Esztergom és Vidéke, 1910
1910-07-07 / 53.szám
Nagy jelentősége és hordereje van annak, hogy a munkás-törvény megadta a lehetőségét, hogy a munkás ember a munkába állás előtt nyilatkozzék : részre akar-e dolgozni vagy pedig holdszámra termény vagy pénzbeli díjazásért? Mikor gyengébb a termés, akkor szokott meglátszani, hogy ez a kikötés a gazdára terhes, de a munkásra határozottan áldott törvényes intézkedés. Emlékezzünk csak vissza, hogy a lelketlen izgatók annak idején ezt a törvényt, mely a munkásról is gondoskodik, merte rabszolgatörvénynek elnevezni? Hány nehéz esztendőben világosodott ki minden szónál szebben, hogy e törvény a gyöngének védelmeért született meg. A törvény méltányos, emberséges és keresztény szellemtől van áthatva. Az a törvény, amelyet a munkásosztály feltolt apostolai oly csúfondárosan megrágalmaztak, az a törvény a szeretet, a méltányosság, a gyöngék védelmére állt és a munkásosztályról való gondoskodást ez évben sok száz aratópár igénybe is fogja venni. A dolgozó mezőgazdasági munkásoknak ezt a törvényt dicsérni nem kell. Több egy évtizednél, hogy érvényben van és a hol meg volt az egymást megérteni vágyás szándéka : ott tiz év óta békés aratás van, nem egyszer tapasztalták a munkások, hogy mennyire igazságosan szabták meg ebben a törvényben a gazdák és munkások jogait és védték meg a gazdát is és a munkás anyagi érdekét is. Nem is azért irjuk meg ebben a nehéz, sokféle súlyos gondokban való időben ezeket, mintha az érdekelt munkásosztályt akarnók felvilágosítani és meggyőzni. Fel vannak világosodva és meg vannak győződve enélkül is. Erre tehát nincsen szükség. De rámutattunk a mai gyöngébb termésű évben a gyöngébb félnek aránylag kedvezőbb helyzetére azért, hogy egyszer már a tartalmatlan, a széllel bélélt, csúfondáros rágalmazó szónak vessünk véget. A hogyan ezt a becsületes szándékú, a társadalmi békét hiven szolgáló törvényt „rabszolgatörvénynek" lehetett legyalázni, éppen olyan igazak az egyéb csufolódások is, amelyek törvényes intézkedések leszólására, a békétlenség, az elégületlenség konkoly hintésére, á keserűség érzésének felköltésére vannak szánva. Céljuk a.rendbontás, zavar teremtése és a zavarosban való halászás. Ez azonban az idén sem fog sikerülni. Ennek elejét vette a helyes, az emberséges törvény, hogy még akkor is, mikor Isten áldása szűkösebb, még akkor is a munkás munkája bérét megkapja, mert rajta áll: részt akar-e, vagy holdandént valp készpénzt ? SZÍNHÁZ. Kiváló drámai alakításban volt részünk a hétfői „Taifun" előadásában. A darab főhőse Tokeramo dr., aki hazájától távol a japán kormány megbízásából tanulmányozza a német állami életet, hogy majdan hazája javára fordíthassa. — A nagy munkálkodás közepette is erőt vesz rajta szenvedélye: a szerelem, Kerner Ilona iránt. Ám a ravasz japán honfitársak ezt egymásközt jól látják s Tokeramót a kötelességére annyira serkentik, hogy kigúnyoltatása után elteszi Kernért útjából, megfojtja őt. O azonban nem kerül börtönbe, mert ő reá — mint egyik legtehetségesebb japánra — nagy szükség van, hanem egy önfeláldozó honfitársa vállalja el a gyilkosságot. A taifun, a furdaló lelkiismeret, e legjobb biró Tokeramot addig gyötri, mig az nagy lelki szenvedések közepette meg nem hal. Csodálatos tragédiája az európai életnek! Egyfelől