Esztergom és Vidéke, 1908

1908-03-19 / 23.szám

Ünnep után. Esztergom, márc. 16. Esztergom város hazafias közönsége minden évben kegyelettel üli meg a nemzet újjászületésének, a szabadság felvirradásának dicső emlékét. Kegyelettel gyújtja meg a hősök, a félistenek porladó hamvainál az emlékezés szövétnekét, hogy míg egyrészt a hála köteles adóját rója le hazájuk szabadságáért vértanúi halált szenvedett nagyjai iránt a hazának, addig másrészt, hogy példaképen állítsa őket oda a hazafias ünnepség keretében, hogy mint kell hazáját szeretni, azért élni s ha kell, halni. Bárha azt az utóbbi évek mindenikén irtuk, irjuk az idén is, hogy az ünnepség szebb, lélekemelőbb, impozánsabb volt, miként az előző években. Fényes tanújelét adta e város közönsége annak, hogy nem halt még ki a nemzedék, mely imádkozni és emlékezni tud a multak emlékeinél. Hazafias megnyilatkozásában fenséges, komoly volt az ünnepség, méltó a nagy naphoz. Az Úr napja lévén, felszabadulva a munkáskéz, menten a mindennapi kenyér keresésének gondjaitól, eggyé forrva ünnepelhetett az ünneplőkkel. Jellemezve az ünnepséget, kettő ragadta meg figyelmünket, mely mindkét momentum a hazafias, a kegyeletes megemlékezés, a multak emiekeinek ébrentartása mellett, irányokat jelelt meg olyanokul, amelyek követésével vethetjük meg szabadságát e hazának. Ezek egyike volt, hogy mindenekelőtt magyarok legyünk, másodsorban . pedig, hogy munkálkodjunk, dolgozzunk. Az ünnepségnek lefolyását egyebekben a következőkben adjuk. * Mise. Az ünnepség szent misével vette kezdetét, melyet a kegyúri templomban dr. Fehér Gyula p. kanonok tartott, melyen a vármegye tisztikara a főispán, a városé pedig a polgármester vezetése mellett vett részt. Majd megjelent azon országgyűlési képviselőnk, dr. Kmety Károly, ki a reggeli vonattal jött meg az ünnepélyre s vonult megérkezése után egyenesen a templon ba. A templomot a nagy közönség zsúfolásig töliötte meg. Mise alatt a reáliskola ifjúságának dalárdája énekelt, majd annak végevei a nagy közönség a Himnuszt énekelte el. A tulajdonképeni ünnepség délután vette kezdetét. Két óra tájban kezdtek a különféle egyletek, testületek, társulatok, a város képviselőtestülete, a középiskolák ifjúsága stb. mindannyian lobogók alatt, koszorúval gyülekezni a Széchenyi-téren, honnét a párkányi tűzoltó-zenekar hangjai mellett megindult a menet a Szentgyörgymezőn levő honvédtemetőbe, melyhez út közben a Viziváros-Szenttamási Kör és a Szentgyörgymezei Kath. Polgári Kör csatlakoztak. A hatalmas menet két úton kígyózott tömött sorokban, mely zsúfolásig megtöltötte a temetőt s annak környékét. A dicséretre méltó rend fentartására Csernák Béla rendőrfogalmazó ügyelt. A honvédtemetőben. Miután a Himnuszt a nagyközönség elénekelte, állott fel a szószékre Kuppis Gyula főgimn. VII. oszt. tanuló és lelkes szavakkal alábbi alkalmi beszédjét mondotta el. Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Kedves testvéreim! Gyújtsunk szövétneket e néma és még is oly sokról beszélő sir tövében, Gyújtsuk meg az emlékezésnek nagyságot, gyalázatot, szégyent és dicsőséget megvilágító szövétnekét s lebbentsük fel az időnek múltra boruló, sűrű fátyolát. Emlékezzünk! Nagy napok legendás idők emlékét ünnepeljük. A nemzet a mai, az uj Magyarországnak születése napját, szabadságra ébredésének hatvan éves fordulóját üli, mert 1848. március 15. valóban feltámadása napja volt nemzetünknek. A forradalom vihara zúgott végig a megvénhedt Európán. Villámai recsegve tördelték zúzták pozdorjává a legrégibb trónokat, s mig Franciaország a Bourbonok évszázados monarchiája két rövid nap alatt köztársasággá változott, mig másutt a láncairól szabadult fékevesztett tömeg patakokban ontotta ,állatias gyönyörrel a vért, minálunk nemes, ideális küzdelemre készült a nemzet. Lánglelkek tüze, honszerelmet ébresztett mindenkiben s a perzselő hazaszeretet életet lehelt a szunnyadó nemzet lankadó, erőtlen tagjaiba. „Talpra magyar" ! — Hangzik a szabadságharc angyalának riadó harsonája. S a bécsi forradalom kitörésének hirére talpra is állott a magyar. Pest város utcáin lelkesedéssel, jobb, boldogabb jövőbe vetett erős hittel, bizalommal énekli a csöndesen, békésen hullámzó tömeg: „Isten áld meg a magyart Nyújts feléje védő kart." Hisz megbűnhődte múltját és jövőjét, megszenvedte tévedéseit e szegény magyar nemzet. A testvériség, a fajszeretet dagasztotta a sziveket. A nemesség a jobbágyságot eltörölve magához emeli a parasztot s leveszi vállairól terheinek felét. Szabaddá lett a szó, szabaddá a sajtó, volt mindenünk, a remények valóra váltak, de az efelett érzett őszinte öröm soká nem tarthatott. A király, a szelid lelkű V. Ferdinand atyai szeretettel fogadta népe háláját, ő egy ült érzett, együtt örült