Esztergom és Vidéke, 1908

1908-04-30 / 35.szám

Dr. Weisz Izsák kitüntetése. Nagy tudású, életbölcseletben gazdag és e mellett szerény férfiút tüntetett ki a királyi kegy a koronás arany érdemkereszttel városunkban ; dr. Weisz Izsák esztergomi rabbit. Bárha a kitüntetésről hosszabb idő óta szállinkóznak hirek, az őt mégis váratlanul érte, váratlanul pedig annyiban, mivel neki abban íngerenciája nincs. Az a kitüntetés csak betetőzése, megkoronázása és a nagy nyilvánosság előtt való dokumentálása érdemei méltatásának, buzgó és eredményes működésének, amiben kisebb körben, az esztergomi izraelita hitközség kebelében, már évekkel jóval előbb nem egyszer volt része, mert ő az izraelita hitközségnek nemcsak rabbija, hanem valódi atyja, aki a hitközség tagjainak, hivatásán kívül eső ügyesbajos dolgaiban mindenkor készséges tanácsadója, és segítője. Harminchárom évi papi működését a béke olajágával kezében azzal kezdette meg, hogy az ő élettapasztalatokban gazdag bölcseségével a hitközségből az egyenetlenséget s a viszályt gyökerestől kiirtotta és a két pártra szakadt Versek. I. Jön a vonat. A falu alatt vágtat a vonat, Zúg- búg, feszül, forr, prüszköl benn' a gőz, Pöfögő gőggel megy, törtet előre . . . ! . . . Gyermek nép fut föl a dombtetőre S kalaplengetve ujjongni se győz. Fütyül a gép s rohan, akár a szél; Uccu, utánna ront a csöpp sereg, Szinte repülnek, mint a szárnyas eszme ! Lángol az arcuk. És ime, lihegve Széles folyónál vágyuk megreked. Bosszúsan néznek a folyóra le, És megpihen a fáradt kis csapat . . . Robog a vasszörny. Alig, alig látszik. Az alkonyégen napsugara játszik S a vidék fölött szürke füst halad. II. Éjféli csönd. Fetrengek zord, éjféli csöndben A henyeség párnáján. Tarka álmok galamb csoportja S vad eszme-hollók kavarogva Visznek az idő szárnyán. Lelkem, a képzetek rajával Vért kavaró bősz harcra lép; Betelik árnnyal, fénysugárral S mig győzelemmel repül, szárnyal :, Kivül, bekacag a sötét. hitközséget eggyé forrasztotta, tagjainak elméjébe, szivébe pedig a kölcsönös tisztelet, szeretet tanait ültette. Szerény jövedelmi forrásai dacára sohasem zárkózott el a szűkölködők, az alamizsnára szorulók könnyeinek felszáritásától. Önzetlenül, készséggel gyámolította az arra szorulókat, mely jó példaadásán okulva hívei, azokat is a jótékonyság gyakorlására serkentette. Hogy mennyire hű fia hazájának, fényesen igazolja az, hogy a pályája kezdetén német ajkú férfiú el^ő teendője volt a magyar nyelv teljes elsajátítása, mit oly tökélyre vitt, hogy gyönyörrel élvezik hallgatói azokat az ünnepi és alkalmi beszédeket, melyeket nem egyszer hallhatunk, különösen hazafias mozzanatok alkalmából, akinek hazafiságára méltán lehet büszke (hitközsége, A kitüntetés alkalmából kívánjuk, hogy testi és szellemi erejének teljességével az évek beláthatatlan soráig legyen hitközségének atyai szeretettel övezett vezére, hazájának pedig oly lelkes és igaz híve, mint eddig volt. -—r. Nem rémít el a gonosz éjfél, Midőn az árnyon úr a fény. Az idő molnárja őröl . . . őröl — Uj élet cseng ki a jövőből S vörös rózsákat szór felém. Tuba Károly. JJalálos szerelem. Irta: Pártos Zoltán. — Alig voltam huszonhárom éves, mikor két kis gyermekemmel özvegyen maradtam. Az egyik alig volt négy hónapos, a másik három éves. Özvegyen, vagy ha épen ugy tetszik, szalmaözvegyen, mert a férjem nem halt meg (tán most is él), csak — megszökött egy csinos színésznővel. — Honnan tudom, hogy csinos volt-e ? — Csak onnan, mert egy hétre a szökés után megküldték az arcképüket; valahol Brémában vetették le magukat. Ha meghalt volna, megsirattam és meggyászoltam volna, de nem halt meg, csak az én számomra veszett el örökre. Megcsalt az, akit a legszentebb fantomként őriztem szivemben s a férfierények legigazabb megtestesítőjeként tisztelem. Akkor köny futott a szemembe; most ökölbe szorul a két kezem. Eleinte napokig sírtam; most már nem törődöm vele. Csak azért sírtam, mert lealacsonyítva éreztem Az amerikai magyarság jövője. A kivándorlás minálunk egészen más megítélés alá esik, mint más nemzeteknél. A miénknél számban kisebb országok is a nemzeti vagyonosodás forrásának tekintették azt a múltban, mi pedig vérvesztésnek és nemzeti csapásnak kell, hogy tekintsük, mert ami kivándorlásunk, melyet a megélhetési viszonyok sanyarúsága