Esztergom és Vidéke, 1907

1907-10-20 / 81.szám

győződve, hogy nincs a világ nak [olyan szabad-lyceumi előadása, melyben annyi tanulságos, mivelő elem volna, mint egy jól rendezett múzeumnak csak egyszeri végigtekintéseben. Milyen tanulságos és felemelő volna arra a helybeli vagy vidéki atyafira, ha unalmában esztendőben egyszer-kétszer elvetődnék oda és lelki szemei előtt elvonulnának az emberiség történetének és művelődésének küzdelmes századai. Érdekes példát láttam érre Sümegen (Zala m.) a Darnay-múzeumban. A tulajdonos Darnay Kálmán, az országos nevű régész, különben becsületes kereskedő ember, ki ott sürgölődik-forgolódik naponkint vevői között. Legnagyobb öröme azonban abban telik, ha a bevásárlás után betuszkolhatja jámbor kundschaft-jait az üzletbe nyiló mellékhelyiségbe, mintaszerűen berendezett Múzeum-terembe, melynek megvételére éppen most folynak az alkudozások a kormány részéről. A tulajdonos — bár kissé nehézkes előadásu — szives-ÖrÖmest kalauzol bárkit végig az ezreket érő ritkaságok között. S mi ennek az eredménye? Az, hogy azon a vidéken a „komámuram", meg a „nénémasszony" is tudja, hogy őseink milyen sarkantyút viseltek, milyen fegyverekkel küzdöttek a hazáért, milyen fülbevalóval, karpereccel pávázkodtak hiúságtól már akkor is megmételyezett ősanyáink. Szóval általános az érdeklődés a nép között az ily féle tárgyak iránt s ha szántás-vetés vagy másminemű munka közben ráakadnak hasonlókra, készséggel viszik azt a többi közé. Igy kerülnek össze sokszor a legértékesebb régészeti leletek. Az elmondottakból következik, hogy egy nagy mulasztás helyrehozása erkölcsi kötelességként hárul nemcsak a helybeli Régészeti és Tört. Társulatra, hanem városunk egész közönségére. A Társulat élet- és munkaképességének szerintem legfőbb akadálya az, hogy nem bir általános érdeklődést kelteni működése iránt a közönség körében. Mindjárt máskép lenne ez, ha egy rendezett múzeum keretében be tudná mutatni a nagyközönüzente. Dalol az egész tépett, aszott, rongyos had. Éljen a haza, a haza — kiáltja a bencsi kőtörő. Elől az urak is ezt kiáltják. Az ablakokból visszarikoltják. Éljen a haza, a haza. Jóbának könybe lábad a szeme. Majdnem elindul, hogy megöleljen sorba mindenkit. Éljen a haza, haza ! s most mind itt vagyunk egyformán, a gróf kertjében, épen ilyet álmodott nem régen, mikor majdnem elpusztult. Jóbának még most is gyulladt egy kicsit a tüdője. Ezelőtt öt nappal tápászkodott föl a forró szalmazsákról, ahol hetekig kínlódott. Még mindig, mintha nagy késeket mártanának itt-ott testébe. A rongyai is vékonyak, silányak. És hamar megzavarodik még Jóba. Mellé áll a nagy sokadalomban, lármában egy vadászi zsellér : — Rossz bőrben vagy szomszéd. Alig értik egymás szavát a cigánytól, a nótától, a nagy rivallástól. Egy kicsit részege mind a kettő, ennek a különös sokadalomnak. — Dög voltam, szomszéd. Már el akartak földelni. Jobb is lett volna. Nálunk nincs munka. Nyavalyás is volnék a dologra. Csak épenhogy bejöttem szétnézni a városban. Vadágon is igy van? Azaszszonyom is hulla. Az is két hét óta nyavalyáskodik. ség előtt éveken keresztül folytatott szorgalmas munkásságának eredményeit. Bocsánat, nem ujabb anyagi megterheltetésről van szó, ami városunk mai helyzetében bizony nem is volna valami kivánatos ; hiszen az intéző körök, a mostani kormányszinté kezdeményező jóakarattal viseltetik minden ilyen kulturális mozgalom iránt. Ami részünkről csak egy kis lelkesedésre és élelmességre van szükség, hogy ne várjuk tisztán szánkba azt a bizonyos sült galambot. Addig kell ütnünk a vasat, mig meleg. Különösen pedig két dologra akarom a figyelmet ezúttal felhívni. Hivatalos értesülés szerint a továbbiaknak első és elengedhetetlen feltétele az, hogy lehetőleg egyesítsük a különféle gyűjteményeket. Nagy baj az ugyanis, hogy nálunk a privát mübarátok birtokában levő dolgokat nem is számítva, külön gyűjteménye van még az egyes