Esztergom és Vidéke, 1908

1908-10-29 / 86.szám

színvonalon álló vidéki lapba bekönyörgött, írónak hivatja magát, a szobafestő is ma festőművész. Aki egy hirt valahogyan összeizzad, azonnal újságíró, sőt belmunkatárs ... Még folytathatnám a sort, talán végét sem tudnám szakítani. Mindenik felfelé tör. Nagyobb kivan lenni, mint amilyen. S e címzéseknél azután igen különös dolgok származnak. Egyik olyan elnevezés után töri magát, amelyet a másik magára nézve lealacsonyitónak tart. Csak egy példát hozok fel. A színész ma színművész, azaz hogy ennél is több: mester. A mesterember pedig tiltakozik a mester elnevezés ellen (hiszem, hogy az ember név ellen nem szól.) Miért felemelő a mester cim a színészre nézve, s miért lealacsonyító az iparos szemében ? Ezt csak a fejetetejére állított logikátlan emberi hiúság tudná megmondani. De ez a hiúság, ez a cimkórság a végelemzésben végtelen ártatlan mulatság lenne, ha a cimkóros bácsi vagy néni nem úgy akarna élni, a mint cime megkívánja. Nézzünk csak szét ismerőseink-között, a példák egész sokasága fog szemünk előtt elvonulni, akiket anyagi romlásukba, gyakran bűnökbe is tisztán kizárólag a hiúság, az a vágy vitt be, hogy többnek tűnjenek fel, mint a milyenek valójában, mert a látszat a fő. Hány igazán szegény mesterember agyongyötri magát a . kimerítő sok munkában, mig felesége és leányai selyemben, drága kalapban, magassarku cipőben parádéznak. Hány alacsonyrangu, kevés fizetéssel biró hivatalnok szaladgál keservesen megkeresett „mellékjövedelem" után, hogy az aszszonya, leánya a nyilvánosság előtt úgy jelenhessék meg, mint az ötször-hatszor nagyobb jövedelemmel rendelkező előkelőbb állású úrnak felesége és leánya. Mennyi gond, mennyi szenvedés, mennyi álmatlanul eltöltött éjszaka, mennyi megalázás és kunyerálás ! Az a pár szó, az az egy asszonyi pillantás végkép megbomlasztotta Fiiess urat. Már maga sem tudta, mit mond, mikor mondta : — Még egyet! Az Olasz menyecske kacagva töltött neki másikat: Tesék, natyon szívesen ! Fiiess úr árnyékként követte innentől minden mozdulatát a csodaszép teremtésnek. Annak sem esett terhére. Mire kifogyott a barackos kristályüveg Fiiess úr elfeledte Bécset, el Bécsnek hatalmas rendőrprefektusát és a hatalmas prefektus atyai intelmét, hogy kivált a magyar menyecskéktől őrizkedjék, mert azok hamar megejtik, elcsavarják a fejét s olyan rebilÜst csinálnak Fiiess úrból is, mint a Deákok, pedig azok is Bécsben nevekedtek, a felséges udvar közelében. ... A pecsenyénél megkezdődött az élénk diskurzus. A legélénkebb traces, mint mindig, ha Deák P'erenc ott ült az asztalnál. Ő vitte a szót ma is. Szó sze rint igy figyelte meg Fiiess úr: — Kitűnő mégis ez a magyar konyha!.. Deák Lajos mondta: — Sokkal jobb az erdélyi. Gyuri, aki Bécsben sihederkedett, megrázta bozontos fejét: — A bécsi sniclit nem engedem ! Fiiess úr sápadozott. Mit jegyezzen föi ezekből? A magyar konyhát, az erdélyj konyhát, vagy a bécsi sniclit ? De minden azonnal feledve lesz, csak a „cim", csak a „látszat" mondjon sokat, mutasson sokat ... Hiába az öregek mégis csak okosabbak voltak, mint mi. Azok egyszerűen szigorúan előírták, hogy minden ember állásának megfelelően milyen ruhát hordhat. Igaz, hogy ekkor nem volt anynyi nagyságos ur, mint most, de a nagyságos cim nélkül is jobban, könnyebben megélhettek és boldogabbak voltaic, mint az a sok adósságban nyakig uszó nagyságos úr és nagyságos asszony . . . N. v; i cinegék.*) Egy német természetbarát kiemelvén a cinegéknek a rovarirtás körül való nagy jelentőségét, e kedves madarakra vonatkozó megfigyeléseit közli, melyekből következőket tartjuk kiemelendőknek. „Az 1904-ik évben megfigyeltem egy kékcinegepárt, mely egy szivattyúban fészkelt és nem kevesebb, mint tizenkét (12) fiókát rejtegetett. Ennek a családi életnek megfigyelése minden jóérzésű embernek valódi örömet szerzett volna. A fészekhez egész közel állván, láttam, hogy a madárszülők mily csodálatos gyorsasággal voltak képesek a 12 éhes és visitó kis jószág száját betömni. Fáradhatatlanul hozták a hernyókat, levéltetveket, bogarakat stb., melyeket keresgélve ágrólágra szálltak, minden levelet megvizsgáltak