az őshazájából hozott kötelességtudás, önuralom, másfelől a legédesebb szenvedély: a szerelem versengő küzdelme! S már-már az első győz, de győzelme csak látszólagos; meg kell semmisülnie az exotikus hajlamnak, a látszólag gyenge s mégis vadul erős szerelem vasigája alatt. Nagyszerű lelki élet, nagy a tanulság, kiváló a jellemzés. Megjelenítve látjuk Berlinben, e nagy európai metropolisban a japán életet a rfiaga európai, de mégis különcködő patrióta alakjában. És hogy ezt láthatni ily eredeti formában módunkban volt, ez az ambiciózus gárdának érdeme. A dicséret fonta megérdemelt koszorú természetesen a két főszereplő homloka köré fűzendő! Tokeramo dr. szerepét személyesítő Földesy megszokott kiválósággal játszott, de néha úgy tünt fel, mintha önmagát is felülmulta volna némely jelenetben: a szenvedély és kötelességérzet belső tusáját külső viselkedésével oly klasszikus művésziességgel adta vissza. A kacéran rajongó, a haszonlesőén szerető, a szipolyozó és kárörvendő, a hisztériás daimoni hetaira szerepében Sándor Júlia remekelt. Bár az előadás kezdetén kissé idegenül érintette a közönséget tettetett játéka, később azonban tökéletesen művészi alakításával megszerezte a publikumnak a legnagyobb szinélvezetet. De az ő érdemük csak kimagaslik a többi érdeme közül. Mert a többi művészek is tehetségüket a legjobban igyekeztek bemutatni s ők sem maradhatnak el a két főszereplő mögött. Igy kiválót produkáltak: a higgadt Omayi (Ágotái), a hiú Bruck dr. (Vinary), a szimpatikus ügyész (Oláh), az ambiciózus védő (Medgyaszay), a naturálisan reális, de emellett szerelme tárgyáért rajongó Lindner író (Halmai), a tétovázó hiszterika Hémpel Teri szerepében pedig Jávor Aranka. Az önfeláldozó ifjú, aki Tokeramo dr.-ért vállalta a gyilkosságot, még kiforratlan egyéniség s a 18 éves ifjúhoz illett kezdetleges játszása. A szereplők nem egy, különben lapos jelenetet tettek vonzóvá szívvel vette tudomásul, hogy a tisztelt cimű publikum odaül, ahová akar és annyit fizet, amennyit akar. A férfiak ezalatt vállra emelték a fürdő orvosát és mint egy győzedelmi jelvényt zúgó éljenzés közt hordozták körül, mint aki nekik ezt a kapitóliumi élvezetet megszerezte és egyhangú határozati javaslatot hoztak, hogy ezen az élvezetes estén mindnyájan ott lesznek. Este nyolc után már együtt ült az egész diszes társaság a hevenyészett ponyvasátor alatt, a fakó ponyvasátor felett mint százkaru szörnyeteg némán, feketén terültek el a százados tölgyek szertehajló ágai, kísértetiesen világítva meg a sátor négy oldalán leszúrt olajlámpa veresen kiömlő fényétől, mig a sátor belsejében füst és pára közt mint mozgó lidércfény imbolygott a mozgó kacagó uri. társaság. A publikum kitűnően érezte magát, valami szokatlan új volt előtte ez a kivilágítás és kezeit megelégedetten dörzsölgető, róka képű, vigyorgó igazgató vásári bókokat szórt a közönség közé megelégedése magas jeléül. Csak Margit fintorgatta pisze orrocskáját, mert az ördög ép Pista mellé ültette a kis Szentmarjainét. Nem is békült meg addig, mig a falusi csepűrágó Pista kalapjában rántottát nem sütött és ki nem rázott belőle három tucat kártyát, tiz méter papiros szalagot és ráadásul egy pár turbékoló kis gerlét, ami élénk célzás volt reá és Pistára. Mikor pedig a Szentmarjainé finom