Esztergom és Vidéke, 1909

1909 / 62. szám

Csütörtök, augusztus 5 Esztergom, 1909. XXXI. évfolyam 62. szám. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. Felelős szerkesztő : Szerkesztősé és kiadóhivatal : ===== Előfizetési árak : -­1 Egész évre . .12 kor. Negyed évre . . 3 kor. 1 Fél évre . . . (» kor. Egyes szám ára 14 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. DK PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Di1. Prokopp Gyula és Brenner Ferenc. (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők.) Kossuth Lajos (azelőtt Buda) utca 485. szám. ..—i Kéziratot nem adunk vissza. . {„Honom hőslelkű asszonyaihoz.“ (V. L.) Milyen különös fordulása sjz időnek, hogy a nyári vezércikk, rumely egy előkelő budapesti napi­lapban „Honom hőslelkű asszonyai“ isimmel látott napvilágot, még ma s vezető témája a társaságnak. Min- eienesetre nagy kérdést érintett a diikkiró és mindenesetre fájó sebre íejstte a kezét. Mert az emberek sa­jogva vallják, hogy a cikknek min­isten szava aranyigazság. Pedig a ig.érdés nem is uj. A hatalmas Augusz­tus alatt Horácius megdalolta a non idbur, neque aureumot, az aranykö- péput dicséretét, a fényűzés társa- Ißialmi, erkölcsi rombolását, mely trrnnek a hatalmas és azóta hozzá- gcsgható nem volt nagy imperium- leak sírját ásta. Tehát a fényűzés, mely európai sneg amerikai nyavalya is, de me­lyért kicsiségéhez és szegénységé- S9ez képest szörnyű áldozatokat hoz romi szép hazánk. Magam is ten­gerparton irom e sorokat, tehát 9qpen ott, melyet az a cikk, melyre iöllőbb hivatkoztam megbillent. Köz- iteetetlen impresszióim vannak tehát, í tengerparton a társaság nyolc- nfianöt százaléka magyar. Mágnás, ismert gazdag ember egy sincs köz­tünk. Ismert szegény ember annál több. És mit látok ? Látom a dél­előtti selyempongyolát kecses és ke- vésbbé kecses idomokon, a széles­peremű száz koronás kalapot dél­után a korzón s a többi „asszonyt pukkasztó“ csodáját a drága öltöz­ködésnek és bizony mondom né­melyik itt rangosán feszitő, gango­sán billegő asszony férje kereseti viszonyait szinte az utolsó koro­náig ismerem. Nem vagyok gya­nakvótermészet s a más ajtaja előtt sem szeretek sepregetni, de felte­szem. Honnan? Micsoda sötét gon­dok előzik meg ezt a ,,fürdői flan- cot“ ? Hány kis takarékba vándorolt az ifjúsági folyóirat, a váltó, migha négy hónapos leszámítolásra elme­hetett az asszony. Ez az élet ta­pintatlanságának egyike a rangos és gangos asszony speciesem előtt is felvetődik a „Honom hőslelkű asszonyaihoz“ irt cikk. Ugyan jó idegei vannak a kicsikének. Mert még ő ágál legjobban. Bizony na­gyon helyes volt már bizonyos asz- szonyok“ között szétütni. Nézze X-nét, nézze X-nét, a hogy ez „rázza a rongyot“ az már vérlázitó. A magunk fajta egyszerű asszony­nak jóformán csak a lesajnálás jut. Maguk 3Z okai mindennek. Igenis maguk, mikor a csodálkozástól tágra nyílt szemeikbe tekint. Adert maguk­nak csak az ilyen ,,utcán rangos, otthon rongyos“ kipiktorozott, flör­tölő dámák imponálnak. Nézze, nézze, hogy töri magát ezután a Hömpölyginé után a sisere had. Ez igazán pukkasztó ! Az utóbbi szavakat a mélyen át- érzett keserűség érzésével vágta ki az én nekikeseredett asszonyom, aki egyébként mélyen megdöbben­tett. Szörnyű elfogultság és a fény­űzés örök betege ez a nő. Tudok a férje küzdelmeiről, és nehéz gond­jairól a mellyel azt a jó pár száz koronát túlhajszolta, amiből most a feleség nyaral. Tudja maga a becézett kedves is, hogy olyan száz koronás kalap vonul hollóiürteire, amelynek még egyetlen virága sin­csen kifizetve. És szivét mardossa, hogy egész sereg nő túl tesz rajta, mert ő ezekhez képest nem elég káprázatos. És e miatt szenved szegény ! A középosztály, tehát — legalább a városi elem — már egészen infi- ciálva van. Hol kell a fényűzés el­len múlhatatlanul megindítandó har­cot kezdeni? Felülről. Majdnem azt mondhatnám : legfelülről. Bartha Mikíósné, a nagy politikai Írónak nagylelkű anyja a felső tízezreknél agitáljon s kezdje meg a divat puri­fikálását a Parc-Clubban. Minden fő­rangú körben forgó nagy asszonynak honleányi kötelessége, hogy ,,vissza az egyszerűhöz“ jeligevei szívós har­cot inditson a középosztály fényűzése ellen. Mi úgy szeretjük a főrangú világot utánozni. Az egyszerű ru­hahordást kezdje meg tehát a felső tizezer. Ez talán divatot csinál le­felé is. Minden nemzet első lángelméi a takarékosság erényét prédikálják s a fényűzésnek üzennek hadat. Bü- low hattyúdalában erről beszél, egy francia miniszter felolvasó útra megy az egyszerűség dogmáját hir­detni. Pedig a német és francia nemzet gazdag. Bizonyos, hogy