és még az ágak végein lévő rügyeket is kikutatták a legapróbb rovarokat szedegetve. Midőn a melegebb időjárás beálltával már-már szükségem lett volna a szivatytyura, egy szép májusi reggelen örömömre azt láttam, hogy már az egész család szárnyrakelt és a kertben őgyelgett. Mivel előrelátható volt, hogy csakhamar egy második költésre lehet számítani, haladék nélkül egy fészkelő odút erősítettem egy közel álló fára és betömtem a szivattyú belsejébe vezető nyílást. Már néhány nap múlva nagy Örömömre azt láttam, hogy a nőstény anyagot hordott a fészkelő*) Az időszerű közleményt felkérésre az „Állatvédelem "-bői vettük át. A szerk. Az ebéd már végefelé jár, a rebellis DeáK-had még mindig — a kolozsvári káposzta tárgyalásánál tart. Nagy kérdés, elvi ellentét támadt köztük: kell-e tejföl is a kolozsvári káposztába vagy csak paradicsom ? Fiiess urat már a „jóféle zalai" környékezi, idegei kimerültek a lelkiismeretes fülelésben a szeme káprázik, hozzá még a gyomra is korog. Nem evett tudniillik semmit, annyira hűen figyelt. Már bontani is kezdik az asztalt, még sincs semmi! Még mindig az a kolozsvári káposzta. A bécsi borotvált arc újra ott táncol már szegény Fiiess szemei előtt a fehér abroszon, a velencei kristálypoharak közt. S ez a tánc, érzi már Fiiess úr, az ő haláltánca ... • Dehogy is az övé ! Másé, sokkal derekabbé ! Éles sikoly metszi át az ebédlő fülledt levegőjét. A sikolyt tompa zuhanás követi, ezt meg rémült lárma, urak, asszonyok felugrálása, feldöntött székek dübörgése a kemény padlón, eltört, levert kristályüvegek csörgése, majd asszonysirás, férfiak fájdalmas, tagolatlan kiáltása. Profetti Karolina sikoltott. Deák György zuhant le a székről. Az előbb még kacagó galamb búsan zokogó özvegy már. A családi vendégségbe hát másik hívatlan vendég is furakodott be. A bécsi odúba, mindig ritkábban volt látható, mig rövid idő múlva már az uj nemzedék gyenge sipogását lehetett hallani. Ezúttal is tizenkettő volt a fiókák száma és ezt a költést még egy harmadik és utolsó követte. Ennek a termékenységnek köszönhető, hogy ezek a madarak még el nem pusztultak.** Azt a hasznot, amit ez a cinegepár 36 főre rugó utódjaival kertemnek szerzett, kiszámítani alig lehet. Annyi azonban bizonyos, hogy nagy botorság az emberiség részéről, hogy ezeket a madarakat, leghasznosabb munkatársait szenvedni és pusztulni engedi. Nem a táplálék hiánya veszti el ezeket a madarakat, hanem a megfelelő otthon hiánya. Ha a cinegék szabadban fészkelő madarak volnának, bátran magukra hagyhatnánk őket. De mivel odúkban fészkelnek, múlhatatlan kötelességünk, hogy nékik e fészkelésre szükséges alkalmatosságot megteremtsük. Az erdők kezelése teljesen megváltozott, öreg fák és odúk mindinkább fogynak és a cinegék nem találnak természetes fészkelőhelyeket. A természetes fészkelőhelyek nagy hiányára mutat az is, hogy a cinegék mindenféle szokatlan búvóhelyeken ütik fel fészküket: szivattyúkban, fémcsövekben, sőt oly vasúti korlátokban is, melyek vasúti sorompókként napjában többször megmozdittatnak. Ezért szívesen foglalják el a cinegék a kirakott, mesterséges fészkelőodukat, ha az erősebb verebek el nem verik őket. Ez ellen legjobban ugy védekezünk, hogy a fészkelő odúkat alacsonyra aggatjuk, a földtől vagy fél méternyi magasságban, de ezeket a macskák ellen kell viszont megvédeni, ugy, hogy tövissel vagy szeges sodronyhálóval körülvesszük. A cinegék szeretnek alacsonyan fészkelni, mig a verebeknek ez ugy látszik nincsen inynyükre." A nevezett természetbarát további fejtegetéseitféri ajánlja a Berlepsch-féle fészkelőodukat és azoknak, kik a költséget nem bírják, különböző utasításokat ad arra nézve, hogy házilag való munkával **) Minthogy a cinegék évenkint rendesen csak kétszer költenek, a jelzett három költés valószínűleg két cinegepárttól ered. Erre vall az a körülmény is, hogy a 2-nak jelzett költésnél is 12 volt a fiókák száma, ami egyazon pár második költésénél nem szokott ily magas lenni, hanem az első költés száma mögött marad. kém mellé a halál. — Ez is olyan sötét és ennek se hisznek. A halálnak. Nem is ejthet az meg ilyen könnyen egy Deákot! Deák Ferenc hófehérré