intézeteknek, külön a Bibliothekának s a primási palotának. Ezeknek igy szétszórva nincs semmi különös jelentőségük. Ha azonban egyesítve lennének mindjárt nagyobb nyomatékkal illeszkednének bele a közös keretbe. Éppen ezért nem gondolnám, hogy az illetékes tényezők nagyobb akadályt gördítenek ezen szándék elé, ha rákerül a sor; sőt remélem, hogy lelkes mübarátaink is meghozzák a közügynek ezt áldozatot nevüknek és esetleg tulajdonjoguknak fenntartása mellett. A másik eszme, aminek megbeszélésére ezennel felkérem az ügynek minden pártolóját, az, hogy célszerű volna ezt a kérdést a régóta vajúdó esztergomi színház ügyével kapcsolatba hozni. Nem azért, hogy mind a ketten elakadjanak a kátyúban, hanem, hogy egyik a másikat erkölcsileg és anyagilag támogatva, hamarább dűlőre jussanak. Egy olyan épületre, mondjuk, kultúrpalotára gondolunk, mely a mi szerény viszonyainkhoz képest egy színházi és egy múzeumi helyiséget foglalna magában — ott ahol értesülésem szerint a takarékpénztár intéző köre a szirtházat eddig is tervezte : t. i. a Malya-fürdő — Hány a gyerek? — Öt. Én legalább nem tudok enni. Nem is kívánom az életet. De azok tudnak. Mit csináljon az ember ? Hát mondjad, szomszéd. Hirtelen elönti őket egy széles zsibongás. Mindenki éljenez, kiabál. Az ablakban áll a fiatal gróf. Súgja tisztelettel a vadági zsellér. — Ő lesz a követ az apja helyett. Keveset, de óh, szépeket mond a gróf. Szabad és boldog legyen az ember. Mikor bevégzi, a városi asszonyok megint kendőket lobogtatnak. Jóbának megint könnyes a szeme. Azután kiterelik őket a parkból a szolgák. Dél el is mult. A cigány nótáját még sokáig hallják : Kossuth Lajos azt üzente. Dúdolt, lelkesedett Jóba az utcán. Ketten ballagtak a vadági zsellérrel. Egyszerre azonban dideregni kezdett Jóba: — Igy nem mehetek haza, igy nem lehet. Egy kenyeret, ha vehetnék. Veszek kenyeret, húst, veszek. Valami nagy változást érzett a világban Jóba. Ez a különös délelőtt. A grófi kert, a gróf, a muzsika, a sok éljen. Együtt mindenki, urak és rongyosok. Kell, hogy hus kerüljön és kenyér. Láz és lelkesedés égette a Jóba arcát. Megszólal a vadági zsellér. mellett lévő fakereskedés udvarán. Az épületnél a praktikusság és olcsóság volna a főszempont. Ha a komáromiak egy kisszerű kiállítási pavilonban be tudták rendezni elég becses múzeumukat, miért kellene nekünk visszariadnunk a nehézségektől ? A színháznál tervbe vett amortizációs kölcsön törlesztését felerészben a múzeum venné magára az évi államsegélyből s esetleg a Régészeti és Tört. Társulat vagyonából. Kérem városunknak s a Tört. Társulatnak érdemes vezetőségét tegyék magukévá ezt a kérdést, támogassák törekvésünket tőlük telhető módon, mindenekelőtt pedig egy ügyes tervnek elkészíttetésével. Csak akarani kell erősen és meg lesz. Az örökös „jámbor szándék" mellett már egyszer lettekkel kell előrukkolnunk. Itt az ideje, hogy egy csapásra két legyet ütve agyon, megvalósítsuk régi óhajunkat és összetörjük azt a szégyentáblát, melyet már annyiszor nyakunkba akasztottak idegenből jövő vendégeink és szakférfiaink. Dr. Bagyary Simon. Hit olvassunk? Anatole France, akinek a francia irók között a legfinomabban fog a tolla, azt irja valahol, hogy a modern embert olykor a kétségbeesés ejti hatalmába. Szemben áll azzal a tömérdek könyvvel, melyet az irodalom és a tudomány produkál, és nem tudja, mitévő legyen. Az emberélet oly rövid, az irott és nyomtatott betű oly sok, hogy végigsillabizálására tiz élet se volna elegendő. A multaknak könyvtermése oly óriási labirintus, melyben még a legiskolázottabb elme is elakad. A jelenkor pedig szinte boszorkányos gyorsasággal és hihetetlen mértékben termi a könyvekké formált nyomtatott betűt. Ki tud eligazodni ebben a végelláthatatlan rengetegben. Hol akad az a megbízható kalauz, aki kioktat bennünket arról, hogy mit kell olvasnunk és mifajta tudásra kell szert tennünk ? Mindazok az ismeretek, melyek— Van