Esztergom és Vidéke, 1909
1909 / 99. szám
Esztergom, 1909. XXXI. évfolyam 99. szám. Csütörtök, december 16. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. ElőfizeLási árak : ■■■— Egész évre . .12 kor. Negyed évre . . 3 kor. Fél évre . . . ti kor. Egyes szám ára 14 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Felelős szerkesztő : DR- PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nylltterek és hirdetések küldendők.) Kossnth Lajos (azelőtt Buda) utca 485. szám. Di1. Prokopp Gyula és Brenner Ferenc. Kéziratot nem adunk vissza. A bejelentő hivatalok bűnügyi szempontból. Nemcsak helyi érdek, hanem országos érdek is követeli, hogy a városokban bejelentő hivatalok szer- veztessenek. Ha az ország bűnügyi statisztikáját, vagy a napilapok hírrovatát figyelemmel kisérjük, azt látjuk, hogy a bűneseteknek kétharmad részét a hazai városok területén olyan egyének követték el, akik tettüknek színhelyén nem ismeretesek, vagy ha igen, úgy ismertekké akkor váltak, amikor már a bűnt elkövették, holott, hogyha a bejelentési intézmény és a bejelentési kényszer meg lett volna, a rendőrhatóság az illetőt vagy megérkeztekor vehette volna nyilvántartás alá, vagy pedig folyton szemmel tartva akadályozhatta volna meg. hogy cselekményét elkövesse. Azt nagyon jól tudjuk, hogy a külföldiek letelepedését a városi rendőrségnek figyelemmel kell kísérniük ; az is bizonyos, hogy a szállodákba és berbergekre szálló vendegek bejelentési kényszere is divatos, de e kettő együtt sem elégséges, mert ugyan ki tudhatja azt, hogy a leggyanusabb egyén hol talált szállásra és jó búvóhelyre ? Annyi bizonyos, hogy az, akinek elég oka van magát a rendőrség vizsla tekintete elől elrejteni, nem száll vendéglőbe, vagy iparos szállókba, hanem oda, ahova az ellenőrzés nem terjed ki. A gyanús alakok nappal amúgy sem mutatkoznak s ha igen, ki tudja, hogy mily megtévesztő formában. Az övék az éjszaka, a ködös, zimankós éj, ezután voltak, nincsenek többé. A bejelentéskényszer azt, hogy városainkban bűncselekményeket tervező emberek napokig rejtőzhessenek, rövid idő alatt kizárja, mert igaz ugyan, hogy az azokat elrejteni igyekvőknek terve egyszer-két- szer sikerül, de bizonyos az is, hogy a rajtakapás esetén szenvedett példás büntetés az egész város lakosságára tanulságos lesz. Hogy a bejelentő hivatalok és a bejelentési kényszer hiánya menynyire nagy baj Magyarország köz- biztonságára, mi sem igazolja jobban, mint a székesfővárosi államrendőrség. Budapest ugyanis, mint minden főváros, vonzza a vidékét. A becsületes vidékiek közül irtózatos sokat csábit bűnre a mi Budapestünk. Az egyik koldusbotra jut és lopni kényszerül, a másik nem hozott magával egyebet a koldusbotnál és egykettőre a bűnbe süllyed. Internacionális és kisebb kaliberű gonosztevők gravitálnak ide, hogy egy sikeres bűncselekmény elkövetése után elmeneküljenek a csöndes vidékre, a vidéki városokba. Itt van az ő eldorádójuk. Bejelentési kénvszert nem találnak, el- lenben gyanútlan egyént eleget. A vidéki kis városokban élősködnek sokszor hónapokig s közben kilesik, hogy hol lehet a zavarosban halászni és a kis város közönsége nemsokára a királyi adóhivatal, egy szövetkezet, vagy más intézmény kirablásának szenzációjával lesz gazdagabb. Különösen nagy előszeretettel keresik fel a gonosztevők azokat a vidéki városokat, amelyek aránylag elég közel vannak a fővároshoz s bennük bejelentési kényszer nincs, ellenben a Budapesttel való vasúti összeköttetésük igen jó. Ha már most a bejelentési kényszer fennáll, ha továbbá a város folyton érvényesíti az 1886. XXII. t.-c.-nek a letelepedőkről intézkedő §§-ait, világos, hogy a települő alakról egykettőre kideríthető, vájjon kicsoda? A bejelentéskor történt névbemondás, a foglalkozás valóságának szemmel kisérése, a magatartás megfigyelése, erkölcsi bizonyítvány bekivánása, esetleges tárgyalás azon hatósággal, ahonnan az illető jött, végül az államrendőrség nyilvántartása számos esetben oly leleplezéseket biztosit, amilyenekről a kis város rendőrsége nem is álmodott. Ezzel egyidejűleg — országos érdekű lévén a dolog — helyesnek vélnők, hogyha ezen kérdéssel a belügyminiszter is foglalkozna, még pedig akként, hogy törvényjavaslattal lépne a törvényhozás elé, avég- ből, hogy a városokban mindenütt bejelentési intézmény szerveztessék. Ha lehet törvényt hozni, h'.'gy a városok orvost, szülésznőt, árvaszéket, rendőrséget, vágóhidat stb. tartsanak fenn, úgy véljük, lehet egy kis állami segítséggel ez irányban is intézkedni. —O A letörölt könnyek. Ritka szép ünnepély folyt le f. hó 12-én Pilis-Szentléleken az iskolában. A magyar Turista Egyesület Budapesti osztálya tartotta a 21. és ezen községben 5-ik karácsonyfa ünnepét. Esztergom, Pilismarót, Dömös, Piliscsaba és Leányvár felöl már a reggeli órákban sereglettek össze a természetet és az embert szerető turisták. Az egyszerű iskola terme már feldíszítve várta szép karácsonyfával az ünneplőket. 