Esztergom és Vidéke, 1910

1910-07-17 / 56.szám

tói elengedhetlen kötelességünknek tartottuk erre az igazságtalanságra rámutatni. A Egy másik fegyelmi ügy. Az alkapitány fegyelmijét sikerült végre három esztendő alatt befejezni. Az elébb azzal foglalkoztunk, hogy milyen borzasztó kihatásai vannak a fegyelmi ügyek tengeri kigyójának magára a vádlottra, ennél az ügynél pedig azok a következmények a szembeszökők, melyek a fegyelmik hosszadalmasságából másokra hárulnak. Gyarmathi ügye is ugy indult, hogy azt a hiedelmet keltette, hogy az ítélet hivatalvesztésre fog szólani, jóllehet a szóbanforgó deliktum nem volt főbenjáró. Ennek a közhitnek az alapján az élő ember hagyatékára egymásután jelentkeztek az örökösök. Az egyik a helyettesítés alapján, a másik a jól megérdemelt graduális promóció révén formált jogot az alkapitányi állásra. Ezek az igen jóravaló tisztviselők most plűre estek és meghiúsultak a fegyelmitől vont jogos következtetésekre alapított és talán egész életükre szóló reményeik. Mi lesz ezekkel ? A kárpótlásnak be kell következnie még azon az áron is, ha ez a második alkapitányi állás betöltését vonná maga után. írás a piacról. Esztergom, 1910. július 16. Ez a kérdés mindig aktuális. Pláne, ha tudjuk, hogy a jó háziasszony egyik legterhesebb feladatát piaci bevásárlásai gadhatónak, sötétben világító hullarészekről szó lanak. Patruban szerint az emberi agy, (a kopó nyából kivéve) némely esetben elég intenziven világit, mig Heller azt állítja, hogy az olyan emberi agy, mely a sötétben nem világit, tengervizbe téve 12 óra múlva fényleni kezd. Ha tengervíz helyett folyóvizet használunk, a jelenség nem következik be. Nyilván azért, mert a tengervíz vi lágitó baktériumokkal lehetett fertőztetve, mig a folyóvízben ilyen mikrobák nem fordulnak elő Dupuget a római katakombákban olyan bomlófél ben lévő emberi hullát látott, mely vastag porré teggel volt fedve. E por állítólag hónapokon át világított. Több szerző sebek világításáról tesz említést. Igy az egykor hires Percy, francia sebész egy tiszt lábán olyan sebet gyógyított, mely na pókon át világított; de állítólag később több ily esete is volt, melyekhez hasonlókat különben mások is láttak. Molisch véleménye szerint azonban ezen esetek egyike sem spontán sugárzás; ő azt a nézetet vallja, hogy a fénykilövelés tulajdon képen nem is az emberi testre, hanem a világító baktériumra vezethető vissza, melyek nemcsak minden rothadó anyagon jól tenyésznek, hanem bizonyára a bomlásban lévő emberi szerveken is megélnek. alkalmával végzi. Elvégre nem is csekélység az asztalunkra készülő ételneműeket a háromkrajcáros zöldségtől kezdve végig a drágább árukig váltakozó kofaismeretség utján bekrajcározni, minden alkalommal jókor reggel azon tudattal nekiindulni, hogy onnan valamire való Ízléssel biró úriasszony pironkodva és megbotránkozva térjen vissza otthonába. Mert az esztergomi háziasszony sorsa rosszabb a legutolsó falusi parasztasszony sorsánál. Aki ezt nem hiszi, menjen ki a piacra és tapasztalja végig, hogy ki a fölénnyel uralkodó és ki az alázatosan meghunyászkodó ott a tömkelegben. Emberek vagyunk mindnyájan. Szociális érzékünk azt diktálja, hogy ne a structollas kalapot, hanem a húsból, vérből álló embert becsüljük meg egymásban, ez esetben a morál mégis arra kényszeríti az újságírói tollat, hogy a piacon uralkodó ezen kinos állapotokra erélyesen rámutasson. Mert miről is van szó? Arról, hogy annyi nagyhatalmasságot, mintegy piacon van, még semmiféle diplomáciai szerződés nem látott. A tisztelt kofák mindenek előtt vastag gorombaságaikat pakkolják ki a piacon. Ebből ha nem is adnak el mindig, de ráadásul rendszerint juttatnak belőle. Akinek valamire való portékája van, az valósággal terrorizálja a vevőközönséget s csak lóhátról beszél a „kuncsafttal". Aztán, hogyan is történik ez a beszélgetés. „Maga is nacscsága? Maga is úriasszony? Nem szégyelli magát? Ez maga, az maga, igy maga, úgy maga ..." és végül olyan káromkodást kanyarít a beszédje végére, hogy pirulva kell elmenekülni minden tisztességes embernek a reprodukálhatatlan kifejezések elől. És mindez csak azért, mert egy úriasszony azt találta mondani, hogy — drága. Ezek után igazán értjük, ha egy intelligens úriasszony odavágja kosarát a férje íróasztalára és kijelenti, hogy inkább sohasem eszik, mint sem hogy a vastag piaci gorombaságokat