nemzetével. Egyetértésüket hamar megzavarták. Fenn Bécsben fekete, ármányos lelkek nem nézhették a magyar nemzet e megérdemelt boldogságát. Hogy a magyar századokon ontotta vérét magára-hagyatva török elleni küzdelmeiben, hogy Mária Terézia ingó királyi székét magyar rendek lovagiassága támasztotta meg a legválságosabb időben, senki sem méltányolta . . . s hogy Habsburgi Rudolfot magyar vitézség, kacagányos apáink karja, kardja emelte a fejedelmi trónra, — régen volt — talán csak mese volt; kinek jutott volna eszébe ? Csak azt látták, hogy a nemzet emelkedik, emelkedik a jólét lépcsőin, hogy virul, hogy egykor még nagy s újra dicső lehet s ezt ők irigyelték, semmi áron sem tűrhették, engedhették. Bilincseket akartak rakni az eszmére ; feledték, hogy szövetkezzenek bár a pokol hatalmával, hogy használjanak bár gyilkot, mérget, az eszme élni fog, az eszme halhatatlan. S hogy ezután mi következett, mindenki tudja. A kétségbeesés szélén állottunk. Készületlenül talált a támadás. Széchenyi Istvánt, a legnagyobb magyart hazaszeretete, nemzetének előrelátott bukása megőrjítette. Tanácstalanul, reménytelenül állottak legjobbjaink. De az őrködő, virasztó, az irgalmas isteni Gondviselés védőleg terjesztette ki hazánk fölé atyai jobbját. Egy férfiúnak kezébe adta az utolsó ítélet égi harsonáját, hogy felriassza s életre, a büszke szabadság életére, vagy a szolgaság örökhalálára hivja a nemzetet. A századok hibái, nagy bűnei ellenében diadalmukat ülték egy ezredévnek dicső erényei — és Kossuth az életre, üdvösségre ébresztette nemzetét. Soha magasztosabb esemény nem játszódott le a képviselőházban az 1848. július 11 ülésnél, a nemzet e csodálatos szivdobbanásánál. Kossuth Lajos a haza védelméről beszélt : „Önöknek uraim úgymond, Isten kezökbe adta a mai határozattal, melyet indítványomra hozandnak, határozni e nemzet élete és halála felett". S e percek lelkesítő nagyszerűsége, a haza becsületének, szabadságának, a haza szent szeretetének bűvös érzere, s a nagy szónok elragadtatása nem maradhatott hatástalanul. Kétszázezer katonáról s ennek felszereléséhez és eltartásához szükséges pénzről volt szó. „Megadjuk", zengett végig a képviselők ajkáról s a honfiúi érzelmek e páratlan kitörését követő néma csend csak fokozta a jelenet magasztosságát. A haza, e drága hon megvolt mentve s a könnyező Kossuth méltán borult le a nemzet nagysága előtt. És jött egy olyan kor, milyennel csak a magyar nemzet története büszkélkedhetik, milyen csak a magyar nemzet történek néhány lapját vonja be a dicsőség kápráztatóan fényes világával. Kossuth Lajos bejárta hazánkat, nem sokat beszélt, csak annyit mondott az ifjúságnak ." Fiacskáim ! a haza veszélyben van. S az öregek is lelkesedtek — szavát mindenki megértette. Gyermekifjak, papnövendékek, gyenge deákocskák ott küzdnek a szabadság szűz Máriás-lobogói alatt s osztoznak meglett erős férfiakkal szenvedésben, hóban, fagyban sárban és dicsőségben ; erejük tapasztalatuk kevés, kicsi ugyan, de volt nagy lelkesedésük, volt végtelen, szent haza szeretetük. Diadal, dicsőség, babér és halhatatlanság koszorúzta nevüket, jelölte útjukat — és mégis — mégis 1,849. aug. 13-án oda a szabadság. 1849. aug. 13-án „gyászba borult ege a magyar nemzetnek." Arad mellett, Világosnál a büszke, dicsőséges, diadalmas honvédseregnek megfogyott roncsai leteszik a fegyvert s a vihar megtépte, golyó átlugatta,, mégalázott zászlókon szűz Mária könnyez. Még egy jelenet következett ama tizenhárom nagy szereplőjével s a fájdalomtól zsibbadt, dermedt országra sötét éjszaka borult, a reménytelenség és erőszak vigasztalan, örök éjszakája. Nem, — nem örök, — újra derengeni kezdett. Csodák csodája, nyugatról jött a vigasztaló remény sugara. Egy szelid fényű csillag emelkedett hazánk felleges egére. A nemzetért könyörgő, szegény hazánkat őszintén szerető fejedelem asszonynak könnyes szemében csillant fel ismét reményünk, annak a fejedelmi nőnek a jóságos szemében, kit ez ország népe lelkesedéssel, hálával és szeretettel nevezett Erzsébet királynéjának. Az ő rokonérzése, nemzetünk nagy férfiainak, különösen Deák Ferencnek fáradhatatlan munkássága végre meghozta a kiegyezést. 1848—49-ben apáink tisztára mosták, megmentették a nemzet becsületét, de az alkotmányt csak 67-ben állíthatták helyre, foglalhatták újra törvényekbe. S amiért annyian és annyian vérüket, életüket, mindenüket áldozatul tették le a haza oltárára, immár biztosítva. * Hatvanadszor dobban meg a mai napon a magyar föld szive, -hatvanadszor szál le, jelenik meg e sirok csendes lakóinak lelke, hogy részt vegyen velünk, veletek ti lelkesedő polgárok, veled te reménye a hazának, ifjúság a feltámadás nagy napjának dicső . megünneplésében, hogy együtt legyen a mult a jelen és jövő.