Esztergom és Vidéke, 1909
1909 / 22. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1909. március 18. ladni akarnak, kik Magyarországot nagy- gyá, hatalmassá akarják tenni, hatalmasabbá, mint volt valaha. Ott egy ifjú ember . . . lángajakkal szólva, Mintha a szabadság apostola volna, . . . A szemében fénylik Nagy Rákóczi lelke, Nagy Rákóczi lelke . . . lángoló keserve, Égő honszereime. E férfiú a kor lelke, éltető szerelme, Kossuth volt. Lángszavára, melyet már Bécs is hallott harsogni, friss vért érez a magyar ereiben keringeni, tettekre érzi magát hivatottnak és beáll a legszentebb ügy, a szabadság zászlaja alá és véghez visz oly csodás dolgokat, melyeket az utókor bámul, mint a harci idők gigászi munkáit. Feltámadnak egyenként, üstökösként, Deák Ferenc a “haza bölcse“, Wesselényi Miklós, „az árvízi hajós“ és Széchenyi István, „a legnagyobb magyar“, kik a nemzetet nem az ősök tettének meg- éneklésére, hanem saját tettekre hívják föl, jelszavuk lévén: „Magyarország nem volt, hanem lesz ! ?“ Nagy idők, nagy emberek ! És mindazon csodás dolgokat, melyekért évtizedeken keresztül küzdöttek, úgyszólván mégis egyetlenegy nap, március 15-e hozta meg a nemzetnek. Ez a nap volt egykoron a római szabadság utolsó felvillanása Brutus és Casca tőrén, és az a nap egyúttal a mi legnagyobb nemzeti ünnepünk, mert ezen a napon a magyar nemzet oly vívmányokat ért el egy csepp vér nélkül, melyekért más nemzeteknél ezrek vérében gázoltak. Kossuth, a magyar országgyűlésen, már március 3-án követeli Magyarország részére a felelős és független magyar minisztériumot, Ausztria részére pedig az alkotmányt. Ezen követelést, fölirat alakjában, egy 72 tagú küldöttség föl is viszi a királynak Bécsbe. Ott azalatt — március 13-án — már kitört a forradalom és a mindenható Metternich kancellár, ki több, mint három évtizeden keresztül vasmarkában tartotta Európa politikájának szálait, egész rendszerével csúfosan együtt megbukik. Kossuth pedig karjára véve a szabad Ausztria egy jövendő polgárát, könnybe lábadt szemmel és a bécsi nép örömujjongása között, kitűzi a további reformok zászlaját. De az események gyorsabban fejlődtek, mintsem azt a legvérmesebb reményű politikusaink is reményleni merték volna! És az eszme, melynek drága hazánk annyi dicsőséges, de egyúttal annyi bánatos napokat köszönhet, a lelkes márciusi ifjúság köréből indul világhódító útjára. Ezek március 14-én — föltüzelve Kossuth március 3-i beszéde által — megtartják az Ellenzéki körben az első nyilvános népgyűlést. Mialatt itt gyűlé- seznek jő a bécsi forradalom hire és az ifjak ennek hatása alatt elhatározták, hogy másnap erélyesen fognak fellépni. Ködös, sötétes nap volt az a március 15-i szerda. Pest még nyugodott, midőn a lelkes ifjúsághoz, kik a Pilvax kávéházban, gyülekeztek, mindig újabb és újabb néptömegek csatlakoztak. Jókai a jelenlevők feszült figyelme és helyeslő felkiáltásai között felolvassa, hogy „Mit kíván a magyar nemzet?“ ezen fontos 12 pontot, mely egy második Aranybulla gyanánt szerepel népünk életében, melyen egész újkori alkotmányunk, politikai életünk nyugszik. Követeljük — úgymond — a sajtószabadságot, a cenzúra eltörlését, a felelős és független magyar minisztériumot, az országgyűlések évenkinti tartását, a törvény előtti egyenlőséget és a vallásszabadságot ! Követeljük továbbá, a nemzeti őrsereget, az úrbéri terhek megszüntetését és a közös teherviselést 1 Követeljük a népképviseletet és az önálló nemzeti bankot. A magyar katonákat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk! A politikai status foglyok bocsájtassa- nak szabadon. És végül a 12 pont : „Követeljük az Uniót Erdéllyel!