Esztergom és Vidéke, 1909
1909 / 66. szám
Esztergom, 1909. XXXI. évfolyam 66. szám. Péntek, augusztus 20 Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. ===== Előfizetési árak : ===== Felelős szerkesztő : DK. PROKOPP GYULA. (hova Szerkesztőség és kiadóhivatal: kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők. Egész évre . .12 kor. Negyed évre . . 3 kor. Fél évre . . . ti kor. Egyes szám ára 14 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Laptulajdonos kiadók : Di1. Prokopp Gyula és Brenner Ferenc. Kossuth Lajos (azelőtt Buda) utca 485. szám. == Kéziratot nem adunk vissza. == Az első magyar király. Irta : Drozdy Győző. Esztergom, aug. 20. Az a szent Jobb, ott Budán, meg- enditi lelkűnkben e napon az em- kezések húrjait . . . Atilla avval a karddal akarta meg- óditani a világot, mit a hun pász- »r talált. Vladimir nagyfejedelem Jev népét haderővel kergette a eneper vizébe — keresztelőre. És itván a kereszttel, a béke szimbo- imával téritette Istenhez Kelet po* 'íny szittyáit, Ázsia nomádjait, .áteszi erővel megsejtette, hogy ezt z országot a kard szerezte, de a ereszt tartja fönn. Atilla hódítása tehát csak külső. Uadimir kereszténysége pedig csak mechanikus kereszténység, mert az rőszak szülte. De István keresztet ő evangéliumot ragad. Mint egy ooszi hős, Isten eszköze, egy megmaradt apostol: nekivág országának, hogy azt meghódítsa a kereszt ;;:ámára. 0 már értelem-ember, judja, hogy Keletre Nyugatot, bariír népbe civilizációt plántálni kardal nem lehet. Tudja, hogy amit z erőszak szerez: csak az erőszak •irthatja fönn. S tudja, hogy csak a szellemi diadal lehet örökérvényű. Érzi, hogy a fiatal magyar földnek, Balkán homlokának, világosnak, nyíltnak és műveltnek kell lenni, mert máskép nem tud az okos Nyugattal és az erős Kelettel dacolni. Atilla egy fenséges, de bűnös drámai hős, aki elbukik. De István több, mint Konstantin, több mint Klodvig, mert maga is hittérítő, maga is apostol. Az ő legendás zsenialitása teremtette a kort, és nem — a kor őt. Akarta, hogy amint a rómait, a hollandit hazájához, a finnt ingová^yaihoz, a lappot jéggöncéhez, az arabot az izzó homoktengerhez, s a helvétet a fehér havasokhoz, úgy a nomád magyart is kösse a hazaszeretet ehhez a földhöz. A magyar mindig tartózkodó volt az idegen intézményekkel szemben. Tompa szkepszisszel fogad mindent, ami nem magyar. S különösen, ha nyugati. Sem a kereszténység, sem a királyság nem volt magyar eredetű. De István dacos energiája megtörte az idegenkedő, pogány nemzeti naturát. És magyarrá tette a királyi pálcát és keresztet. S mint azt Ademár krónikájában olvashatjuk : megtérítette „Fekete Magyarországot.“ Mint Árpád-vér, tovább is született vezére volt a magyarnak. Mint apostoli király: bástyája a kereszténységnek. Alig melegedett meg fején a korona: szemben áll vele a pogány tradíciókért rajongó ó-magyarság, Gyula, Ohtum : a Glád ivadék és Tar Zerind fia: Kupa. Dacára ennek, az improviso csinált királyság megmarad s a pogány imákat mormoló táltos mellett millió ajkon ébred lágyan, mint a zsolozsma : a Mi Atyánk. István homlokán is ott ragyog a fides, spes, charitas. S ez a mottó csodákat csinál. Magyarországot frank állami-formák szerint szervezte. Akkor a gazdasági élet mindenütt szolgaságon alapult. Akárcsak a régi, avult, pogány Hellaszban, vagy Rómában. De ő népével szemben filantropikus érzékét bebizonyította. Aki Athénben Szólón, az volt a magyar jobbágyoknak István. Az ő politikai zsenialitását legplasztikusabban illusztrálja korunk legnépszerűtlenebb mondata, az a hires: Unius lingvae, uniusque moris. 0 kultúrát, Nyugatot akart önteni Kelet népébe. Vagy nem azt hirdették-e Bakony hármas előhegyén a pannoni monostor égnekmeredő sudár tornyai? Szerzetes-kámzsákkal kötötte műveltségünket a kereszthez. A krisztianizmus szárnyai alatt fejlesztette kultúránkat. S Ázsia fiai elfeledik az árnyas Dón völgyét, a karaván életet. Tűzhelyet szereznek. Irtják az ősrengetegeket. Művelik a húmuszt. Az új vallás papjai tanítják a népet földmivelésre es magyarázzák neki az evangéliumot. Csodás templomok, iskolák emelkednek. Szelídül az ős, pogány magyar-morál. A szittyakaraktert megtöri a krisztusi szelídség. Mert István maga, halhatatlan Jobbjával törli le a szenvedők köny- nyeit. S mire István meghal, harmóniában van új Magyarország. Szent szellemével elárasztotta népének lelkét. Alázatos alattvalóinak bátran adhatott szabadságot. Kulturált népére rábízhatta az alkotmányt. És szabad népének a tradíciókon alapuló hires magyar dicsőségét öregbíthette. Ünnepre virradt Pannónia. Elzarándokolunk ezredév keservével a szent bölcső helyéhez. Ünnepel Esztergom, a leglegendá- sabb városa Hunniának. És minden Ifetergoiii és Vidéke“ tárcája könyvébe. 