Esztergom és Vidéke, 1908

1908-05-07 / 37.szám

A társadalom feladata. Csak a vak nem látja, hogy közállapotaink ziláltsága, az államélet hatalmi tényezőinek évek óta tartó tusakodása immár élénken érezteti romboló hatását a társadalmi életben is. Hiszen az általános közgazdasági pangás következtében a nyomor és szenvedés már is a küszöbünkön áll, mert napról-napra érezhetőbben nehezebbé válik a megélhetés, ami szükségképpen maga után vonja a társadalmi élet bénulását. Másfelől a kedélyek izgatottsága, a gyűlölködés és a keserűség zavarja az egymással való érintkezést és megmérgezi a társadalmi egyesülésnek minden viszonylatát. Látjuk, hogy a politikai ellenfelekből ellenségek lettek: rokon a rokonnal, barát a baráttal, faj a fajjal feszült viszonyba jutott: osztályok törnek egymás ellen, nemzetiségek néznek egymással farkasszemet; s ha a jogvédelem és a közös veszély érzete sok helyen egy táborba terelte is az embereket, viszont számtalan helyen nem hiányzanak a kölcsönös bizalmatlanságnak, féltékenykedésnek és ellenségeskedésnek tünetei sem. Májusi ének. Aknából a Föld riad, ébred: Megjött a Május! — cseng az ének, Itt a friss, tiszta üde hajnal; Kibontott, lengő arany hajjal. Liheg-lohog, lejt suhanva el, Amerre száll, illatot lehel, Fény hull a zsenge fűre, lombra, A porszemet aranyba vonja. Csupa vigság, öröm a tájon; Kis hegedűkön, fuvolákon Csacska madár-, s apró bogár-had Szerelmes nászdalt muzsikálgat S zúg-búg, harsog a csodás dallam, Szebb jövő álma kél a dalban, Az ujhodás Örök csodái: Amért ugy tudunk égni, vágyni, Mely gyönyört igért, biztat, sejtet S epeszt, űz, lázit annyi lelket! Mindenütt báj. A szűzi szépség Halkan veszi mély lélegzését, A lázas lélek szárnyal, röppen: Milliók vére forr a rögben. Elfojtott szent vágy duzzad, érik S világot forgat majd fenékig ! Tuba Károly. S prófétai tehetség nélkül is könnyű megjósolni, hogy ez a romboló hatás minden vonalon még fokozottabb mértékben fog jelentkezni akkor, ha nemzetünk ádáz ellenségei elérhetik gonosz szándékukat: fölidézhetik „mindenek harcát, mindenek ellen". Nézzetek széjjel, figyeljétek meg a jelenségeket és gondolkozzatok. A „A divide et impera" elvének szószólói, ime, már megkezdték sokszor-kipróbált aknamunkájukat. Poliglott országunk nemzetiségi vidékein már dolgoznak a viszályok szitására kiküldött ügynökök s hintik a gyűlölködésnek mérges magjait a fajuk között. Mozgósították a legalsóbb néposztály apostolait is, akik kibontott zászlóval, nyíltan hirdetik a társadalmi rend felbontását, kihívóan prédikálják az osztályharcot és hadat izennek a vagyonnak, a hazának, az egyháznak, a fennálló jogrendnek egyaránt. Ezekben a fölfordult állapotokban a társadalmi tényezőkre vár a mentésnek, a védekezésnek, a veszélyek elhárításának nagy feladata. S a jóknak és igazaknak egyesülniük kell a nagy és nehéz munkában. Amikor a fejünk fölött ég a ház, Őszi alkony. Alkonyat felé esni kezdett. A csatakos őszi eső tisztára mosta az összetákolt sátrak tetejét. A vásári nép elszéledt és tarkán hullámzó tömegberr igyekezett hazafelé. Az asszonyok az uj bádogedényeket kendőjükbe rejtették. A festett fatrombiták éles hangja elnémult az apró gyerekek szájában. Kacagó leányok futottak sikoltva, a kezükben szorongatott mézeskalács-szivekről vércseppek gyanánt hullott a sárba a megolvadt festék. A szél recsegve süvített keresztül a komédiásbódék hasadékain és a papirfal szines foszlányait lobogtatta. A kik szabad ég alatt árultak, abbahagyták a rekedt kiáltozást, összeszedték az ócska, rozsdás vasdarabokat, faedényeket, naptárakat, száz szinű pántlikákat és visszarakosgatták a rozoga szekerekre, a meggyérült szalma közé. Csak a fedett sátrak tulajdonosai maradtak még és várták az arra tévedő vevőt. Az edény árus bódéjában a felhalmozott üvegtányérok csörömpölve zúzódtak egymáshoz. Magas láda tetején aranyszélű, karcsú virágtartók álltak fénylő cserépből, fehér gipszszobrok, csupa törékeny, krajcáros holmi, amivel szegény leányok díszítik fehérre meszelt, súrolt padlóju szobájukat. A kis edényárus búsan bámult az ólmos levegőbe és a hidegtől vörös akkor jóravaló és okos embernek nem szabad közömbösen nézni a veszedelmet, nem szabad kicsinyes viszálykodással vesztegetni az időt. Az önfentartás ösztöne parancsolja, hogy