Esztergom és Vidéke, 1909
1909 / 64. szám
o ESZTERGOM és VIDÉKE. 1909. augusztus 12. á tanítónő. — Válasz Takács Gedeon cikkére. — A bölcs Kajabuc, a világ teremtése előtt háromszáz évvel lerakta már a filozófia alaptételét e mondatban : „Ne menj a fára, nem fulladsz bele ; ne menj a vizbe, nem esel le.“ Megvallom: a cikk olvasása után mindjárt Jókai örménye jutott az eszembe, aki erre a bölcseségre megtanított minket. De én mégis válaszolok. E lap nem politikai orgánum. Ép azért furcsának találtam, hogy a professzor ur politikai cikket irt bele, még pedig művészi kérdésben. Ami mindenesetre egy kissé szecessziós és csak itt nálunk, Tulipániában fordulhat elő. Mert széles e világon mindenütt tudtak már disting- válni a politika és • művészet között. Csak nálunk tolakodtak be a politikusok, akik métermázsaszámra rágják a nemzetiszinű kócot, a múzsák csarnokába. S fájdalom, a magyar faj örökös átka, hogy nálunk mindig akadtak emberek, akik hajlandók voltak mások hazafiságát kétségbevonni. Sőt az utóbbi időben már a múzsák csarnokából küldenek duplán patentirozott hazafias frázisokat hóditó körútra. S ezeknél a hazafiság az a póz, amibe vágják magukat, abban a reményben, hogy mindjárt meghódítják a tömeget mihelyt az meglátja őket nemzetiszinű csepűt rágni. Hát igaz, hogy a tekintetes tömegnél ez a póz kipróbált hatású, de az intelligens közönség szemébe már többé nem lehet üres, légbenlógó hazafias frázisok zacskóbazárt szelével porc fúvni. A kilométeres frázisok kora lejárt. A XX. század magyarjaihoz csak a XX. század nyelvén beszélhetünk. S mi, akik Esztergomban tapsolni mertünk A tanítónőnek (volt ott pap, tanár, ügyvéd, városi tanácsnok és még nagyon sok becsületes magyarember) mindenkor tartjuk magunkat olyan jó hazafiaknak, mint aki egy óra alatt ötkilométeres nemzetiszinű szalagot húz ki a száján a csudáiul elkábult népek vásári zajában. Visszavágom tehát a káromlást ! Tanúm reá feltörő ifjú korom minden cselekedete, hogy fanatikusan magyar vagyok. Az ős Napkelet sem álmodhatta tisztább érzésűnek a magyart. Borús, büszke, szertelen, kedvéért, akire nézve bizonnyal nem közömbös, ha a lánya férjhez megyen, milyen társadalmi helyzetbe és anyagi szituációba kerül. Önre, kisasszony, csak egyetlenegy szó tartozik. A szerelem. Ezt a tűzből, lángból való édes szót is épen azon a színtelen hangon ejtette ki, amelyiken a nadrággombot, s talán ez a hang ingerelte fel Katát. Boszusan szakította félbe a beszélőt. — Szerelem! Ejh! Mégis csak furcsa, mikor olyan ember beszél róla, aki sohasem látott! Mr. Albert Ch. Browning láthatólag a füle tövéig elpirult s elhallgatott. Kinos csönd állott be, mialatt az angol néhány pillanatig azzal küzködött, hogy az arcát rendbe szedje s arra visszaerőszakolja a hideg közömbösséget. A tudós észrevette a zavarát s hogy a helyzeten enyhítsen, barátságosan közbeszólt. — Talán . . . foglaljunk helyet. Nem ? Leültek. Mr. Albert Ch. Browning végigsimitotta szőke haját s mintha már elfelejtette volna az előbbi kudarcot, beszélni kezdett. — Természetes, hogyha az ember két évet tölt Délafnkában és onnan kiszabadul valami másra vágyakozik. Hegyi levegőre, szabad mozgásra, egy kis Euró pára. A Rajnára és az Alpokra. Schaff- hausenre és Chamonix-ra. Igen, Chamonix! Te kedves, bájos komorság! Sohasem felejtelek el! Az Arvéron-forrás