Esztergom és Vidéke, 1907
1907-11-28 / 92.szám
A koldusok. A proletariátus leglomposabb, Iegmegsárgultabb kasztja is megmozdult. Marylandban kongresszust tartottak az Egyesült Államok koldusai. Azt hinnők: panasz, átok, káromkodás vegyült a konferáló terem pálinkagőzébe. Nem. Ok nem panaszkodtak. A jóllakott emberek legnagyobb megbotránkozására : kifejezést adtak jó sorsuknak. Pukkadjatok meg kincsesek. Csupán taktikai kérdések kerültek vita alá. Már, hogy miképen kolduljanak tovább. Elsősorban a koldulást mesterségnek, iparnak nyilvánították. Aztán konstatálták az ipar — koldusipar — fejlettségét, amit a nagy konkurencia teljesen a helyzet magaslatára emelt. Ok nem panaszkodtak, hogy sok a koldusmesterember. Hogy egyre kevés jut az alamizsnából. Hanem kifejtették, hogy azaránytala nul elosztott nagytőke még ötszörannyi koldust is el tudna tartani. Tehát rajta: sírjunk, rimánkodjunk, jajgassunk tovább. Hiszen sokan vannak nálunknál koldusabbak, kiknek kötelességük szánni minket. Segiteni minket. S őszintén megmondjuk: az nem érEáy asszonyért. — Enrico Massini után olaszból. — Valamelyik augusztusi estén a Franció sétányán kóboroltam, amikor egy lámpás fényénél hirtelen megpillantottam rég nem látott gyermekkori barátomat, Ermete Giron lovassági kapitányt. — Jó estét kapitány! — kiáltottam rá. Ez pompás véletlen. — Ah, te vagy az ? — felelte Ermete barátom, s én észrevettem, hogy az arca kimondhatatlan levertséget sugároz. Nagyon örülök, hogy viszontlátlak. A hangjának bámulatos rezgése még inkább föitünt nekem, s nem is tartózkodtam ennek okát megkérdezni. — Miért vagy olyan szomorú, kedves barátom ? — Nem válaszolt azonnal, hanem karon fogott s lassú léptekkel elindult velem, mintha előbbi magányából még nem tudott volna a társaságomhoz hozzászokni. Egyszerre aztán megállott s reám nézett. — Tudod mit barátom ? megszabadítom a lelkemet a terhétől azzal, hogy mindent elmondok neked. — Szívesen hallgatlak. demli meg a koldus nevet, aki nem tudja kikeresni magának az. úri kosztot. No meg az erősítő, üdítő alkoholt, a pálinkát, a mi vizünket. Vizsgáljuk meg egy kissé a rongyok népének famózus filozófiáját. Igaz-e rajtuk a meztelenség, a romantikus szegénység ? A gyomorkorgás üres bendőnek, avagy jó ételekkel túlterhelt hasnak a muzsikája-e? A „jaj" és ima az ajkon őszinte-e, avagy csak ipari taktika ? A lehunyt szemek és behajtott lábak, lázár-szemek és lázár-labak-e ? Avagy csak szerszámok a Harpagonok bezárt sziveinek felnyitására? Tényleg üresek-e a tarisznyák? A vagy megpenészedik bennük a kenyér és megavul a szalonna? Komoly kérdések ezek. Hiszen nap-napra meghal egy-egy istenszegénye, aki 20—100.000 forintokat hagy hátra. És mi eddig a koldulásban csak a kényszerűséget láttuk. De az ipart, művészetet, routine-os bohémséget nem vettük észre. Maryland koldusai nyitják ki jobban a szemünket. Az első kérdés: csak a testileg és szellemileg nyomorultak koldulnak-e? És Ermete a következő történetbe fogott. * * Néhány hónappal ezelőtt, június 1-én Savoje garnisonba bevonultak a tartalékosok szolgálatra. Én éppen négy héttel azelőtt kaptam meg a kapitányi rangot. Egyik reggelen valamelyik magasabb rangú tiszttársammal a kantinba mentem egy pohár hüsitő italra, meg valami harapnivalóval lecsillapítani az éhségünket. A kantin-csarnok féle, tágas helyiség, egyik oldalán kisebb márvány-asztalokkal, amelyek előtt mindenféle rangbéli katona hemzsegett a söntés körül. Beszédközben igy szól a tiszt társam hozzám; — Milyenek a tartalékosai ? Van köztük nevezetes emberfia ? — Igen. Egyik legényem egy híres művésznek, Soarfogliónak a fia. —, Az én ezredemben is van egy híres sarjadék. Csakhogy ennek a fickónak a családi hiressége más rovatba tartozik. A neve Orlando de Bordighera. — Hogyan ? — szóltam nem csekély meglepetéssel — talán a szép Bordighera asszony fia ? — Éppen az. Nevetve feleltem : — Lehetetlen ! Hát annak a hires aszszonynak már akkora fia van ? Valamikor Nem. Sőt. Ezeknek a koldusipar nem jövedelmező, mert nem tudják vagy fizikailag felvenni a