váltan, remegve állott meg a tetem fölött. Az a megrepedt sziv az ő szive, az a hidegülő tetem az ő teste. Ugy érzi. Szivéhez volt nőve, lelkébe forrott az a Gyuri. Csak áll a haza bölcse, csak remeg, csak könnyezik. Egyre hajtogatja: — Nem lehet . . . Nem hiszem! Igy zokogott, igy rázta az élettelen nagy testet a legnagyobb Deák. Még a kő is megindult rettentő fájdalmán. Fiiess ur is majdnem könnyezett, annyira szégyelte magát. Hogy erre, ilyen emberre tudott ő hónapokig kémkedni, erre az emberre, aki fájdalmában is ilyen nagy ! A bécsi rendőrprefektus borotvált arca örökre eltűnt Fiiess úr szeme elől. Odatérdelt a kém a halottas ágy mellé és megcsókolta Deák Ferenc lecsüngő erős kezét: — Ne sirjon, tekintetes úr . . . zokogta a vigasztalást. Az ünneplő rokonság mindjárt ott maradhatott — temetésre. A fiatal szép Profetti Karolina pedig gyászos özvegységre. Alig vették észre siró bánatában. Csak Fiiess úr, a hű udvarló, az tartott ki hűen mellette bánatában is. Hűen, sokáig, teljes esztendeig. Széttépte a bécsi miként pótolhatják a rendes fészkelőodúkat. Tanácsaiból megemlítjük azt, hogy fákra erősített, magasabban elhelyezett odúkat a macskáktól ugy lehet megvédeni, hogy a fa törzse körül egy bádoglapot kanyarítunk, mentegy elálló gallér alakjában. Ez a bádoggyűrű körülbelül 1 és Tél m. magasságban alkalmazandó. A törzstől elálló bádoggyürü vagy gallér szélessége mintegy 30 cm. legyen. E célra használt konzerv-bádogdobozok anyaga is alkalmas. A cinegék télen át nálunk maradnak és kemény téli zord időben mindenki észlelheti, hogy éppen ekkor mennyi hasznot tesznek, midőn a fákon, a kéreg hasadékaiból is a káros rovarok költéseit leszedegetik. De ugyanebben az évszakban fenyegeti a legnagyobb veszély e hasznos madarakat, olmóseső vagy jégeső áll be, mely a fákat áthatlan jégkéreggel vonja be. Ha a napnak nem sikerül a jégkérget megolvasztani, akkor a cinegék éhségtől pusztulnak el. A mi német természetbarátunk azt ajánlja, hogy már az első hóeséskor minden kerttulajdonos cinegéi számára védett helyen, ahová a varjuk nem férhetnek, egy darab szalonnát szögezzen egy fára. Egy födéllel ellátott etetőasztalkára pedig napraforgó és kendermag, valamint fölaprózott dió és mogyoró helyezendő. Csak keveset, de mindennap adjunk eleséget, hogy a cinegék odaszokjanak és ha beáll az az időszak, midőn a fákon nem szedegethetnek, a cinegék már tudják, hogy hol találnak eleséget. Ősszel és télen a cinegék szívesen keresik fel búvóhelynek a kihelyezett mesterséges fészkelőodukat. Lassan-lassan az erdőhatóságok is megbecsülik a cinegék hasznát, igy a Letzlinger Heide-nek nevezett nagybecsű erdőségben, melynek 25,000 Morgen (11,100 hold) területén a mult évben a rovarok mérhetlen károkat okoztak, az idén már 400 Berlepsch-féle fészkelőodut helyeztek el. Egy másik kerttulajdonos hasonló értelemben emlékezik meg a cinegék hasznáról. Megemlíti, hogy midőn a kert birtokába jutott, a gyümölcsfák hernyófészkekkel voltak telve, azoknak és illetőleg noteszt, nem „jelentett" többé egy kukkot se Bécsbe. Ott maradt Zalatárnokon szolgálatkész udvaroncnak, ingyenes jószágkormányzónak a fiatal özvegy oldala mellett. A gyászfátyol viseltes is lett. A hulló könnyek kiapadtak. Egy év múlva már azt irta Profetti Karolina Deák Ferenchez, az ő „Kedves Ferkó onkli"-jához, hogy mi tűrés-tagadás, férjhez szeretne menni. Ferkó onkli visszafelelte: gyere át húgom, majd megbeszéljük. Ott áll már irulva-pirulva a gyönyörű asszony a nagy ember előtt. Szégyeli egy keveset, hogy ilyén hamar el tudta feledni azt a másik nagyot. Remegve is jön ki a szó a fehér gerezdes fogsorai közül: — Nagyon fiatal vagyok még, édes Ferkó onkli, hogy férfi nélkül maradjak. Deák Ferencet megejtette ez a pironkodó, majdnem szűzi vallomás, mosolyogva nézett a szép asszonyra! — Hát szeretsz valakit, Lina ? A kis menyecske most se birt mást mondani, csak azt, amiért nem haragudott meg előbb ez a nagy ember: — Nagyon fiatal vagyok még, édes Ferkó onkli, hogy férfi nélkül maradjak. „Ferkó onkli" most már szeretettel vonta ölébe a remegő galambot : — Jó, hát kis húgom, nem bánom no! Aztán kihez akarnál menni, te kis bolond :