mi elsenyvedünk, ha igy haladunk. A fényűzés megöli erkölcsünket, ki­kezdi becsületünket, alámossa csa­ládi boldogságunkat. Legnagyobb javaink vannak veszélyben. — Ho­nom hőslelkű asszonyi! — van-e még erőnk visszatérni az egysze­rűhöz amibe édes anyánk felnevelt ? Ha nincs úgy e nemzet pusztulása íijszteip és Vidéke“ tárcája Spleen. AAYideg homályban áll a ravatal. AoYolt álmaink torán kacagva w'szsendiil fel halvány ajkunkon a dal. Z9 csend pusztáján fürge nesz fut át. NéYideg falon megáll az óra u zs vér festi bíborra a kupát. z ste sírni nem tudunk a temetésen. w&nkulltak mind a könnyeink talán « 32 utolsó ködös meséken, i'n\ hűvös őszi csókok lágy dalán? \\\Lem tudom: ki vagy? s hogy én ki vagyok? \wstent álmaink harmóniáját gHét tépték lármás, kóbor viharok. b Y.i átkozottak egy hajóra száltunk. Oldattunk sírtak zengő, vén vizek. \o\zaloltak a habok . . . s megsúgtad, ggfogy elveszek, ha dalokban hiszek . . . . Az alvó Lethe álma jaj, de szép ! Yanem ami bús álmodásunk: ?,Ö‘\orös ködökben csacska habbeszéd. ,Vtviyeriink tovább s halljunk a szépségekbe. Mig a dalt szél cibálja szerteszét: Kobozzal várni a halálra Örökcsavargók utján — jaj, de szép : Csaljon tovább bennünket a — talán S haljunk meg, mikor a Nap vére Lecsurog a hegyek oldalán . . . Drozdy Győző. ^sszonyi gyöngédség. Kora tavaszi nap volt, mikor Oháry János, az egykori falusi jegyző a nagy fegyház kapuján, mint szabad ember, ki­lépett. A rabélet — három esztendőt töl­tött a fegyházban — keveset változtatott külsején. Arcszine valamivel sápadtabb, a szeme fehérje valamivel sárgább lett. Ez a kiszabadult fegyenc, ki jó család­ból származott s az átlagosnál magasabb műveltséggel bírt, harmincnégy éves volt. Valami esetlenség, gyámoltalanság ural­kodott rajta. Külseje, a széles vállak, a domború magas homlok, a finom hajlású sasorr erős férfiút sejtetett benne. Nem volt az. Szinte beteges energiátlanság vett erőt rajta, mikor valami elhatározó lépés­hez közeledett. Ez az energiahiány sodorta romlásba. Falusi jegyző volt elég tisztességes jöve­delemmel, a maga személyére szerény, igénytelen. Egy elvált asszony végzetes szenvedélyt ébresztett benne. Annak az asszonynak zavarosak voltak az anyagi viszonyai. Úgy vélte az asszonyok konfu- zus számításával, hogy kétezer forinttal rendezheti a dolgát. Erre a pénzre sürgő­sen volt szüksége. Oháry ezt a pénzt megkerítette. Bűnös utón. Sikkasztott. A kriminológus tudja, hogy a sikkasz­tás nagyon gyakran csaknem jóhiszemű cselekmény. A sikkasztó teljesen megvan győződve, hogy a pénzt vissza tudja pó­tolni. Olyan bizonyos, hogy az életét" merné kockáztatni. Aztán közbejön va­lami. Valami csekélység, mi teljességgel nem volt előre látható. A higgadt logikus fő talán számba venné az eshetőséget, de az az ember, ki sikkasztani kénytelen, se nem higgadt, se nem logikus tő. Az elvált asszony, noha tudta a pénz provinenciáját, elfogadta a rettenetes köl­csönt. Lehet, hogy ő is jóhiszemű volt. Legalább arra utal komor, véres tragé­diája. A desperátus asszony ugyanis há­rom héttel később főbe lőtte magát. Ohár}' még fel sem ocsúdott attól az éles fájdalomtól, mit a szeretett lény el­vesztése okozott, mikor egy véletlen idő előtt hozta nyilvánosságra sikkasztását. Letartóztatták. Minthogy mindent beval­lott, sorsa meg volt pecsételve. Három esztendei fegyházra Ítélték. A hivatalos pénzek sikkasztása súlyosabban minősül, mint az oltári szentség. Oháry már a letartóztatás pillanatában befejezettnek, elpusztultnak látta életét. A fegyházban komor, tompa nyugalommal viselte sorsát. Az sem okozott örömet, mikor értésére adták, hogy a harmadik év végén feltételes szabadságot kapott. Negyven forinttal a zsebében ért Buda­pestre, hol egy barátja lakott. Ez volt az egyetlen élő lény a nagy mindenségben, akinek jóindulatára számíthatott. A roko­nokra nem gondolt, azaz gondolt, de sö­tét gyűlölettel. Azok megmenthették volna annak idején, de hiába kért, hiába alázja meg magát. Mikor a budai szűk utcán végig haladt, eszébe jutott nagybátyja, ki gazdag em­ber volt s hozzá gyermektelen. S ez az ember kereken kijelentette, hogy egy fillért sem ad, sőt döly fősen hozzá­tette, hogy mindenki a saját sorsának a kovácsa. Budán kellemetlen meglepetés érte. Ba­rátja beteg volt s rokonai egyik magán- szanatóriumban helyezték el. Mikor a barát lakásáról távozott s nagyot, mélyet lélegzett, szinte visszakivánkozott a nagy fegyházba, hol bátran emelhette fel a fe­jét, mert olyan emberek közt volt, kik fölött magasan állott értelemben és er­kölcsben. Sőt erkölcsi mérlege úgy mu-

Next

/
Oldalképek
Tartalom