Esztergom és Vidéke, 1909
1909 / 92. szám
Esztergom, 1909. XXXI. évfolyam 92. szám. Vasárnap, november 21. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön.- Előfizetési árak : — Egész évre . .12 kor. Negyed évre . . 3 kor. Fél évre ... 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Felelős szerkesztő : DR- PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők.) Kossuth Lajos (azelőtt Buda) utca 485. szám. Di1. Frokopp Gyula és Brenner Ferenc. Kéziratot nem adunk vissza. Kevés a gazdász. Magyarország a szélsőségek hazája. Nálunk mindenben a divat vezet. Úgy látszik még az oktatás terén is. Ennek tudhatjuk be, hogy a gazdasági akadémiákban, egy idő óta kevés a hallgató. Az előadási termek szinte kongnak az ürességtől úgy, hogy ez a tény nemcsak a szakköröket, hanem a nagy közönséget is gondolkodóba ejti. Véleményem szerint, a gazdasági akadémiák, de általában a gazdasági szakoktatásra hivatott intézetek pl. a földművesiskolák, gyér látogatottságának az az oka, hogy a tanuló ifjúság négy-ötöd része a a jogi pályára tódul. Nálunk ugyanis divat, hogy minden állást jogász- szál töltenek be, noha annak az állásnak a joghoz épen semmi köze. Bizonyos ipari szakfelügyeletekre, kereskedelmi képviseletekre, sőt a földművelésügyek minisztériumának bizonyos állásaira jogvégzett embereket neveznek ki. Kétségtelen pedig, hogy azokban az állásokban azok is épen úgy megállanák helyüket, akik a széleskörű ismereteket és reális tudást nyújtó gazdasági akadémiát végezték. Az az oka annak, hogy a gazdasági akadémiák látogatása nem divat. Erre azt mondhatják, hogy azért kevés a gazdász, mert most nyolc gimnáziumot kívánnak. Mig hat polgáriról is jöhettek az ifjak, addig nagyobb hallgatóság került. Ámde ne felejtsük, hogy nagy mezőgazdasági államunkban, a gazdasági szakírók, a nagybirtokok már a régi rendszer mellett is panaszkodtak, hogy ezt a szép pályát kevesen keresik föl. Ne felejtsük, hogy a mostani gyér látogatottságot még az új rendszer mellett sem láthatjuk indokoltnak. Az ország kulturális haladása folytán az összes tanintézeteink, kivéve a gazdaságiakat, túlzsúfoltak, a gimnáziumokban néhol 2—3 parallel osztályt kénytelenek felállítani, hogy a tanulni vágyó ifjúságot elhelyezhessék. így van ez a reál- és a kereskedelmi iskoláknál is. A felsőbb tanintézeteknél a jogi, az állatorvosi és műszaki fakultásokon hemzseg az ifjúság. Ha mindegyik meg akarna mindig jelenni az előadásokon, akkor a tantermek képtelenek lennének arra, hogy az ifjúságot befogadják. Sajnos, a gazdasági intézeteknél ez nem igy van. Az állam áltál nagy áldozatokkal fentartott gazdasági tanintézetek tantermei konganak az ürességtől, úgy a földműves iskoláknál, mint az akadémiáknál. Magyarországon pedig égető szükség volna arra, hogy a gazdasági tanintézeteket a tanuló ifjúság jobban felkarolja, mert csak igy volna lehetséges az ország agrárius téren való előrehaladásának biztosítása. Nemzetgazdaságilag évenkint sok millióra megy az a kár, ami az ország lakosságát azért éri, mert a több millió hektárnyi gazdasági terület nagy részét még mindig nem szakképzett egyének kezelik. Ez az oka, hogy jobbmódú gazdáknál egész vármegyékben alig találunk olyan gazdaságot, amelyben megfelelő takarmány-termelés volna. Ennek természetes következménye az, hogy az állattenyésztés sem éri el a megérdemelt arányokat. Az a birtokos ugyanis aki képes any- nyi áldozatot hozni, hogy gyermekét taníttathassa, az a gimnáziumokba küldi ahelyett, hogy a földmi vés iskolát látogattatná vele és értelmes mezei gazdát nevelne gyermekéből. Nézzük azonban az úgynevezett középbirtokos-osztályt. Ennek gyermekei csak úgy özönlenek a jogi íacultásra. Tanulmányaik végeztével, esetleg még pár évi hivatalno- koskodás után haza mennek és fölcsapnak gazdának. Átveszik saját birtokukat anélkül, hogy annyi gazdasági tudományuk volna nekik, amellyel megtudnák különböztetni a rozs-vetést a buza-vetéstől. Az ilyen embereknek nem lévén sem elméleti, sem gyakorlati gazdasági tudománya, gazdaságunk pang, ha van tőkéjük, azt nem fektetik be a földbirtokba, inkább 3—4%-rahagyják a pénzintézeteknél feküdni. Ha pedig nincs tőkéjük, akkor nem mernek gazdasági befektetés céljából magukra terheket vállalni. Nem értenek a gazdaság kezeléshez, tudják, hogy a jövedelmek elmaradnának és a kamat-fizetés elviselhetetlen teher lenne. így hát azoknak, akiknek pár ezerjöknek kezében van a magyar föld 20 miliő holdnyi területe, azoknak halvány sejtelme sincs a földmi velés legelemibb szabályairól. Ez az oka, hogy a föld hozama országszerte sokkal kevesebb, mint amennyinek lenni