idézett elő, nem gyarmatosítás, hanem szétszóródás. Az a 200 milió korona, mit a kivándorlók évenkint hazaküldenek, nem kárpótol a veszteségért, mert a künlevő munkaerő legalább háromanynyi értéket produkál Amerika javára. A nemzeti optimizmus azt akarja elhitetni, hogy a kivándorlottak nem vesztek el a magyarság számára, de ez óriási csalódás. Amerikában, mint ezt minden alaposabb ismerője az ottani viszonyoknak kiemeli — a legkülönbözőbb népek hihetetlen gyorsasággal asszimilálódnak és már a második generációt elveszettnek kell tekintenünk az anyaország számára. Ennek főoka az, hogy az ujabban bevándorlók s ezek közt főleg a magyarok a városi élet forgatagába sodortatnak, ipari és bányatelepeken keresnek alkalmazást. Saját hazánk főleg Budapest magyarosodása igazolja, hogy a városi élet asszimiláló ereje ellenállhatatlan s az az erő magamat. Nem a szerelmem csalódása bántott, hanem a büszkeségem megsértése, a nőiességem meggyalázása fájt. Pedig én is szép voltam akkor még. — Most is szép vagyok? — Bókol? köszönöm. Maguk férfiak nem élhetnek bók nélkül. Igen szép voltam. Szilasy akkor főhadnagy volt a tizennegyedik huszárezrednél. A legdélcegebb legénye volt a garnizónnak, kire büszke az ezredestől le az utolsó közlegényig mindenki. Halálosan belémszeretett. Itt van most a halálos szerelem. Én is szerettem őt, hiszen a felesége lettem. Három évig boldogan éltünk. A kis Elza születése után 4 hónapra egy reggel igen izgatottan jött haza. — Holnap reggelre beadom a lemondásomat, — mondta. — De hiszen a napokban várod előléptetésedet. — Mindegy ! Le kell mondanom. Nem tognak előléptetni. Az ezredes mondta. — Nem tudtam mire véljem a dolgot. Alig vártam, hogy elmenjen hazulról ; felöltöztem és felmentem az ezredes lakására. Alig akart elfogadni. — Ezredes úr, — kérdem — miért kell itthagyni férjemnek e pályát. Hiszen ő jó és engedelmes katona, — Igen, de nem méltó rangjára. Olyan katona, kinek oly szép felesége van, mint neki és amellett — ejh én nem beszélsokkal gyorsabban hat Amerikában, ahol a városi élet sokkal fejlettebb mint nálunk. A magyarság jövője csak egy módon bisztositható, a a visszavándorlás lehetővé tételével, de ennek eszközeit nem Amerikában kell keresnünk, hanem itthon kell annak feltételeit megteremtenünk. Nem policiális intézkedések segítenek, hanem olyanok, melyek az itthonmaradást kívánatosabbá teszik a kivándorlásnál. Meg kell szüntetni a hazai és amerikai közgazdasági és általában közviszonyok között levő nagy különbségeket, ha azt akarjuk, hogy kintlevő véreink visszatérjenek. Az erre vezető utak elsője a céltudatos birtokpolitika. A kötött birtok kérdése áll itt előtérben s oda kell hatni, hogy a városi tulajdont képező birtokok minél előbb parcelláztassanak, a parcellázó bankok pedig ne űzhessenek földuzsorát, mert az odavezethet, hogy inkább Amerikában vesznek földet és telepszenek meg, mint farmerek, ami pedig egyenlő volna az illetők végleges elvesztésével. Szükséges továbbá nagyszabású iparpolitika, mely megszüntetheti a hazai és amerikai bérek között levő óriási külömbséget. A kivándorlók átlagos bérjövedelme 1 dollár 74 cent, vagyis 8-50 korona, a magyar mezőgazdasági munkásé 1*97 korona. E külömbség csábító erejét csak az ellensúlyozhatja, ha a mai hetek önnek. — Majd utöbb lassan odajött hozzám; megcirógatta a hajamat s így szólít: — Pedig maga igazán olyan elragadóan szép. De maga nem tud semmit ? — Mit kell nekem tudnom ezredes úr ? — kérdeztem most már izgatottabb hangon. — Majd megtudja, amit meg kell tudnia. — De ha én kérném ezredes urat, ne engedje lemondani férjemet. Ő testestől lelkestől katona és ha itt kell hagyni az ezredet, ő elveszett. — Sőt én fogom kényszeríteni, hogy lemondjon. — De én kérem szépen, ezredes urat, ne kényszerítse lemondani. Tartsa meg tisztjének. Ha hibázott, büntesse másképp, csak ne mondassa le végkép. — Nem lehet. — De igen szépen kérem. — Odamentem hozzá s megfogtam a kezét más kezemmel az arcát simogattam. Rám nézett az ő katonás, keménynézésű szemeivel. Azok olyan jóságosan mosolyogtak. — No nem bánom. Én nem kényszerítem. Hiszen maga olyan szépen tud kérni, hogy lehetetlen ellentállni. — Maga is azon véleményen van ? Szép. — Az ezredestől haza mentem. Útközben egyre azon törtem a fejemet, miért kellett volna