csipke zsebkendőjéből egy tövises sündisznót szedett ki, teljesen kibékülve tapsolt a büszke önérzettel hajlongó bűvésznek. Hát még mikor az akrobaták megkezdték mutatványaikat, milyen derültséget idézett elő a falusi dummer Auguszt az ő vásári vicceivel, fehérre mázolt ábrázatjával, mikor gáncsot kapva az egyik akrobatától, hányat vágta magát a puha porondokon, majd nagyokat nyögve, megfordult és szétterpeszkedett mint egy béka, miközben az élesszemű Szentmarjainé egy gyanús folytonosságu hiányosságot fedezett fel a bő bugyogón, amit aztán rögtön közölt a társasággal, az urak kacagtak, a hölgyek pirultak és legyezőjükkel takarták el orcájukat, miközben kutató szemeik az akrobaták szennyes trikóján tartottak szemlét, ahol költői rendetlenségben voltak felrakva a veres, fekete-kék foltok, ami aztán ugy nézett ki, mint egy kitetovirozott lábszár és szörnyen mulatságos látványt nyújtott. Az érdekes és változatos műsor vége felé közeledvén, az igazgató úr, Boskó, nagy hangon biztos hatásra számítva, jelentette ki, hogy most következik az érdekes műsor legérdekesebb száma: Leona kisasszony csodálatraméltó mutatványai. Nosza lett erre riadalom a fiatal urak közt. Egynémelyik monoklit nyomott a szemére s megjelent az ajkán az a hetyke mosoly, amely minden irott betűnél világosabban és olvashatóan fejezi ki a gondolatot: ha szép az a Leona kisaszszony, kezdünk vele valamit. De, sajnos, a monokli csakhamar csalódottan esett vissza az öszszeszoritott szemöldök alól, mert a sátor szük nyilasán a vélt Leona kisasszony helyett kilépett egy bő trikóba, rövid foltos puliderbe bujtatott sápadt arcú, beesett mellű, 10 esztendős fakó kis leány, aki úgy nézett ki a vidám tömegbe, mint a rózsalevelek közé dobott penészvirág. Tassi Zoltán, a társaság humoristája mindjárt sikerült szójátékot rögtönzött, összehasonlítva a járásbiró öblös tajtékpipáiának szárát a kis leány lábszáraival, mig. Szentmarjainá a fejebúbjáról lelógó, fakó nemzetszinű pántlikába font hajtincset vette beható szemle alá. A gyermekleányka félénken, bámész szemekkel állt a kör közepén; soh'se látott ő még ennyi fényességet az ő sötét életében. Mosolyogni próbált, ami rosszul sikerült neki és hányta a csókokat jobbra-balra az ő vékony karjaival. Aztán az ő idétlen, rekedtes hangján elkiáltotta magát „hopp la!", ami jel volt a mutatványok megkezdésére. Bukfencet hányt a levegőbe, majd hányat feküdt a földre, kinyújtotta vézna kis testét, aztán föllökte, arra igyekezett, hogy talpával megveregesse a feje búbját, miközben gyenge kificamított csontjai ropogtak, mint mikor a pajkos iskolás gyermek mogyoróhéjat tör szét a lábai alatt. Mikor nagynehezen felemelkedett, egy pár kinos köhintés jött ki száraz melléből. Hogy ezt elfojtsa, zsebkendőjét szájához nyomta, hazug mosoly alá rejtve fájdalmát. A fehér vásznon piroslott egy kis csöpp pirosság, édes vér, mely de hát ki vette volna ezt észre a nagy vidámságban ! Kezébe vette a tányért és imbolygó lépésekkel mindig mosolyogva indult az úri nép felé. O ti szép, mosolygó dámák, viruló rózsás arcú hajadonok és ellenállhatatlan monoklis szeladonok, nyúljatok be most zsebeitekbe, és az átkacagott isteni komédiáért ne sajnáljatok egy-két krajcárt dobni ennek a sápadt, lassan, kínosan haldokló gyermeknek a tányérjába!