“ Ezen pontok, melyeket valóban a magyar nemzet követelt, voltak azon orvosságok, melyek a beteg nemzet testére kellettek. Majd elszavalja Petőfi, a nemzet lantosa, „Talpra magyarját.“ És a nép, a mint hallja az első versszakot, néma bámulattal tekint föl a költőre, mint a szabadság tündérének előhírnökére. A pesti Nemzeti Múzeum épülete tehetne tanúságot róla, hogy a lelkesült tömeg menynyire együttérzett költőjének lángszózatával, hogy- mennyire egy szívvel, egy lélekkel zúgta a költő után : A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, Hogy rabok tovább nem leszünk! És a magyar nemzet talpra állott. Előbb, a cenzúra elmellőzésével, kinyomtatják a 12 pontot és Petőfi Nemzeti dalát, mint a szabad sajtó első termékét, majd átmennek Budára, ahol a megrémült helytartótanács ijedten bo- csájtja szabadon Tancsicsot, ki évek óta szenvedett várfogságot a budai kazamaták mélyén, emberszerető reformeszméiért. Azután következtek a nemzet nagy napjai. A megalakult első független magyar minisztérium az újonnan összeült ország- gyűléssel lázas sietséggel hozzálát évtizedek mulasztásának pótlásához. Örök dicsőségét hirdeti a magyar nemzetnek az a történelemben páratlan politikai érettség és önzetlen áldozatkészség, amellyel az utolsó rendi országgyűlés lemondott a maga kiváltságairól, hogy az ember és polgár örök jogait megoszthassa a haza minden fiával. Mindenki egy szebb jövő hajnalhasadását vélte látni, mindenki örült a nemzet és király közt uralkodó egyetértésnek, amelynek legfőbb kifejezői Fer- dinánd király azon szavai voltak, melyekkel a szentesített törvényeket a nádorispánnak átadta: „Hiv magyar nemzetemnek szivemből óhajtom boldogulását, mert abban találom föl a magamét is.“ Ő talán abban találta volna föl, de a bécsi kormány nem, őt eskü kötelezte a magyar alkotmány megtartására, neki tehát buknia kellett, hogy a bécsi kormány annál nyugodtabban hajthassa végre gyalázatos gaztettét. És beteljesült Széchenyi lánglelkének baljóslatú látomása, ki, mialatt a nemzet örömmámorban úszott, a jövőben homályt látott és kiomló vért. Azután következtek a dicső, a felejthetetlen napok, melyeknek tettei megmutatták a bámuló vi-lágnak, hogy még nem fajult el a Rákócziak vére, hogy Csak sast nemzenek a sasok És nem szül gyáva nyulat Núbia párduca. Majd bekövetkezett a kor, melyet, ha a történelem lapjai nem tennének tanúságot róla, őrült agyrémlátomásának mondanánk, kor melyben nemzetünk legjobbjai is kétségbeestek, melyben igy szólítja meg Tompa gólyáját: Te boldog madár, neked két hazát adott a végzeted Nekünk csak egy — volt és az is elveszett. Kor, melynek rémtettei megteremtették a „Vén cigányt“ azon rapszódiát, melyhez hogy hasonlót mégegyszer írhassanak, még egy Vörösmarty és — amitől Isten megőrizzen — még egy Bach-korszak kellene . . . Mélyen Tisztelt Ünneplő Közönség ! Több, mint 2 emberöltő telt azóta el, hogy ezen idők fölvirradtak és leáldoztak, Miként Deák Ferenc mondotta: „Nehéz idők, vészteljes felhők