Esztergom és Vidéke, 1908

1908-07-23 / 59.szám

Mult és jelen. Irta : MOSOHVÍ Albert dr. (Annavölgy.) „Nem úgy van már, mint volt régen!" — sóhajt a költő és sóhajtunk mi is, valahányszor a jelen küzdelmei és súrlódásai kifárasztanak és elégedetlenségre késztetnek. Ilyenkor az ember, a ki mindig lehetetlenségek után vágyik, fájó elragadtatással merül el azokba a kedves és vonzó, bár nagyon is hamis képekbe, miket a múltról az iskolaszerű hagyomány lopott bele képzelődésünkbe. Mennyi fény és mennyi derű árad ki még ránk is abból a múltból! Mennyi megelégedettség boldogította az embereket! Mennyi hősiesség és lovagiasság, mennyi nagylelkűség és lemondás és mennyi hűség és önfeláldozás tette az életet széppé, nemessé ragyogóvá! — Ezzel szemben mit látunk magunk körül a jelenben ? Elkeseredett tülekedés mindenfelé, kaján irigység és sóvár elégedetlenség lázítják a tömegeket. Mily kavarodás, mily forrongás, mily harc üzi-hajtja szét az embereket szinte át sem tekinthető táborokba születés, rang, vagyon, foglalkozás és felekezet szerint! Nincs XJj Versek. Elmúlt szerelmek sirvirágain. Kék hajnal küldi hűvös, tiszta csókját, A fák közt bujkál még az éjszaka S a hársliget félősen összeborzong. Szikrás uszállyal jő a büszke Ma. Hidegen, fázva megremeg a testünk, Szemed kék tükrén látom magamat. Kialvó kráterek visszfénye lobban A vérrelöntött, messze ég alatt. O, nagyon beteg lehet erre minden ... Könnyes öröm s mosolygós, néma kin Vetik a gyűrött nászágyat nekünk Elmúlt szerelmek sirvirágain. Csókok tüzétől Ízetlen az ajkunk, Szomorú jaj a mámorsikolyunk, Mit akarunk, mi későn érkezettek? Az éjszakával mi is elfogyunk. Es mire megjő aranyzáporával A tüzrözsákat bontó szőke dél, Mi sorvadtan hidlunk a perzselt fűre: Két vágytól égett, hervadt tölgylevél. hűség és nyiltszivüség, nincsenek ideálok és idealisták, hanem mindenfelé zárkózottság, számítás, érdekek és érdekcsoportok. Aki madártávlatból nézhetné ezt az örökös és általános törtetést, azt hihetné, hogy mindenki harcát, mindenki ellen, bellum omnium contra omnes látja maga előtt. Ám ha látásunkat nem vakítja el az a mesterséges fény, mely az iskola lencséjén keresztül reflektálódik felénk a múltból és ha szemünket nem teszi borússá az a ködpára, mely a jelen küzdelmek mezejéről emelkedik fel, akkor be kell látnunk, hogy az iskola csalóka képekkel ámított, hogy nincs miért visszasírnunk a multat és nincs okunk a jelenen csüggednünk. Mint az ember, ki súlyos betegségből lábadozik, már nem érzi ama veszedelmeket, melyek környékezték, nem érzi ama megalázó tehetetlenséget, melyben fetrengnie kellett, már nem tud azokról a testi nyomorúságokról és lelki elsötétülésről, melyek már-már rabul ejtették, hanem boldog örömmel érzi újra testi-lelki felszabadulását és hálás megindultsággal gondol azokra, Hideg ajkunkra fagy kicsordult vérünk, Aranyhálót sző ránk az égi pók S halott arcunkra fáradtan peregnek Kék hajnalkák, sápadt délignyitók. Kárpáti Aurél. Szerelmes irás Majának. Édes Majám, legszentebb Álmom. Eljött a szomorú könnyek éjszakája. Az elringató nagy csönd valami édes dalt permetez rám, pengetve lágyan az álmok húrjait. Lelkem álom és való közt lebeg öntudatlanul. De a sejtelem szárnyán berepülök egészen az álmok ködébe. Mert még o> legédesebb valóban is a legszebb az, mit hozzá álmodunk. Ha az álmok hulláma ringat, nem vesszük észre amint az idő elsuhan fölöttünk. Hagyj álmodozni hát. Emléked fehér, mint a Kordillerák hava. A szivem, mióta Téged rejteget, olyan, mint ama égő hórebi bokor, melyből az Isten beszélt. Csak oldott sarukkal közeledhetek a saját szivemhez is. Szent az, mióta a Te eszményed lángja lobog benne. Te vagy az első, aki megríkatott. Te vagy az első, aki csodákban hivő, bolonkik őt körülvették, ápolták; sőt utóbb még a keserű orvosság izét is kellemesnek érzi: úgy az emberiség is dicsfénnyel von be mindent, mi az elmultakra vonatkozik és szívesen felejti azt a tenger kint és küzdelmet, mi a multak embereit minden korban épp oly elégedetlenekké tette, mint a minőknek magunkat tudjuk. De még más oka is van annak, hogy a múltból csak a