kellene s hogy az évi differentiák millió métermázsákra mennek. Ez az oka annak, hogy állattenyésztésünk kellően nem virágzik és hogy az országnak 20 millónyi lakossága a drágasággal küzd. Már pedig, ha Magyarországon a rengeteg termőföldet megfelelően kezelnék, itt a fogyasztó közönség eldorádójának kellene lenni, any- nyira el lehetne mindenféle gazdasági terménnyel az ország halmozva. Magyarország agrárius állam, nemcsak azért, mert a népességnek hét tized része mezőgazdasággal foglalkozik, de azért is, mert az az érték, ami nálunk a földben fekszik, minden más kereskedelmi- és ipari értéket hatványozottan felülmúl. „Esztergom és Vidéke“ tárcája Árnyak* Valami szilaj vágy tüze lep meg. Gyötörnek lázongó gerjedelmek, Lobogó vérű leányos árnyak A pogánykorból visszajárnak; Köröttem úsznak pajkos kevélyen, Szerelmi kinra gyújtják a vérem, Ajkukról cseng a parázna ének, Lázas, szerelmes éjről regélnek, A szavuk csupa inger, igézet; Valami ősi, vad gyönyört érzek S eszelős vággyal, cserepes ajkkal Lobogok utánuk éjjel-nappal. Megérint testük patyolat selyme, Karom feléjük tárom esengve, Üdvöt igér az arcuk mosolya S nem fogható meg egy sem is — soha ! Tuba Károly. Délibáb. Bodola János fent lakott a negyedik emeleten. Egy kiugró kis sarokszobát bérelt, amely ki volt téve az évszakok minden változásának. Télen szabadon jártak át a vad, fagyos szelek, nyáron a hőség izzította ki a falait. A rengeteg nagy bérház mellett üres telek feküdt, bognárok dolgoztak, kemény öklű, bőrkötényes bognár legények, akik hatalmas hordókat döngettek naphosszat és messze visszhangzó döngetéseikre megreszketett az egész bérház. A szomszédos üres telket deszkakerítés választotta el a szűk utcából, melyre a nagy bérház is kiterpeszkedett. A környéken ez a bérkaszárnya volt a legnagyobb. Ez bizonyos önérzettel töltötte el Bodola Jánost. Ha kinézett az ablakon végiglátott az egész vidéken. A tekintete szabadon szárnyalt el a háztetők felett, a magasba ugró kéményeken. Látta a házak felett elvezetett táviró sodronyokat, amelyeken a világ hírei repülnek szét ? a kormos gyárkürtőket és a csillogó templomtornyokat, amelyek mint valami ujjak mutatnak fel az égre. A tél és nyár kellemetlenségeit hősiesen végig szenvedte Bodola János a negyedik emeleti sarokszobában. Fázott izzadott béketűrően, megadással, mert tudta hogy be fog következni úgyis a boldogság — a tavasz. Oh a tavasz! Ilyenkor egyszerre gyönyörű paradicsommá lett a szűk lakás. Az egyetlen ablakon keresztül, amely oly közel volt az éghez, kóbor pajkos szellők surrantak be, illatok röpködtek át rajta, zsongó, szelidfényű napsugarak árasztották el minden zugát. Bodola János mámorosán borult az ablak félfára. Végignézett a város felett és úgy érezte, hogy felette áll mindenkinek aki csak lent, a házak összeszorult kőtömegei közt meglapulva él. II. Tavasz volt és Bodola János álmodozva bámult ki a szűk utcára. Lent a kikopott kövezeten döcögve csikorogtak végig a nehéz társzekerek, a melyek építő anyagokat szállítottak valamely épülő gyárhoz. Két oldalt a keskeny gyalogjárót aszfalti- rozták. A szurok illat lomhán terjengett szét a levegőben és Bodola János boldogan állapította meg, hogy a kellemetlen füstből és illatból semmi sem hat fel hozzá. Ekkor a szemközti alacsony bérház harmadik emeletén csörömpölve nyílt ki egy ablak. Bodola János figyelve nézett át és hirtelen elkapta fejét. A harmadik emeleti ablakból egy szőke hajú, mosolygó arcú nő hajolt ki az utcára. Kiváncsi tekintettel, tétován nézett végig s aztán futó pillantást vetve a sarokszoba irányába, újra becsukta az ablakot. A harmadik emeleti asszony uj lakó lehetett, nem látta még soha, pedig Bodola János mindenkit ismert a környéken. Nyilván tartotta a születéseket, halálozásokat és ha néha-néha valahol lakodalom esett, a lelke mélyén együtt örvendezett az örvendezőkkel. Szegény nép lakta ezt a vidéket. Sok gyermekes apró hivatalnokok, gyári munkás családok és lótó-futó kis kereskedők. A mosolygó arcú szép úri nő épen nem illett bele ebbe a környezetbe. Itt az emberek arcát egytől-egyig valami közös vonás árnyalta be, a nehéz köznapi gondoknak sötét patinája. Az asszony másnap újra megjelent az ablakban. Most már sokkal biztosabban tekintgetett szét az utcán s mikor megpillantotta Bodola Jánost, ismerősként mosolygott. A sarokszoba lakójának szivébe szökött minden vére. Zavartalan nézett el a háztetők fölött. — Mit akarhat, vájjon mit akarhat tőlem ? Kérdezte önmagától megriadva, de nem tudta megállani, hogy lopva át ne tekintsen a szemközti ablakra. Az asz- szony már eltűnt, Bodola János a nyitva