vonultának el felettünk 1“ De a magyar nemzet ép ezen szenvedések között mutatta ki valódi nagyságát, mert inkább eltűrt mindenféle elnyomatást, sanyargatást és nyomort mint sem, hogy őseinek vérrel szerzett jogáról lemondott volna. De a nemzet és királya kibékült és most egy jobb jövő reményében vagyunk mindannyian. De a küzdelemre most is szükségünk van, melyhez szükséges ha- zafiságot tanuljuk meg azon hősöktől, kik ott porladoznak künn a honvédtemetőben, kik a hazáért nemcsak élni, hanem ha kellett — miként sírköveik mutatják — halni is tudtak. Nem vér, de szív és szellem kell e harcba. Legyen jelszavunk, amelyet már Géza fejedelem is követett, mikor a kereszténység fölvételével alapját vetette 900 éves királyságunknak, hogy Magyarország lenyen minél európaiabbá, de egyúttal minél magyarabbá. Fel tehát a küzdelemre, ne maradjunk a márciusi hősök mögött el, ne hozzunk szégyent a magyar névre! Esküdjünk szent poraik felett örök hűséget e vérrel öntözött honnak, melynek még naggyá, dicsővé kell fejlődnie, mert, miként egy nagy gondolkodó, Madách Imre, mondotta: „A magyar faj nem veszhet el, mivel világtörténelmi hivatása van, melynek még csak első felvonását játszotta le.“ Mihalovits János IV. éves tan. jelölt a Nemzeti dal-t szavalta el, majd utána az érseki tanítóképző énekkara Nemesszeghy István ének- és zenetanár vezetése alatt a „Talpra magyar“ t énekelte el, mit dr. Kmety Károly országgyűlési képviselő ünnepi beszéde követett, mely a következő volt: Tisztelt Közönség! Igazi ünnep van ma mindenütt, ahol magyarok laknak, pedig a naptárban nem látjuk piros betűvel nyomtatva ezt a napot ; sem az anyaszentegyház, sem az állam az ő írott törvényeivel nem nyilvánította ünnepnappá március 15-ét. Igazi ünnep van mégis, mert igazi ünneppé avatta a magyar nemzet kegyeletes megemlékezése. A nemzet leikébe kitörölhetetlen betűkkel van bevésve a nagy nap emléke, melyen megszületett a szabadság nevében formált tizenkét kívánság. A mig magyar él e földön mindig szent lesz ezen dicső nap évfordulója. Esztergom népe különös kegyelettel szokta megünnepelni ezt a napot. Nép és hatóság egyaránt áldoz e napon a kegyes érzésnek, megszűnik ezen napon minden pártkülömbség, elhallgat a viszály és torzsalkodás, mely sajnos, nem ismeretlen ez ősi magyar város falai között. Március tizenötödike csendet kér, csendet parancsol az indulatoknak és szenvedélyeknek is. Márc. tizenötödike nem részleges ünnep, mert nemcsak az ifjúság ünnepe, hisz a márciusi ifjúság csak lelkes tolmácsa volt az egész nemzet érzületének, az ifjúságnál lobbant lángra először a zsarátnok, mely az egész nép lelkében izzott. De nem részleges ez oly értelemben sem, mintha csak egyes ügyek szabadságának születés napja volna az összes szabadságnak, az egyetemes szabadságnak ünnepe. Hisz a szabad sajtó első terméke, a Talpra magyar és a szabadságharc legszebb költői virága, a tizenkét pont nemcsak a sajtó szabadságot hirdette, hanem a nemzet egész, minden ügyekre kirerjedő szabadságának volt kifejezője. A március 15-ikét azonban ne csak az érzelem és a lélek, hanem az értelem s az elme fényessége mellett kell méltatnunk és az emlékezetből komoly tanúságokat kell vonnunk a nemzet jövendőjére, mely nem lesz kevésbbé nehéz, veszedelmektől ment, mint volt a múlt. A mi nemzetünk sorsának könyvében