nálam egy kis pénz, szomszéd, két malacot adtam el, menjünk be egy pohárra. És ittak mig elesteledtek. Énekeltek és sirtak: Kossuth Lajos azt üzente. A zsellér ordította gyakorta: Más világ lesz, szomszéd, meglásd. Szabad lesz minden ember, az istenét. Jóba nyöszörgött, mint egy gyermek. — Szeretném megcsókolni azt a fiatal embert. Áldott ember, hajh be áldott ember. Es énekeltek, mintha az érkező boldogságot fogadnák : Kossuth Lajos azt üzente. Éjjel indultak haza, csak a hó világított. Jóba látta, hogy a zsellérnek még 5 forintja, van. — Adj egy forintot szomszéd. — Nem lehet. Jóba előre engedte a dülöngöző zsellért s a botjával fejbe ütötte. Azután, mikor a zsellér leesett, ímegvadult. Lángoltak a csontjai is Jóbának s verte a zsellér fejét. Aztán kivette a csizmájából az 5 forintot s loholt. Énekelt az árva, sötét téli mezőn Jóba: Kossuth Lajos azt üzente. Tele volt a szive a mai nap eseményeivel s ugy sietett haza az 5 forinttal, mint egy megváltott, mesebeli király. nek összessége adja meg a korunkbeli műveltséget, igen sok alapvető és még több részletező tudományos munkában vannak összegyűjtve. A legnagyszerűbb dolognak látszanék tehát a közönséget egyszerűen arra utasítani, hogy feküdjék neki a munkának, olvassa végig őket. Roszszabb, sőt képtelenebb tanácsot azonban nem is lehetne adni. Hiszen a magánembernek legtöbbször még az sincs módjában, hogy a tudomány alapvető munkáit megszerezze. Ha pedig meg is tudná szerezni, nem jut fizikai ideje arra, hogy akár csak futólagosan is végigböngéssze őket. Közönségünk nagy része, a mindennapi élet gondjai közepett, a hivatás terheit viselve, a foglalkozás robotjában mégsem veszítette el fogékonyságát és érdeklődését a kultúra nagy kérdései, a tudomány problémái és az általános műveltség kérdései iránt. Természetes, hogy a közönségnek éppen ez a része, melynek idejét a köznapi foglalkozás nagymértékben leköti, joggal megkívánhatja, hogy a lehető legkényelmesebb uton és a legkisebb időpazarlással juthasson el érdeklődésének és tudásvágyának céljaihoz. Egy olyan ideális koncepciójú könytárra lenne szükségünk, melyből mindenki a legegyenesebb és a legélvezetesebb uton tehetné meg felfedezéseit a modern műveltségnek egyre szélesebb kürüvé váló birodalmában. Amiért tömérdek erő munkált, évtizedek fáradozásának verejtéke hullott, mindezt a sok megismerést, tudást, megfigyelést és a jövendők fejlődését jelző útmutatást fáradság és időveszteség nélkül, a legkisebb költség árán együtt találja mindenki, akiben a legtiszteletreméltóbb vágy, a művelődés vágya él. Egy ilyen enciklopédikus lexikonszerű könyvsorozatra van szükségünk, mely a legifjabb és legmodernebb tudománynak, a sociológinak eredményeit foglalná össze, megosztva az emberiség művelődésének és gazdasági életének fejlődései vonalát a múltba visszamenően és a jövő perspektívájában. A magyar közönség, a maga speciális szükségletéit és különleges gondolkozásmódját tekintve: szélesebb körben óhajt tanulni. A német ember lexikális formában szereti a tudás anyagát. A kis konkrét adatokhoz tapad, mennél több, egymástól pontosan elkülönített adatot szeret beraktározni memóriájának tárházába. A magyar ember más húsbólvérből való. Neki az ilyen pedáns szárazság nincsen ínyére. Nem tartozik azok közé, akik a sok adat fáitól nem látják meg az élet erdejét. Nemcsak az apró részletek fogják meg érdeklődését, hanem érzéke van az általános összefoglalások iránt is. Nem egymástól elszigetelten nézi a jelenségeket, hanem megkeresi a közöttük való összefüggést is. Aki csakis az eszéhez szól, annak tanítását nem szívesen fogadja. Hogy fogékonyságát fölkeltsék és érdeklődését huzamosabb időre lekössék, ahhoz az is kell, hogy plasztikus képekkel, a szemléltetés stílusbeli eszközeivel foglalkoztatni tudják képzeletét is. Ennek a célnak legmegfelelőben szerkesztett folyóiratunk a Műveltség Könyvtára, mely hatkötetü sorozatokban jelenik meg.