Esztergom és Vidéke, 1908

1908-05-03 / 36.szám

Örök háború. Irta: MOSODVÍ Albert dr., annavölgyi bányaorvos. Ha interparlamentális kongreszszusokról, nemzetközi békeszövetségekről olvasunk, amelyeknek célja lenne az egyes nemzetek közötti súrlódásokat elsimítani, az összeütközéseket elhárítani és igy a háború borzalmainak közös erővel és közös akarattal elejét venni, ilyenkor — mondom — szinte büszke elbizakodottság szálihatná meg az emberiség eszményeiért hevülő szivet: hogy hát ime mégis csak kezd látható alakot ölteni, mit rajongók álmodoztak a világbékéről, mégis csak törtetünk előre az ideálok megvalósítása felé és nem puszta szólam, hanem jelszó és programm: „

Excelsior!" De a legendás aranykornak eme visszaálmodóira keserű kiábrándulás vár, ha az erdőtől a fát is meglátják, ha nem csupán az összességnek távoli céljai keltik fel érdeklődésüket, de meleg szívvel viseltetnek minden egyes élő, érző és szenvedő egyéniség sorsa iránt is. Mert nem a háború produkálja az emberi nyomorúság legsötétebb mélységeit, hanem sokkal nagyobb azoknak száma, kik a szürke hétJJj Versek. I. Szórd meg hamuval . . . Szórd meg hamuval sötét hajadat. Mond el csendesen a halotti imát. Gyászolj meg, temess el, S mire újból nyilik az akácvirág, Légy újra boldog, légy újra szabad. Nem gyötröm tovább szegény szivedet: Ami szerelmünk csupa gyötrés — bánat. Gyújtsd meg a kis mécsest: Érzem úgyis, hogy meghalok utánad, Mire eljő megint az új kikelet. Egyetlen könnyed hulljon csak értem. Csak egy sóhajtásod száljon utánnam, Aztán kacagj újra. Szeress jobbat, szebbet, igazabbat nálam : Nem fog fájni semmi sem már nékem ! II. Esküvő. * Zúg- búg az orgona száll a nászi ének. — Soha ilyen szép párt! — sóhajtnak a vének A lány szomorú s elfogult a párja. Szegényektől mostan mást ugyan ki várna ? Megáll az orgona, lesz mély halotti csend, Hogy hallja mindenki a boldog halk „igent." S mig a menyasszonynak „igent" mond az ajka, Valaki felzokog az utolsó padba . . . Budapest, 1908. IV. Pártos Zoltán. köznapi élet dísztelen tülekedéseinek és mocskos szenvedélyeinek esnek áldozatul. Ha egy' pillantást vetünk a hirlapok úgynevezett rendőri híreire — amiket jóizlésü ember észre sem vesz, mert hisz a valóság szemsértő képein illik átsiklani — hát mennyi tömérdek gyilkosságot, emberölést, öngyilkosságot, angyalcsinálást és „véletlen" okozta erőszakos halált tálal elénk nap naputáh a krónika! Az Öngyilkosságok már az iskola padjairól indulnak ki és nincs búcsú, vásár vagy áhítatos ünnepi alkalom, mely ne kapná meg a maga véres áldozatát. Csak legközelebbi példa gyanánt említem föl, hogy Annavölgyön húsvét vasárnap egy embert agyonszúrtak, Ebszőnyön egy másikat fejbe lőttek. Ime, ily közel egymáshoz két áldozati bárány! Ha összeszámíthatnánk, hogy hány emberi élet oltatik ki erőszakosan csak hazánkban egy éven át, egy hekatombája az elesetteknek meredne az égnek, minő csak a legvéresebb csaták szinterét szokta ellepni. Hát mi ez más, mint háború, mely nem zárt sorokban ugyan, de sokkal biztosabban és állandóbban szólít embert ember és Kitüntetés. — Franciából. — Csodálatos, hogy sok embernek menynyire inkonzekvens az észjárása. A férjeket például végtelenül sajnálják, mert cipelniök kell a keresztet. Ellenben boldogok lennének, ha ők maguk keresztet viselhetnének, vagy bármi más kitüntetést ! Boitsec és a barátja Taitalnile — mindketten jogászok — is igy vélekedtek. A becsületrend elérésére túlságosan ifjak voltak, miért is olyan kitüntetés után vágyakoztak, minőt a kormány alkalmazottjai, a külföldön tett utazásaik közben, fáradság nélkül szerezhetnek meg. Egy napon Anniéres felé sétáltak és a folyam mentén haladva, kedvenc témájukról vitatkoztak. — Mit kellene tenni, hogy kitüntessenek? — kérdezte Boitsec. — Neki kellene látni a dolognak! — felelte Taitalnile. — Kitüntetnek, ha életveszedelemből mentünk ki valakit ? — Természetesen ... de főleg egy kis protekcióval! ... Talán megmentettél valakit ? — Meg, egy tűzvész alkalmával ? '-— Na, na ? — Becsületemre mondom! Magamat önmaga ellen? S vájjon