nagyság, a hősiesség és lovagiasság képei maradtak ránk. Ugyanis a nagy uraknak, fejedelmeknek és hadvezéreknek voltak krónikásaik, kik ezek viselt dolgait és ragyogó életét följegyezték, de a tömegek élete és küzdelme visszhang és nyom nélkül multak el és nem volt krónikás, ki szenvedésöket följegyezze. Nem tudunk róluk, elenyésztek, mint a beteg ember nyögései. — De épp oly kevéssé van igazunk a jelent illetőleg, midőn ezt a múlttal szemben lekicsinyeljük és tőle minden nagyságot, nagyratörést és ideált elvitatunk. A mai kornak is meg van a maga nemes szenvedélye, a munka láza, mely soha nem tapasztalt mértékben tölt el bennünket fenn és lenn, a társadalmi élet minden fokozados lelkem szereti. Te vagy, kiről azt hittem: álmomban él csak. Te vagy az én martir-szeretőm: a legszomorúbb lány. írod, hogy mostanában gyakran szoktál sirni. Ne bánd. Ne rejtegesd ha szűzi lelked vérzik; ne rejtegesd a könnyeket. De miről is meséltél utoljára ? Egy leányról és egy fiúról, kik elindulnak együtt a fehér csúcsok felé, az ismeretlen életrengetegbe s mikor elfáradnak: nem találnak többé vissza az első álmok sugaras édenébe. Én is mondok egy mesét erről a lányról és fiúról. Ugye meghallgatod ezt is, mint a többit szoktad ? Tehát: csitt, csitt. Figyelem. Itt is ugy indul a fiú, meg a lány, mint a Te mesédben : kéz a kézben, szomorú félelemmel, bújva mindenki elől. Amint mentek, mentek összebújva, szomorú szemeikből egyre hullt a könny. Megálltak a fehér hegy lábánál, melyet meg akartak mászni. Este volt már. A búcsúzó Nap utolsó aranycsókját küldte a hegyeknek, mintha örökre el akart volna válni. Az est sűrű csipkefátyolt szőtt a föld fölé és beszórta apró csillagpihékkel. Visszanéztek. Az elhagyott út ködbe veszett és abból, amit elhagytak: nem láttak már semmit. Előre fordultak hát újra. Fönn, a fehér tán valóságos kultuszát látjuk a munkának, melyet az emberi élet velejárójának, emberi mivoltunk legigazibb nyilvánulásának, lelki szükségnek minősítünk. Mig a régi felfogás szerint a munkát az elkárhozott, a paradicsomból kiűzött ember büntetéséül tekintették, addig az ma az emberi lélek legnemesebb tartalma^ boldogságra való törekvésünk legfőbb eszköze, maga az emberi boldogság. És a mai kor harcai nem a dicsőség káprázatáért és nem is elfakult történelmi jelszókért folynak, hanem az emberi munka szabadságáért, hogy munkakedvét, testvágyát kiki a maga egyéniségének leginkább megfelelő formában fejthesse ki. A munkában merül ki az élet joga és kötelessége, mert érzésünk szerint egyedül a munka szolgáltat jogcímet az élet javainak a megszerzéséhez. Amikor tehát a munka szabadságáért harcolunk, akkor tulajdonkép az emberi méltóságért, az egyéniség szabadságáért és az élet javainak teljességéhez való jogunkért harcolunk. És hiába feketemájuskodnak a mult kritikátlan rajongói, korunkat önzőnek és anyagiasnak bélyegezvén. Csak az anyagi hegy tetején lobogott a Hesperus csillag. Mentek feléje fölfelé, fölfelé. A könnyük folyton hullt, hullt. De csalta őket az örök tisztaság, az a fehér hegy. Végre fölértek. A nagy fáradságtól szinte kábulva estek össze. Mély, csodás álomba merültek. S mig aludtak, azok a könnyek, mit útközben elhullattak : egytől-egyig gyöngyvirággá váltak. Mikor fölébredtek; egyedül voltak. Üres, puszta, kihalt volt a táj. És nem tudták: honnét jöttek. De hamar megpillantották a gyöngyvirágutat, melyen visszataláltak a boldogság érdenébe. Vége a mesének. Köszönöm, hogy figyeltél. Ha Te mesélsz : én is jó leszek. Tegyünk úgy mi is, mint e leány és fiú. Ne bánjuk, ha hullnak lelkünk vérének drága gyöngyei, a könnyünk. Hidd el, ezen könnyes, szomorú úton fogunk visszatalálni mindig az első szent, fehér álmainkhoz. Mert minden könnyünk egy sosem hervadó emlékvirággá válik és édes lesz nekünk, mikor visszanézünk. Édes lesz nekünk, ha e szomorú emlékek könnyes utján visszatalálunk majd az átélt álomvilágba, mely a távol ködén át ép úgy tisztább, ragyogóbb, mint a csilagok. Ne bánd, ha hullnak könnyeid. Hiszen az öröm úgyis nyom nélkül elvész. A könny az, mi a kopár valót behinti az emlékek sosem hervadó virágaival.