Esztergom és Vidéke, 1908

1908-12-25 / 101.szám

Í908. december 25 ESZTERGOM és VIDÉKE. 5 getni a mellét; az meg tűrte szónélkül, nagy csendesen. Mikor aztán látták, hogy ez nem távírda pózna, ami az első szóra kihagyja magát húzatni a földből, akkor valamennyien belekapaszkodtak a hófelhőbe és azt vitték egész erővel neki a bércnek, hogy ledöntik. Jaj ! De megjárták ! Az öreg Tátra kettémetszette az egész veszedelmet. Az egyik félfelhő minden kapálódzás dacára leverődött a máramarosi fenyves rengetegedbe ; a hordozói ott orgonáltak a fenyősudarakon az álmos borzoknak, medvéknek hetekig; azután csak mégis elültek barlangokban, lakatlan ősi várromok közt. Hanem a másik fele a hófelhőnek, belejutott a Vág völgyébe, azon jött lefelé sikongatva, huhogva, olykor bömbölve, mint valami nagy, bombavető ágyú (talán az elvesztett párját hívogatta, siratta), — egészen a Dunáig. A Vág torkolatánál fekszik egy kicsi város , annak az igazhivő lakossága pedig épen nagy ünnep — karácsony — előestéjét üli. A gyerekek papircsákóban, a nadrág s kabát fölé húzott vászonneműben, kardosán járnak házról-házra, a kenderkócból hosszú szakállas, betlehemi juhászokkal énekelve a jászolban fekvő Isten fiát mutogatni. Serdülő legények meg egészen a csalódásig hűen utánozzák a hazavonuló juhnyáj okozta zajt, csengőket, kolompokat rázva, olykor nagyokat pattintva a karikással . . . A fergeteg onnan a Vágdunáról, mint sólyom a szelid galambra, csapott rájuk. Egy perc alatt lekapkodta a papircsákókat, kardokat; letépte a kenderkóc szakáilakat, kiemelte a gyerekek kezéből a Betlehemet, az utcán járókat sűrű hókorbáccsal késztette futásra : „Ma itt mi akarunk mulatni; takarodjatok haza!" Volt aztán örömük. Betakarták fehér hólepellel vastagon az utcákat, a házak tetejét s nagyon jól esett nekik azon táncolni végig a kihalt, néptelen várost. Ajtón, ablakon bedörömböltek utcahosszat, akár a legduhajabb falu rossza ; a kéményeken behuhogtak s egymást rángatva rohantak tova nagy kacagással ; a bátrabbak a kandallón át a lakásokba is bemerészkedtek, birokra kelve a pattogó szikrákkal. Egy helyütt meg épen tágas szobába kerültek a kandalló nyitott ajtaján át. Egy pillanatra elcsendesedtek, aztán suttogva járták körül. Még sohase láttak ők olyat. Nehéz, barna bútorok, szőnyegek, teritők a kandalló bizonytalan fényében el_ eltűntek, meg-megjelentek; ugy tetszett mintha a régiek elmúlnának s varázsgyor. san ujak teremnének helyettük. Csak egy maradt változatlanul, kedves illatával töltve be a helyiséget, az asztalra helyezett, a mennyezetig érő fenyő. Éppen olyan fenyő mint a minő ezer felett süvöltve rohantak el észak idetévedt vándorai és óh mégis milyen más! Az ágain havat i hordoz ez is, de csillogóbbat és drágaságok alatt hajlik meg minden ága. Édesség, ami nem arany rajta, mint például héja a diónak. S az asztal egész királyi kincstár. Aranyos hajú alvó baba mellett, büszke csata paripa felszerszámozva ; fényes kard és tündérkéknek való konyhaberendezés és kitudná még mi ? Az egészre pedig a fa legtetejéről nagy szár nyas angyal vigyáz. Valaki benyitotta az ajtót. A leselkedő szélunokák sietve bújtak a kandallón át a kéménybe, ott egymásnak a szemébe nevettek s kacagva futottak társaik után a látottakat elmondandók. Az a valaki pedig szép vigyázva meg. gyújtogatta a fenyőfa ágain az apró gyertyácskákat, amelyeket mi előbb nem i

s láttunk; fiatal nő volt, a középnél valamivel magasabb, barna ruhában, homlokát is eltakarja a haja, arany veres haja, telt, boldog megelégedéstől halványpiros két orcáján apró gödröcskét váj a mosolygás, mely miatt szemei csaknem elrejtőznek a pillák alatt, két kezét most a keblére szorítva tartja . . . talán imádkozik ? Letörli a szemébe tévedt könnyeket, az ajtóhoz siet, átdugja fejét a szomszéd szobába s valóban a megindulástól fátyolozott hangon szól be. oda: „Etelka, Dénes ! Jöjjetek hamar, itt járt a kis- Jézuska !" Egy picike öt éves leány sietett az ajtóhoz, kövér, kövér. A körülberakott