nincs nyugodalom megírva. Ellenségek torkában helyezkedtünk el; Árpád hős karjai olyan földet adtak nekünk, mely igaz, hogy a természet sok kincsével bővelkedik, de egyúttal a szomszéd népek kabzsi vágyainak tárgya; a kelet és nyugat összeroppanásainak szintere ; itt vi- harzottak és fognak elviharzani ez európai viharok. Viharedzett nemzetre van tehát itt szükség és ne áltassuk magunkat, hogy már megbűnhődtük a jövendőt is, hogy most már paradicsomi élet vár reánk, ha élni akarunk, szembe kell szállanunk és pedig diadalmasan. A küzdelemhez tehát fegyverkeznünk kell, de nemcsak a vas fegyvereivel, de az értelem bölcsesség vértjeivel is és ezért még a kegyelet ünnepeiből is tanúságokat kell levonnunk Tanuljuk meg e szép ünnepen, hogy a szabadságnak az ész és erkölcs törvényei között, hogy a szabadság, mely ezen örök törvényekkel szembeszáll, szabadossággá s a szabadság legnagyobb veszedelmévé lesz. Az ész és humanizmus törvényein túl hágó szabadság a legrettenetesebb zsarnok. Tanuljuk meg, hogy mindenkinek egyenlő szabadsága követeli, hogy szabadságvágyainkat mérsékeljük. íme előttünk a sajnos jelenség, hogy a szabadság egyes terein már a féktelenség üli orgiáit. Épen a szép sajtószabadság virágos mezején felburjánzott már a gyilkos, mérges gaz is, az úgynevezett szenny sajtó, mely a szabadság hamis ürügye alatt, lábbal tiporj mindent, ami előttünk szent. El akarja a nép lelkét fordítani Istentől, hazától, szülőtől, testvértől, csúfot űz a közszeméremből és köztisztességből, bepiszkol minden ősi vitézséget és kiölni törekszik az ősök iránti hálát és kegyeletet. Március tizenötödikén a tisztességes sajtó arra tegyen fogadást, hogy ezzel az elfajulással leszámol és megmenti a sajtó szabadságot. Tanuljuk meg március tizenötödikén azt is, hogy a hazát igazán akkor szeretjük, ha a magyart nem izgatjuk a magyar ellen, ha moderáljuk a pártviszályt, ha törekedünk megszüntetni az átkot, mely a széthúzásban van. Átok verte meg a ma gyárt, hogy az soha össze nem tart. Ma is, mikor megint borús a láthatár, mikor minden igaz hazafiunak egyet kell érteni, pártok viszálya szaggat szét, hogy annál könnyebb legyen ellenségünk diadala. Mit mivelhetne a nemzet, ha összetartana, ha egymást nem rontaná. Kevesen vagyunk bár, de teljes bizalommal mondhatnánk összetartás mellett a költővel, hogy „Bárha vagyunk kevesebben, mint azok. Hála Isten minket hi úgy a világ, hogy magyarok. De nem akarok e szép napon fekete gondolatokkal tovább foglalkozni. A remény ünnepe legyen ez és az a remény, ami a nemzet jövő boldogságát festi lelki szemeink elé. És a bajok, szenvedés és nyomorúság dacára erősen bízom a magyar életerejében és abban, hogy e nemzetnek nagy rendeltetése van a világ népei között. Hiszek a jövőben, főleg, ha látom a márciusi ifjúság millió lelkes utódait, a mai ifjúságot, mely oly áhítattal őrzi az elődök emlékét, mely kész azok nyomdokába lépni. Ha ezt a mai magyar ifjúságot szemlélné a költő, nem Írná ma azt a. költeményt, hogy „Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága.“ Én azt mondom, igen is virág vagy te hazám ma ünneplő ifjúsága és e virágból egészséges gyümölcs fog teremni. Ilyen ifjúságot csak méltó szülök nevelnek. Esztergom férfiai női és öregei ^'igyáz- zatok tovább is, hogy az ifjúságot ily szellemben vezessétek tovább.