1 Füzek mentén, a kőpadunkon i En üldögélek egyedül, i Szelíden ringó lomb beárnyal, 3. Beszélgetek füvei, virággal \ Amíg az alkony rámterül. k A Duna csöndes, szél se lendül, k A nap leszállt a várfokon; kAranyfelhők úsznak az égen, Z.S én félig alva, félig ébren: ávMara, felőled álmodom. Tuba Károly. 2Á regény Vége. i. I/ÜVIanapság már nem érdemes regényt j.i. Az emberek idegesek, türelmetlenek, •ones kedvük végig olvasni a hosszú lére, §ég az édeskés lére eresztett története- > Jt se. AA nők még pláne a leghálátlanabb re- yr.ny olvasók, rendesen a tizedik oldalnál becsapják a könyv utolsó lapjait, s megeszik, hogy mi a regény vége, hogy érdemes-e elolvasni azt a sok intermezzót, amit az iró közberakott ? írjuk meg hát csak a regény végét. Regények ma is történnek, csak nem vesszük észre. A gőz és a villám korszakában az emberek sietnek, nincs idejük megállani egy fiatal lány ravatalánál, nincs idejük elmélkedni, ha lövést hallanak az éjszakában, pedig ezek mind egy érdekes regénynek utolsó fejezetei lehetnek, amelyeket a legnagyobb regényíró, az élet irt. íme egy regénynek a vége. II. A szobában az a közismert, diszkrét félhomály honolt, amelyet már az unott- ságig ismerünk a francia vígjátékok I. felvonásából, ahol a Balsac-féle harminc éves asszonyok az udvarlóikkal rendezik a szívügyeket, mignem a végszóra a felszarvazott férj lépteit hallják, hogy kezdődhessék a bonyodalom, amelyet a darab végén rendesen a megcsalt férj megnyugtatott, ostoba hiszékenysége vág ketté E szoba is nyújtott már sokszor egy-egy negyed órára puha, meleg fészket ilyen harminc éves asszonyoknak, akik sokszor 40 évesek, csak a szivük fiatal s az Isten tudja, hogy hányadszor ujrázzák meg a másodvirágzást. Ezúttal azonban a szoba nem a pásztor órák tanyája, csak a házi gazda van itthon. Kövesligethy Tivadar a kultuszminisztérium nagyreményű fogalmazója, aki kezében két levelet tartott, tétovázott, melyiket bontsa fel előbb. Ismerte mind a két Írást. Az egyik apró, szabályos női vonásokkal gyengéd női lélekre vallott; pár évvel ezelőtt még nagyot dobbant volna Kövesligethy úr szive azokra az apró, gömbölyű betűkre ; most pedig szánakozó gúnyos mosollyal fogadta. A másik elnagyolt asszonyos irás volt, az Írója tudta, hogy nála nem az irás szépsége a fő. Kövesligethy Tivadar ur csodák csodájára mégis az elsőt bontotta fel előbb. „Édes Tivadar ! Sokáig tépelődtem, hogy irjak-e? Végre győzött bennem a . . . szerelem ... és irok! Hisz épen most virágzanak a suttogó akácok, mint akkor . . . mint azon a délután, a mikor bevallotta, hogy szeret; a nap is úgy ragyog — a, nap is, amelyre esküdött, hogy örökké ! . . . Most is virágos a mező, a melyen együtt szedtük a virágot, együtt kergettük a lepkét! Minden olyan, minden itt van, csak maga hiányzik ! Lombos a vadgesztenyefa, amely alatt elbúcsúztunk utoljára, emlékszik, hogy sirtam, tudtam én, hogy elveszítem magát: s maga hogy vigasztalt: hisz nemsokára visszajön, aztán egymásé leszünk ! . . . Nemsokára ! ?. . . Két évig hiába vártam, még levelet se irt. Beteg vagyok, a reménytelenség betege, ha maga ima, ha magát láthatnám, meggyógyulnék. Jöjjön! Hisz az a nap ragyog az égen, melyre esküdött, hogy örökké ! ! . . . Jöjjön ! Várja: T,.- •• « klarija. Bizony ez elég limonádé izű levél volt. Lehetetlen, hogy egy falusi lány agyában ilyen megfogamzzék. Beninczkyné, Marlitt regényeiből szedte össze az a kislány bizonyosan s azok gondolatánál fejezte ki, hogy szive fáj nagyon. A levélhez egy kis szelet papir is volt mellékelve ; ismeretlen Írással ez volt rajta : „Uram! Én nem ismerem önt, de mint Klára barátnéja kérve kérem, jöjjön mielőbb. Ezt Klára tudta nélkül csempészem be levelébe ő szegény nagy beteg, de hogy gyógyul ő meg; a két évig tartó folytonos csalódást nem birja ki az ő gyenge törékeny szive. De azért jöjjön! Tegye boldoggá szegény Klárának azt a pár utolsó hónapját, amit az ég hágy még neki a — hervadásra ; aranyozza be ezt a kis idejét a remény sugarával, Jia nem is szereti: inkább hazudja, nem sokáig kell hazudni! Tisztelettel Horváth Katinka.“