tűrje. Mert ez tényleg már nem kereskedelem. Az eladónak joga van kérni, a vevőnek joga van igerni. De hogy kérni szabadjon annyit, mint egy uzsorásnak és ne szabadjon igérni úgy, mint egy tisztességes embernek : arról sem kereskedelmi, sem ipartörvény nem rendelkezik. A másik baj meg az, hogy mikor a nagyszájú kofától valaki megkérdezi a nevét, hát ott a nyilt színen olyan élő vizitkártyát mutat, melyre azt mondják a törvénynyelvén, hogy közszemérmet sértő. És ez igy megy hétről-hétre, tavasztól kezdve keső őszig. Sőt minél idősebbek leszünk, annál vastagabbak a piaci gorombaságok s nem mondok valótlanságot, ha azt állítom, hogy ez az állapot tűrhetetlen. Egy úgynevezett maffiával állunk szemben, a gyalázatos drágaság mellett még gyalázatosabb bánásmódnak van kitéve a vásárló közönség. Hogy tehát a kofanyelvek megrövidíttetvén, kiszólásaiktól, inzultusaiktól a vásárló közönség megóvassék és az eddigi uzusnak vége vettessék, de legalább is korlátoztassék a piaci visszaélések száma, kérjük a hatóságot a következő közbelépésekre : 1. A hetivásárokon nagyobb rendőri kirendeltség legyen a közönség védelmére. 2. Rendeletileg hagyassék meg minden piaci árusnak, hogy egy feltűnő helyen kifüggesztett táblán köteles nevét és lakását feltüntetni, névtelenül senki se árulhasson a piacon egyetlen egyszer sem. 3. Minden piaci kihágás szigorúan megtorlandó s a már másodízben büntetett piaci árust a piacról ki kell tiltani. Igy rend lesz a piacon, máskép nem. fc ff A szinpártolás mérve az eddigi előadások alatt teljesen kialakulván, az igazgató tisztában lehet azzal, hogy mit várhat Esztergomtól és mit vár Esztergom tőle. Jó darabra van közönség, rosz darabra nincs közönség. Uti figura docet: Csütörtökön egy régi, de még mindig vonzó erővel biró operetté a „Ripp van Winkle" került szinre kitűnő előadásban, ami mindenesetre Kerner Jenőnek, ennek a valóban ambiciózus karmesternek az érdeme, aki nagy gonddal és körültekintéssel tanította be a kart, mely a lehető legtökéletesebbet nyújtotta. Bárcsak ugyanezt mondhatnók a szereplők maszkirozásáról, amely itt-ott bizony a nevetségességig bosszantó volt. A második felvonásbeli kisértetek és szellemektől a valóságban ugyan nem lehetett volna megijedni, mert azoknak legfeljebb csak a tógájuk volt fehér. Oláh Gyulát sajnáltuk csak, akinek — dacára hogy legkevésbbé voltak ijesztők — mégis bele kellett a megrémült Ripp szerepébe ijednie magát. Aki látta egyébként őt e darabban és énekelni hallotta, az igazat ad nekünk abban, hogy játéka, éneke igazán művészi volt. Nemkülönben Komáromi Gizié is, akinek levél áriája igen tetszett. Fenyvesy Olga bájos tündér volt. JÓÍZŰ humort öntött a szerepébe Stoll Béla (Nick). Ágotái Ferenc (Dériek) a polgármestert személyesítette ötletesen. Nem szabad megfeledkeznünk arról a két kis csöppségről sem, akiknek a neve ugyan nem volt a szinlapon, de az előadásuk eredetisége és énekük tiszta csengése elárulta, hogy bohém familiából valók. A két vérbeli szinészcsemetét a közönség kedvesen fogadta és zajosan megtapsolta. Pénteken a Magyar Színház egyik slágerét a „Tökfilkó"-t mutatta be a társulat. A vígjáték összes elemeit szigorú pontossággal magában foglaló eme szinmű, dacára némely fogyatékosságának kellemes estét szerzett a közönségnek. A címszerepet Földessy Vilmos, ez az univerzális és kiváló intelligenciájú jellemszinész klasszikus és a nagy műgond dacára kiváló természetességgel játszotta meg. Méltó partnere volt Jávor Aranka, aki mint a társulat egyik kiváló erőssége diskréten elegáns alakítást nyújtott. Ágotái, Medgyaszay és Kertész ellenszenves szerepeiket a jóizű humor kiegyenlítő szérumával paralizálták és igy pompás könyfakasztó derűt plántáltak a nézők lelkébe. Halmai, a jegyző és Stoll a biró szerepében az esztergomi járásbiróság egy-egy mozgófényképét vetítették a magát majdnem holtra kacagó közönség lelki vásznára. M. Tolnai Juliska elrettentő anyóstipusával igen sok esztergomi ifjúnak elvette kedvét a házasság révébe való bevitorlázástól. Ezen ifjak köszönetét ezennel hirlapilag hozzuk tudomására. Hogy eme anyós dacára is főkötő alá jutott Déry Sárika, mint Lisbeth és hogy ez természetesnek tünt fel a közönség előtt, élénken bizonyítja, hogy ez a kis művésznő nagyobb szerepekben is meg állná helyét. A jókedv ez estén oly magasra hágott, hogy még a sugó is egy oktávval magasabban játszott.