szoknyácskája csak ugy libeg rajta, amint jön, mint a kacsa, mindig arra a lábára dűlve, amelyikre lép. A haja, a vöröses szőke, kis kócok, be vannak fonva s a hajtekercs kunkorodik fölfelé : szinte kívánja, hogy kössenek rá kövecskét, hogy azután lelóghasson a hátára. (Ha nem voltak befonva, akkor állottak a hajszálak, mint a szalma, egyenesen, karikába, az édes feje körül.) A homloka frufruval van betakarva, alatta két pici szem, ami azért mindent meglát, azért, hogy a gazdája leüljön s elgondolkozzon a látottakon. A szem után igazság szerint az orr következnék, de ezúttal az csak a felfedezőnek fentartott gyönyörűség, mert a két szem' között semmi domborulatot sem lehet találni, amiből joggal következtethetne bárki arra, hogy ott egyszer orr lesz. Amint a küszöbre ért, nem jött ajkára szó, csak elöntötte arcát az egész valóját fogva tartó gyönyörűség, hogy hangosan dobogó, kis szivére tette a kezét ő is, mint előbb az édes anyja. Bizonyára Ő volt az Etelka. A Dénes, harmadféléves kis fiu. Mezítláb, rövid nagrágban, kabát nélkül, felgyűrt ingujakkal, aránytalanul széles fején kenderfehér hajjal, összehúzott szemöldökökkel az apjára nézett, annak a kezét fogván. Huszonnyolc-harmincéves, magas, jóságos, szelid arcú férfinek a kezét fogta a kis fiú, akinek a tekintete csak a feleségét kereste, arra tapadt. A két gyerek felrezzent pillanatnyi meglepődéséből, a leány kezén fogta öcscsét, odafutottak a karácsonyfához s akkor hirtelen megfordultak s a kezeikkel integetve kezdtek el összevissza beszélni : — Jaj ! ^Nagymama, nagyapóka ! Hamar, hamar, jöjjetek csak ! Mit hozott a Jézuska ? — Nekem aranyhajú alvó babát. — Nekem hinta lovat, kardot. — Nekem kis, fehér bundát. Jaj de aranyos, jaj de szép. És szedték ölbe maguktól, nyilván a Jézuska nekik ajándékozta tárgyakat. A férfi átkarolta a feleségét, ez meg a férje mellére hajtotta a fejét. — Édes Sándor ! Én olyan kimondhatatlan boldog vagyok. Sándor nem mondta. Minek is? Oda volt irva az arcára! leolvashatta, aki akarta. Az ajtón belépett a nagymama és nagyapó. Büszke fejhordozású nő ma is, arany haját bátor ezüst-fehérre devalválta a futó idő. Jóságos arcán bánat s öröm; boldogság, de nem zavartalan. Nagyapó száraz, vékony ember; a szemöldökei, mint unokájának, összevonva, haja galambfehér, bajusza, szakálla közé deret hintett a kor; csendes, bánatos mosolya inkább szemein látszik, mint ajkán. A kis Etel hosszan, komolyan — bár nevetve — nézett a belépők arcára, aztán babáját a karjára véve, csicsijálni leült a szőnyegre. Dénes meg átfogta a hinta-ló nyakát, mély szakértelemmel próbált rá felülni, de magas volt. Az apja biztatta. Nagymama megsimogatta a nagyapó arcát, fehér haját s a két kezét összekulcsolva annak a vállára fektette: — Édes, egyetlenem ! A sokszor megálmodott szép jövő im valóra vált újból, emlékezzünk meg arról, a kinek köszönhetjük ... A kis Etelka már mellettük állott és sajnálkozó tekintetét nagyapóra függesztve, megrántotta annak kabátját. — Hajolj le, no hajolj le nagyapókám ! Súgok valamit. Aztán a lehajló nagyapó nyakát átfogván két karocskájával, félhangosan suttogta. — Azért vagy ugy-e szomorú nagyapókám, mert neked nem hozott a Jézuska ilyen szép, alvó babát ? Azért ? Azért ? No ! Ne légy szomorú, mára odaadom neked ! Nesze ! Jó ? Jó ? Hogy elöntötte egyszerre a könny az ott levők szemét! Csak a kis Dénes alkudott a lovával: „Ugy-e nem rúgsz meg Ráró ? Kapsz ám tőlem kalácsot!" Nagyapó ölébe vette a kis leányt s leült vele a kandalló mellett kényelmes karszékébe ; a többiek körül állták, a kis fiú is oda futott az apjához. * Megcsókolgatta nagyapó Etelkát, aztán tiszta, csengő hangon kezdett el beszélni. — Édes, pici virágom ! Dehogy a babát siratom! Az én jó anyám jutott az előbb eszembe! — Hát neked is volt nagyapókám édes mamuskád ? — Volt kis lányom. Nem olyan fiatal, mint a te kis anyád, de nekem épen olyan szép, épen olyan jó . . . — Hát miért nincs most itt ? — Ha meghallgatod szépen,. hát elmondom. — Óh! Igen! Én