minden egyebet félretéve, iparkodjunk megmenteni a veszélyben forgó drága közkincseket. Valamint a politikai tevékenység mezején sok helyen lehullottak immár a pártkeretek, azonképen a társadalmi életben is le kell rombolni a külömböző osztályokat és személyeket egymástól elválasztó korlátokat. Régi sérelmeket el kell feledni, ellenséges viszonyokat meg kell szüntetni, régi hibákat és bűnöket meg kell bocsátani a rangkülönbséget el kell enyészteni, faji és vagyoni külömbségre nem szabad tekinteni, a testvériség gondolatában kell összeforni mindenkinek, hogy az egész társadalom egyesülhessen a nemzeti egység mindenek fölött álló nagy eszméjében; mert csak igy, egyesült erővel lehet képes megfelelni a hon mentő feladatának és csak úgy, vállat vállhoz vetve, állhatja ki sikeresen a szenvedésnek tűzpróbáját. kezeit forró lehelletével melengette. Alacsony, púpos ember, két válla közé ékelt keskeny fejjel, nedves, vizszinű szemekkel. A vonásai fáradtak, egész lénye fásult nyugalom, mint az olyané, a ki egykedvűen, gépiesen őrli le napjait, a nélkül, hogy a boldogságot ismerte volna valaha . . . Alkonyi burkolat szállt a keskeny utcákra, az ablakokból kiáradt a pislogó lámpafény. A sarok felől sötét alak bontakozott ki a homályból és bicegve közeledett az edényes sátrához. A sánta lába miatt görcsös botra támaszkodott, másik kezében hegedűt szorongatott, hegedűt, melyet lassanként hűtlenül elhagynak a húrjai. Vándor cigány volt, a ki bejárja a fél országot egy kopott hegedűvel és egy még kopottabb nótával. Elővette az öreg a vonót és valami siránkozó dallammal köszöntött a púpos emberkéhez. — Eresszen be, áldja meg a Devla. agyon ázik a 'rongyos gúnyám. Odavánszorgott és fázósan kuporodott le a bódé sarkába. Az edényes gyanakodva fordult felé. — Maga koldul. —- Koldulok, csókolom a kezét. — Aztán muzsikaszóval koldul ? — Hát, könyörgöm, ki panasszal, ki meg dallal koldulja ki a betevő falatot. Mit tehetek egyebet? Lopni nem tudok, A munkásbiztositó pénztár közgyűlése. A kerületi munkásbiztositó pénztárak közelednek végleges kialakulásuk felé. Az állami munkásbiztositó hivatal elrendelte már, hogy a mult évre vonatkozó rendes közgyűléseket tartsák meg. Ennek a rendeletnek megfelelőleg, a mi kerületi pénztárunk f. hó 3-án tartotta első rendes közgyűlését dr. Walter Gyula p. prelátus, kanonok elnöklete alatt a város székházának nagy termében. Zsúfolásig telve volt a tágas helyiség, midőn az elnök pontban 11. órakor a következő tartalmas beszéddel nyitotta meg a közgyűlést. Mélyen Tisztelt Közgyűlés l Az 1907. évi XIX. t.-c. értelmében ujonan szervezett munkásbiztositó pénztár első rendes közgyűlését van szerencsém a jelen alkalommal a legőszintébb tisztelet kifejezésével üdvözölni. Az átalakítás nagy munkája nem lőn még eddigelé minden részletében végrehajtva. Nehézségeivel és akadályaival nem sikerült még teljesen megküzdeni. Az állami munkásbiztositó hivatalon kivül, amely a munkásbiztositás intézményének legfőbb tényezőjét, legmagasabb fórumát képezi, nincs még a szervek kiépítése befejezve. Ideiglenes a nagy középponti hivatal, az országos pénztár szervezete. Ideiglenes jelleggel működnek ahhoz jobb lábak kellenek. Ha jól tudnék szaladni, nem mondom . . . Az emberke ijedt pillantást vetett a cifra vázák felé és boszusan mordult a cigányra. — Bizony ilyen lábakkal nem is tanácsos megkísérelni ... Emez kiegyenesedett, mélységes fekete szemei szinte visszanyerték hajdani fényüket, a mint dacosan szólt. — Ezek a lábak másminők voltak va* laha . . . — És akkor lopott ? — Nem volt rá szükség. Ugy játszottam az emberek szivével, a mint én akartam. Nem is gondoltam én akkor, hogy majd, mint a kóbor kutyák küszöbről, küszöbre vetődöm. Kávéházakban, fényes termekben muzsikáltam, ahol minden csupa pompa, csupa gyönyörűség. Micsoda világ is volt az! De játszottam nemcsak az emberek, az asszonyok szivével is . . . — Szerette tán valaki ? — Szeretett-e? Ezt a cserzett nyakamat sokszor fonták át lágy karok. De ez semmi. Akadt köztük, aki meg is halt érettem. Sok esztendő röpült el a fejem fölött, de most is összefacsarodik a szivem ha rá gondolok. A városvégen laktam, ahol kövezetlenek az utcák és ahol a szekerek átláthatatlan porfelhőket kavarnak fel, mikor arra felé robognak. A