körül kó- boioltani a vezetőmmel egy napon. A Montblanc-ra valami szokatlanul szelíd merész, szomjas, bús, de aki elvérzik egy gondolaton. Ilyen a magyar. Tanulják meg ezt a frázisoktól kábulok, akik igy ítélik meg valakinek a magyarságát ;- Ha tetszik neki A tanítónő : akkor nem jó hazafi. Akiben van egy csepp magyar vér: annak A tanítónőtől undorodnia kell. Akár mindjárt a jó Ney Ollendorf mondatával igy folytathatnám ezt a logikát: — Öreganyám Párisban lakik, de zsebkésemnek kitörött az éle . . . Mert igy gondolkodnak azok, akik a politikát összekeverik a művészettel. Elhiszem, hogy a professzor ur cikkének tendenciája az ideális fenségül, tomboló és viharzó hazafiság. Elhiszem, hogy a legtisztább sovinizmus volt fölszólalásának motívuma. De engedje meg, hogy akik A tanítónőben csak egy fészekalja gazember gyülekezését látják és a darabot „a nemzet ellen elkövetett galád-merényletnek“ mondják, azoknak őszinteségében kételkedjem. Mert ugyanazok dicsőítik Eötvös bárónak A falu jegyzőjét is, holott ebben még több : egy egész vármegye összes tisztviselője van feltüntetve, mint korrupt, lelkiismeretlen csoport. A vármegye minden hivatalnokában demonstrál Eötvös valami gazemberséget ... És csodák csodája : ebből nem csinálnak nemzeti ügyet. Ez elcsúszik. Hanem igen is: a regényt tanítják és olvastatják már az iskolában és dicsőítik, magasztalják nyakrafőre. Pedig Eötvös egy egész vármegyét bélyegez gazembernek, mig Bródy csak három-négy embert mutat be, mint aki a szép tanítónő után nem a legjellemesebb utakon és céllal törekszik. Hát hihetünk még tovább a Budapesti Hírlap et consortes nemzetiszinű véleményében ? Hát nem önönmagát persiflálja az a csoport, aki a tizenkilencet magasztalja, de az egyhijánhuszat lepocskondiázza ? Hát nem kacagtató az az ember, aki Eötvöst Jupiternek nézi, Bródyt-pedig ökörnek ? Ma már minden falusi bakter tudja, hogy: hart pour Tart, hogy a művészet nem tűri a tendenciákat, hogy Bródynak nem a magyar falú kipellengé- rezése volt a célja, hanem egy színművet irt Bródy, amelyben, úgy mint az életben, borongás telepedett. A hegyhátakról és hegyoldalokról fölszállt a köd s a gyér bokrokat csillogó dér zománcolta be. Fön- séges kép 1 De hiszen ezt önök is átérez- ték bizonyosan. — Hogy tudja ? kérdezte Kata, mig ajakéról az angol beszéde közben lassanként eltűnt a boszus, gúnyos mosolygás. Mr. Browning úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést. — Egy pihenő pad alatt könyvet találtam, folytatta elmélázva. Nyilván valaki, aki előttem arra járt, vesztette el. Úgy képzelem, hogy mig a nagyszerű kép nézésében elmerült, a paciról lecsúszott a könyv s tulajdonosa, mikor tovább ment, megfeledkezett róla. Nagy, erős gyopárbokron feküdt a könyv s lila maroquin táblája csillogott a dértől. Megtöröltem. Ametiszt-kapoccsal záródott s a tábláján egyetlen disz volt: egy röpülő fecske, ugyancsak ametisztből . . . Kata kisasszony nyugtalanul, csaknem idegesen feszengett a széken. Kétszer- háromszor is szólni akart, de mindig meggondolta magát s csak hallgatott. Lopva, akaratlanul is figyelve pillantgatott az idegenre és úgy látta, mintha annak a hideg, közömbös, szinte fakó arcára, sajátságos ellentétképen lázas pirosság ömlött volna, amint annak az emléke, amit elbeszélt felhevitette. S a hangja is mintha nem az