úgy szeretem a nagyapó meséit hallgatni; azért tarthatom a babámat ? — Épen ilyen fergeteges, zivataros este értem ma harminc esztendeje az ... i kórházba. Az én szeretett, jó anyám feküdt ott egy teremben, a kórágyon és haldoklott. Az elém siető apáca csak anynyit mondott: „Ma még nem evett, nem ivott! Önt nagyon várta ! Hála Istennek csakhogy megjött." De kevesen ismerték az én jó anyámat! A gyönge testben milyen erős lélek lakozott, hogyan tudott parancsolni még a halálnak is : „Várj ! Beszédem van a fiammal !" Mikor meglátott, feltámaszkodott s a karomra fektette a fejét: „Fiam szomjas vagyok! Száraz a torkom, és sokat akarok mondani", suttogta. Az apáca megtér egy pohár borral s anyám utoljára az én kezemből ivott. Aztán akarta, hogy magunkra maradjunk. Hosszan nézett rám. , Szivemet soha nem érzett fájdalom hasogatta és mosolyogtam. O megrázta a fejét : „Fiam ! Én azt nem akarom! A legrejtettebb gondolatomat tudta; megdöbbentem. „De azt akarom, hogy ezt az anyámtól kapott karkötőt viselje a te Aducid. Legyen a feleséged s ha majd nem fog nehezetekre esni rólam megemlékezni, csatold a kezére ez én ajándékomat. Ugy-e igy lesz fiam ?" — Óh! Ezért hivod te az én nagymamácskámat Aducinak ? Azért! Édes, kis virágom ! — Óh! Hiszen te jó gyermek voltál nagyapó, mert hiszen szótfogadtál! — Dehogy fogadtam! Rossz fiú voltam én, büszke és akaratos. Inkább szttzúzni akartam a fejemet hitvány ólomdarabbal,, mint azt mondani: „Szeress, bocsáss meg, szeretlek ! S perbeszálltam a haldoklóval. A közel templom nagyharangja szomorúan búgta az éjféli misére hívogatót, a betegek sorba jöttek mutogatni (nagyon szerették anyámat) kinek mit hozott a Jézuska és mi még mindég vitatkoztunk. A ki lábra tudott állani, lement a kórház kápolnájába, csak én virrasztottam s hallgattam, a mint a haldokló beszélt: „Ne menj, ilyen fiatalon, boldogtalanul a sirba. Nyújtsd ki a kezed, vedd át a karkötőt, boldogságot adok vele. Szived, lelked szeret s szeretve vagy, nagy vagy. És ő is jó! És szenved. Egy szavad üdvözültté teszi őt is, magadat is. Hajtsd meg a fejed, tedd le a makacsságodat s minden jó lesz. Szeresd, becsüld meg őt, megérdemli. Szenvedni fogtok ? Te tudod, mi az nélkülözni, hát az a szenvedés? Ugy-e nem? Hanem elhagyatva élni, árván meghalni! . . ." És igy tovább . . . tovább, mig a reggeli világosság be nem szűrődött az ablakon. És akkor átvettem a karkötőt, melyet a feleségem ma is visel s boldog lettem. Édes gyermekeim ! Aranyos feleségem ! Boldog vagyok ! Áldjon meg benneteket az Isten ! ... A kis gyertyák egymásután hunytak el a fán. A kandalló tüze olyan csudás világot vetett emberekre, tárgyakra, mintha azok olykor eltünnéne k s helyükbe varázsgyorsan uj emberek, új bútorok állanának. . . Esztergomi kalauz. Borkereskedő. Lőwy Lajos, Duna-utca 51. sz. Bot- és pipaszárgyáros. Oltósy Ferenc, Szentgyörgymező. Cipészüzlet. Özv. Wanitsek Rezsőné, Széchenyitér 494. szám. Cukrász. Miller Imre, Szt. Lőrinc utca 20. szám Szatzlauer János, Viziváros 60. szám Gyógyszerészek. Kerschbaummayer Károly, Kossuth Lajos-utca. Zsiga Zsigmond, Kossuth Lajos-utca. Rochlitz Arthur a hercegprimási és várm. gyógysz. Viziv. Fer. Józs. Kocsigyáros. Homor Imre, Kis-Léva 242. szám. Kárpitos és diszitő. Müller József, Kossuth Lajos-u. Schalkház-féle ház. Haáz Ödön, Kossuth Lajos-u. 20 sz. (Iparudvar.) Kályhagyáros. Magyary László, Duna-u. és Kispiac Weisz Mihály, Simor János-utca. Kávéházak. Központi Kávéház, Kis piac. Korona Kávéház, Lőrinc-utca. Pénzin tézetek. Esztergomi Takarékpénztár. Esztergomi Keresk. és Iparbank Esztergom-vidéki Hitelbank. Esztergom-megyei Párkányi Takarékpénztár. (Párkányban.) Párkány - vidéki Takarékpénztár (Párkány) Péküzlet. Einczinger György örökösei, Kis-piac Sörraktár. Loskai Géza, Kossuth Lajos-utca. Szálloda és vendéglő. Meizler János, „Magyar Király' szálloda, Kossuth Lajos-utca. Porgesz Béla, „Korona Szálloda" Lőrinc utca. Schleiffer Lajos, „Fürdő Szálloda" Viziváros. Épitési vállalkozó. Pfalz József