11 órakor megszólalt a templom kis harangja, hiva a .Esztergom és Vidéke“ tárcája Hazatérés. irta: Egy hazatérő urilány. Elleste: W. L. Itt vagyok ismét a nyüzsgő városban s roszkedvűen nézek le a napsugaras utcára. Miért is jöttem már haza, a hideg, rideg falak közé, holott egész valómban érzem még az elmúlt nyár szabadságát, fényét és melegét. Mily gyönyörűség is volt ott élni abban a kis erdős faluban ! Megérdemeltem; miért is hagytam magam nehány esős nap által elkergettetni ? Rabnak érzem magamat; szomjazom a levegőt, sietek az utcára, tovább-tovább, ki ebből a forgatagból, a hol ismét szabadabban lélekzelhetek, a hol a — természet kezdődik . . . Az első fák és bokrok előtt meglepetve állok, mikor kedves erdei lakomtól búcsúztam, minden zöldben ragyogott és most csak pár nap múlva mily változás, mily sympboniája a színeknek. Mily pompás volna e szinvegyülék, a viruló sárga, a vérpiros, közbe-közbe egy kis zöld, — ha nem az ősz bevonulását hirdetné. Valami bánatos érzet fogja el a szivemet, a napfény, mely odabenn a szürke aszfalton ragyogott, bolonddá tett. Amit az ablakomból láttam, az csak egy hervadó, vén asszony arca volt előnyös világításban. Itt künn a szabad természetben már nem rejtőzhettek el a redők és ráncok; az elsárgult lombok, melyeket a hűvös szél leperget az ágakról 1 Nem, ez már nem nyári napfény: — dacára minden ragyogásának. Mégis jól tettem, hogy az első őszi szélre visszatértem a városba, mely sugárzó karjaival átfogja a hazatérőket s magához szorítja oly erővel, hogy elfelejtik a természetet minden varázsával együtt! Hiába! ilyen hűtelenek vagyunk mi emberek ! A hűvös esti szellők hazafelé kergetnek, fázkódva fordultam vissza az elhagyott réti ösvényen; a párolgó nedvesség, a száraz levelek, — mintha „memento mori“-t susognának folyton fülembe, az elhaló természet őszi dalát! Előre — az átkozott poros útra, az aszfaltos utcára ; a város hullámzó életébe ! Érzem szorító karjait; villanyos hatását, mert lelkem szomorú rezgéseit elnémítják, mert ez — az élet, ez a — feledés ! A fényes kirakatok előtt ember-ember hátán tolong. Mintha gyermekek volnának, bámulják tágranyilt szemmel és tá- tott szájjal a sokféle tárgyakat, ékszereket, drágaságokat, melyeket a raffinált ügyesség annyi csábitó erővel felhalmozott. A divatáru kereskedésekben is az ősz — jelentkezik. Sőt némely kirakatban már a fehérbundás öreg : a tél is elküldte hírnökét, nehogy megfeledkezzenek róla. Tovább sietek, — épen egy ismerősöm karjaiba. Nincs menekvés. Az első szokásos kérdése: „Hát már ön is hazatért? Hol töltötte a nyarat?“ Miközben megadom a választ, ismét fékezhetetlen vágy- gyal kívánkozom vissza csendes, kis erdős falumba, hol nincs kiváncsi ismerős, nincs indiszkrét szem, mely arcom vonásait kémleli, hogy azután nagy kegyesen konstatálja: „bizony jól néz ki.“ Pedig világosan kiérzem ebből a közönséges szólásmódból ezt a hátsó gondolatot: „Csadálatosan tartja magát!“ Persze ha az ember túl van a 40 éven, átkozzuk finom hallásunkat, mert hiszen a jó ismerősök irigylésnélküli örömével egészen tisztában vagyunk. A kedves barátnő bámulatosan csudál- kozik azon, hogy „csak“ a hegyek között voltam. Mert évek óta hallom azt a kérdést: „Es még hol üdült?“ A mire némi elfogódással tagadólag kell válaszolnom. Sajnos, nekem meg kelleti elégednem a remek hegyvidékkel; nem szerencséltethettem a legszerényebb keleti tengerparti fürdőt sem látogatásommal. „Mily ósdi, mily elmaradt!“ Látom ezt a gondolatot — a szeméből. De elviselem a lesajnáló pillantást; csak mikor az a kalapomra téved, akkor már önkéntelenül összerezzenek. „Bizonyára csak nem rég tért vissza?“ Ebben az ártatlannak hangzó kérdésben benne rejlik a kedves barátnő szemrehányása, — elavult kalapom irányában. O persze egy divatos malomkerekű kalapban páváskodik, mely a modern életet és közlekedést valóságos átalakulással fenyegeti. Mi ehhez képest az az eredmény, amit a nők a társadalom és jog egyéb terein kivívtak ? A barátnő folytatja a szokásos saison kérdéseket, „Mit szól a vígszínház legutóbbi újdonságaihoz? Bizonyosan megnézte az előadásokat. Az ember a nyári üdülés után annyira kívánja a — szellemi táplálékot!“ Persze, nem merem bevallani az igazat, hogy jobban szeretem a tiszta levegőt, mint a modern szinirodalom ocsmányságait, ámbár ezekben gyönyörködni a „bon ton“-hoz tartozik. „A legközelebbi érdekes hangverse-