versenyt a többivel ; vagy pedig szellemileg impotensek a csiny-biny kiismerésére. Ezek leverésére jönnek az izmos, egészséges, raffinált koldusmesteremberek. Elhalásszák ezek az igazi koldusok elől a legjobb üzleteket. S közülük kevesen kerülnek csődbe. Ezek komótus, lusta, alkoholista, bohém emberek. Akik ha egyszer belekóstoltak a koldus kenyérbe : el nem dobják többé. Mert a koldus-kenyér édes. Ő közöttük legtöbb a fanatikus pályaszerető. Mint a festőművész, aki ecsettel kezében részt vett a színek bachanáliáin: nem tudja letenni az ecsetet; avagy mint akinek muzsikás rímek csengtek egyszer a fülébe: nem tud a poézis berkeiből szabadulni — úgy a koldus is. E pályára is születni kell. A koldusélet magnetizálja az ő híveit. Aki bemegy két házhoz alamizsnáért: bemegy az valamenynyihez. Igy származnak az egészséges, erős koldusok, akik valóságos ipari teknikával, huncutériával, humbuggal zsákmányolják ki a jószivüeket. Ezek pompásan, munka őrülten szerettem azt az asszonyt, de hiába, mert egyik jó barátom volt a kedvese. — No ami engem illet, én is szerettem őt, felelte szintén nevetve a tiszttársam. Magam sem tudom miért, nem vallottam be a szerelmemet neki. — Nagy mulasztást követett el, mert okvetlenül célt ért volna. És micsoda kellemes ember volt a férje ? A feleségének legalább húsz szeretője volt s a jámbor ember sohasem sejtette a legkevesebb valót sem. Alig mondtam ezt el, amikor egy fiatal katona sietve áttörtetett a söntés körül állók során és halott-sápadt arccal előttem termett. A szemei félelmetes lánggal meredtek reám, hogy meghökkentem . . . A következő pillanatban a katona rám rontott s fölemelt ököllel rám ütött volna, ha néhány katona el nem fogja. Hörögve a felindulástól csak ennyit kiáltott felém : — Az az asszony, az anyám ! Ha fejbe ütöttek volna, nem döbbentett volna meg annyira, mint ez a néhány szó. Kimondhatatlan szégyen vett erőt rajtam. Bocsássátok el ezt az embert! — parancsoltam a katonáknak. Éreztem a bűnt, amelyet elkövettem, de hát magam sem értettem, mi birt rá, nélkül, könnyen élnek — de csak a suba alatt. Ezek rontják a valódi nyomorult, az igazi Lázár scheftjét. Hogy a koldulás tényleg nem a kényszer, testi-lelki nyomorültság kritériuma, bizonyítja, hogy egész családok örökös öltője foglalkozik a mesterséggel. Környékünkön is ismerünk 8—10 koldus famíliát, akiknek minden tagja akár ép, akár nem: koldus. Kocsikon járnak faluzni. Az öregek a faluvégén maradnak és főznek. A fiatalok pedig 8—10 oldalról megrohanják a falut és kikunyerálja valamenyi az ő koronáját, forintját. Csibe és liba pedig, ugy is kerül. Az ilyen családok aztán engednek ki rajokat más irányba. Mint a lépesrigó: széjjelhordja az „Idő" is a társadalom élősdi fagyöngyeit. És igy szaporodnak. Hát ezek ellen van szavunk. Mig az igazi koldus a legnagyobb részvétet és jóindulatot is megérdemli, addig a „koldusmesteremberek'" ki 7 irtandók. Hogy ennyire elszaporodtak, talán az Egyház a leghibásabb. Mert annak voltak a legdédelgetettebb kedvencei a — bár jóakaratból — a raffinált talmi-lázárok. hogy egy nő becsületéről ily alávaló módon nyilatkozzam, még pedig hangosan, s nyilvánosan ? Felálltam, köszöntöttem a megsértett katonát s ezt mondtam neki: — Rendelkezésére állok és elégtételt adok Önnek. Néhány perccel később indult éppen Genuába a vonat. Kocsin .a pályaudvarra vágtattam s egy órával később megérkeztem Genuába, ahol nyomban jelentkeztem a tábornokomnál, akinek mindent elmondottam. — Nos, és mi a szándéka most ? kérdezte. — Tábornok úr, nincs más választás, csak egy elégtétel. Megsértettem azt a fiatal embert, és kijelentettem, hogy a rendelkezésére állok ; tehát meg fogok vele verekedni. — Lehetetlen! Magasabb rangú tiszt nem verekedhet közlegénnyel. — Vannak sértések tábornok úr, amelyekért elégtételt kell adni, még a katonai szabályok ellenére is. Engedje meg ezt a párbajt. — Soha. Én nem tehetem. — Akkor kérem, táviratozzon a miniszternek. — A miniszter is megtagadja. —. Akkor kénytelen leszek idegen területre utazni, s ott verekedni.