előbb rideg kalmártónus lett volna, melegebbé lett, sőt néha lágyan csengett és meg-megreszketett. (Folyt, cs vége köv.) van egy-két gazember is. Hát lehet életmásolás, lehet színmű kizárólag tökéletes jellemekkel ? Ha mutat nekem valaki egy színművet Bánk-Bántól kezdve a kutya- bagosi segédjegyző iróasztalfiókjában féltve rejtegetett drámáig, amelyben kizárólag becsületes gentilhomme-ok szerepelnek: egy szó további vitatkozás nélkül megadom magam. Hiszen az drámai abszurdum : csupa tökéletes jellemből csinálni drámát. Még Leonidász seregében is volt Efiáltesz. Sőt azon sem csodálkozhatnánk, ha három Efiáltesz is lett volna. S azon persze csodálkozunk, hogy egy szép falusi tanítónő után három-négy ember futkos becstelen szándékkal. Ez már nemzeti ügy. Ez ellen tiltakozni kötelességünk, mert föllázad bennünk a szittya vér, arcunkba kergeti a pirt a nemzetnek ilyen sárbatiprása, csontjainkban megfagy a velő e négy gazember látásán ... és a gyomrunk megreped a bepácolt hazafias frázisoknak miatta. A Budapesti Hírlapnak volt oka arra bőven, hogy blamirozza magát Bródy Sándorral szemben. Persze ezt a méltósá- gos olvasóközönség nem vette észre. Így lett A tanítónőből politikai színmű. És igy lettek hazafiatlanok azok, kik a színházban a „művészet: elefántcsont-torony“ elvén állva: gyönyörűségüket találták a tanítónő heroikus küzdelmében, amit a jellemtelenséggel szemben folytatott. Csak még egyet. A legtüzesebb hazafias tirádáknál és a legrémisztőbb soviniszta melldöngetésnél is hazafiasabb egy bármily kicsiny irodalmi tett, ami előtt a nagy világ meghajtja fejét s ami dicsőséget szerez a magyar névnek. Mint azt Bródynak A tanítónője megtette. Egyebekben pedig vagyok a további vitatkozásokra a professzor urnák mindenkor kész hive : Drozdy Győző. Szinház. Mezei Béla színigazgató. A színművészet terén nem szokott járni a per fás et nefas. Mert valaki lehet kitűnő direktor és gyenge színész. Azonban Mezei, mint színész is prima kvalitású. Csak egyszer láttuk őt játszani a Hivatalnok Urakban. Róth raktárnokot adta, azt a tipikus zsidót. Ennek a modern kor szelleméhez simuló, raffinált és temperamentumos fajnak minden kvalitását és minden fifikus vonását belerajzolta alakításába. Kitűnő pasztelljét láttuk a minden-zsidóknak. Mert a finom hajszálvonalak észrevételéhez minden művészi tehetséggel rendelkezik. Az összecsapó hullámok közt fuldokló zsidó élet-halál-harca ezer resonantiát kelt bennünk, ha a színész az impresszionizmus methaphysikája alapján áll. Neki már nincsen stilusproblemája. Ezt a szerepet úgy játszotta: ahogyan a zsidó faji természet megkövetelte. A formakövetelte speciális, abstrakt stilizálásra való képességeit mégis megtaláltuk benne. Különben is Mezeinél nem az a fontos, hogy jó színész legyen. Beöthynek lassan három színháza lesz s bizonyos, hogy játszani nem tud. Mezeinét szintén csak egyszer: az Izraelben láttuk. A grófnő szerepének eljátszásáig csak nagy lélekanalysisek utján érhet el bárki. Mezemé leikéből a tulpro- dukált lira hamar kicsordult s ez elárulta, hogy finomabb és gazdagabb konstrukciókra nem törekszik. Az intencionált hatáskeresést láttuk játékában. Talán az jutott eszébe, hogy úgyis csak ez egyszer játszik, hát most legalább kijátsza magát istenigazában. A situációk egyszerűsítése eszébe sem jutott. De a nagy