mi ellen kell inkább sikra szállnunk: a népek szenvedélyeinek időnkénti kitörései ellen, amelyek — mint egyegy földrengés — hirtelen hatalmas erővel rombolnak és újra megbékélnek; vagy pedig emez örök háború ellen-e, mely — mint örvény a sima tükör alatt — zajtalanul nyel el mindenkit, ki sodrába kerül ? amaz örök háború ellen, mely — mint egyenes ellentéte annak a harcnak, melyet az ősember vívott meg győzelmesen a mamuth-tal — küzdelme az emberi bestiának a kultúrember ellen, a gonosznak a jó ellen? Aki bele tud látni az egyes esetek és események hátterébe, el kell, hogy boruljon annak láttára, hogy — mint a fényt az árnyék — a legfényesebb civilizációt is nyomon követi az emberi bestialitás és mialatt az emberiség legjobbjai az eget vívják és új csillagok meghódítására törnek, itt dúl és pusztít köztünk az a harc, mely semmivel sem különb a többi ragadozók marakodásánál. Hazugság minden kultúra és hiú csillogás minden civilizáció, mig az Isten képére teremtett ember életét mentettem ki. Ez talán nem elegendő ? kérdezte Boitsec. — De nem ám, barátocskám ... De mást gondoltam ! Tudsz úszni ? — Ilyet kérdezni már magában is sértés! —• Helyes! Tehát ugorj a vizbe . . . — Öhó! — Kimentlek és érdemjelet kapok érte ! — Nagyon kedves vagy ! Hát én ? . . . Jobban szeretném, ha te ugornál a vizbe. — Hiszen akkor nem kapok érdemjelet! — Az ördögbe! — mondta Boitsec. Nem találkoznék egy tökfilkó, aki beugornék a vizbe és alkalmat adna nekünk a kimentésére ? Megállj! Nézd ott azt a halászt, aki csolnakjának előrészén áll! Nem gondolod, könnyen kibukhat onnan ?! — Oh — kiáltotta Taitalnile. — Zseniális gondolatom támadt! Megrázzuk egy kicsit azt a kötelet, mellyel a csónak a parthoz van erősítve ! — Az a jó ember erre biztosan önkéntelenül fejest ugrik a vizbe. — Kimentjük . . . — És kitüntetnek bennünket! — Hurrá ! Örömében Boitsec olyat rúgott a barátján, hogy csaknem beleröpült a vizbe. A terv kivitele veszélyes volt ugyan, eltekintve attól, hogy egy csöpp embermagunk sem értékeljük annyira, hogy ne akadjon Káin, ki Ábel ellen támad. A természet nagyszerű harmóniája számtalan ellentétes erő örök harcából áll elő. Ez örök harc, az örök élet. Ám az ember, ki magát a teremtés koronájának tekinti, önmagát alacsonyítja le, ha nem éri be azzal a harccal, melyet a természettel kell megvívnunk, hanem örök harcot folytat saját fajtája ellen. És ne beszéljünk addig világbékéről, nemzetek testvéresüléséről, mig az egyes emberben ott bujkál az ősi bestia, mely társára tör. Nincs addig béke, mig mindenki nem jön tudatára az ő emberi méltóságának, mig az emberi élet nem lesz szent és sérthetetlen, mig hol itt, hol ott, de állandóan ki-kitör ember és bestia közt az örök háború. A munkás pénztár orvos kérdése. Ismeretes olvasóink előtt az a mozgalom, melyet az orvosok országszerte indítottak a munkáspénztárakkal szemben. Az orvoskérdés szeretet sem rejlett benne. A két barát azonban annyira elvakult volt kívánságuk elérésében, hogy minden józan meggondolást könnyelműen félredobtak. Félénken pillantottak mindenfelé és végtelen vigyázattal közeledtek áldozatukhoz. Az áldozat prototípusa volt annak a békés párisi horgásznak, akiről rosz nyelvek azt állítják, hogy a horgának mindkét végén van állat. Pedig nincsen igazuk ! Mert, minthogy sohse halász ki semmit,- ergo a szerszámjának legalább is az egyik végén, nem találkozik állat. Csolnakjának magasabb előrészén állva, teljesen belemerült a kis piros parafadugó nézésébe. Vigyázz! — suttogta a viz, mely csillogott a napfényben. — Vigyázz ! —sziszegte a szellő, mely a jó ember lábait és formátlan szalmakalapját simogatta. — Vigyázz! — recsegtek a kis kavicsok a parton, a két jogász lábai alatt. De foglalkozásába elmélyedve, a jó ember nem hallott semmit. Egy sikoly. Két sikoly. Számtalan sikoltás a távolból. A viznek felloccsanása és a horgászó eltűnt. A parton kapkodva vetköződött két bátor ember és a vízbe készültek ugrani ... de, óh csodák csodája! A hullámokból felbukkant egy sárga folt, kalappá változott, mely alatt egy ijedt arc