy volt elég ereje megölni azt a nyomorult embert, aki rútul megcsalta, kijátszotta az ő tiszta, mélységes szerelmét, hűségét, — azt a másikat szerette, azt a büszke tekintetű démont . . . Ott ül talpig feketében a tanuk között, sűrű fátyolán keresztül csak a szemeiben lobogó tűz villan elő, ez ölte meg az Ő jó urát is, ez vette el tőle, ez rabolta meg, ez a gyilkos, nem ő, a gyönge, a hű, a szerelmes beteg asszony . . . Hirtelen csönd támad a teremben, minden szem a vádlott asszonyra tapad, ki a nagyságos elnök úr szavára fölemelkedik helyéről, lassan, alig hallhatóan kezdi beszédét, majd hirtelen kiegyenesedik a megtört, gyönge alak, hangja mind erősebbé leszen, gyalázata, bosszúja, forró szerelme szól most már messze hangzó, lázas szavaiban. . . . Igen, igen, nagyságos elnök úr, biró urak, én öltem meg azt az embert, megöltem mert meggyalázott, megöltem, mert szerettem, s szeretem most is — csak most igazán, mikor nem csalhat meg többet, szeretem a vérpadon is, ahová ő juttatott . . . nem, nem, mégse ő, hanem ez a másik, ez a szeretője . . . szeretem a halálban is, szeretem örökké. Meg kellett halnia 1 Hittem a szavának, az oltári esküjének, a hitvesi csókjának, az édes ölelésének, meg tudtam volna ölni azt az embert, aki azt mondja róla akkor, hogy hazug a csókja, az édes szerelmi szó az ajkán, hazug a szemének szerelmes sugara, hazug az arca, a lelke — mást szeret titokban, másnak adta, más vette el tőlem a szivét: hogyha nincs mellettem s forró vággyal gondolok szüntelen csak rája, — azalatt kinevet ő engem, a szerelmes, a hű, a hivő hitvestársát s azzal a másikkal kacagva fölöttem, szánakozva rajtam — éli világát, osztja meg a szivét, az édes, a forró csókját, szerelmét . . . Megöltem volna azt az embert, aki ezt mondja rája akkor. S megöltem — őt magát, mert szerettem s mert szeretem még most is . . . ítéljenek el, nagyságos elnök ur, bölcs, jó biró urak, hulljon bár nyakamba a hóhér éles bárdja, vagy dobálja testemet hideg szél közönséges gonosztevők között a bitón . . . mindegy már nekem, kibékültem magammal, ő vele is immár; a szivem mondta, ez a megcsalt, szerelmes sziv — hogy vegyem kezembe ... oh egy csöppet se reszketett ez a gyönge kéz, nini, ott van, látom, ott van, látom, ott villog a biró előtt az asztalon — azt a fényes kést s megöltem vele az én szép, ifjú férjemet, a hűtelent, mikor haza-