komposi- tiók harmóniájából több akkordot fogott meg tisztán. Dissonans hangokat, sőt kon- trasztikus hangnemeket tapintott meg. S mindez épen elég volt ahhoz, hogy a pub likum arca kipiruljon a hatástól s a lelki nekivörösödve izzón egy eljövendő tragé dia félelmétől. S mikor eljött a tragédia Mezeiné, mivel lelkének minden líráját i prelidiumba öntötte, csak egy idilt tudót nekünk bemutatni : egy térdenálló asz szonyt, aki a balkezével vet keresztet. Gerő Sándor. Csendes, álmodó este. / homályos interieurben nekipirultan dale a kandalló. Mi hallgatjuk ezt a finon melódiát a kandalló előtt puha perzsasző nyegen heverészve. De egyszer csak kiesik a kandallóból egy izzó fahasáb és meg éget minket brutálisan. Minket a csodá lóit. Hát ez Gerő kritikája. Már-már el hisszük neki, hogy melegít, hogy tetszil nekünk s akkor fog egy olyan gikszerl hogy ujjainkat a fülünkbe dugjuk. Játé kát nem a pszihológia, hanem az össze szövődő véletlenek hozzák létre. Dicsére téré legyen mondva, hogy nem retorikus pózoló és, hogy kifejezési eszközei válc gatottak. Van azonban egy születési h bája. Szemtelenség, sőt durvaság, ha va lakinek azt hányják szemére, ami ner az ő hibája : de hát mi mégis megmond juk, hogy Gerőnek vele született átka : két keze. Mit csinál, illetve : mit nem cs nál ezekkel ? Úgy lógnak ki mindig kabátjából, mint a harang^^elvek. S ke rülbelül úgy is himbálódznak. Óh, mé nem biz azokra a kezekre valamit ? Hl szén a kéz oly sokat tud tenni. Hesperus. HIRE K. Színházi pletyka. Az E. és V. színházi kritikái, mint a uj kritikai stilus remekei, ritka föltüné: keltenek az egész országban. Fővárosi e vidéki előkelőbb napi, heti vagy időszaj folyóiratok szemelvényeket közölnek belől! sőt példájukon felbuzdulva, már a kiset! vidéki önorganumok is felhasználják ez; két és széleskörű művészeti szakérteleri mel telitett naiv megjegyzéseket fűzne hozzájuk. Itt adunk néhányat: Csak tömören. Egyik esztergomi lapba olvassuk a következő színi kritikát: „Hazugság, hogy nem messze esik s alma a fájától. Ha hegyen áll a fa : ; alma távoli völgyekbe gurulhat. Vág tán Czakó Mici a papára ütött ? Les kevésbbé. A papában tomboló hilarita nála melankólia. Az ő modora olyas mint az éjszaka : mindig sötét. Csií mesterségesen lehet világítani. Mich kedves színésznő s azt hisszük: tehei sége kiaknázhatatlanul fekszik egy-ep pedánsul remek póza alatt. Talentuma nak inkább a tragikai motívumok féld nek meg, mint az operett-szituácH idilljei.“ („Pesti Hirlap“.) ( Ezen felbátorodva a „Szécsényi Laf>o$ vagy „Hunnia Kürtje“, igy ir: „Egy helybeli hirlapkollegánk városi szinarénáu legkiválóbb melankólikás művésznőjén aki a soubrette-szerepeket adja le és azs kát hatásosan kidomborítja, a követkes kritikát adta le: (Lásd fentebbb). Mi eie bői nem közlünk kritikákat. Lapunk szL vonala és tekintélye azt követeli, hogyy legjelentékenyebb eseményekről kim-eritőö és a legközvetlenebb forrásból tájékozta! suk i. t. olvasóinkat. A színházat ugjj bárki maga megbírálhatja, ha megnééi hisz nem vagyunk a fővárosban, hol 1 szinház iránti érdeklődők egyszerre nei nézhetnek meg valamennyi aznap előadd, uj darabot és igy szükség van szintűn tudósításra. Reméljük, hogy olvasóik ezrei ezután is és kritikák nélkül is . ; úgy ragaszkodnak hozzánk, mintha hasa bokát töltenénk meg ötletnélküli és a le!
