Esztergom és Vidéke, 1907

1907-09-01 / 67.szám

A Hercegprímás itthon. Öröm tölti el Esztergom kicsijenek, nagyjának szivét mindanyiszor, valahányszor a primási székben ülni látja a dicső elődök méltó utódait. Nagy az ősi székváros öröme, szinte ünnepség számba megy a látogatás, melyben fájdalom, ritkán van része. Örömünnepet ülünk, mit fokoz az a hir, hogy O Eminenciája, akit oly régóta nélkülöz hű székvárosa, hoszabb, több heti tartózkodásra jő közénk. Valamikor régen, midőn még fényünk, büszkeségünk, mindenünk az volt, hogy itt, falaink között tiszteltük állandóan s hódoltunk az ország első egyházi méltóságának, el sem képzeltük, hogy mily veszteség lenne, ha a prímások széke a fővárosba helyeztetnék át. Most tudjuk! Nem zúgolódunk, bizva a jövőben, megnyugszunk az egyelőre változhatatlanban, mert ismeretesek azok a politikai tendenciákkal határos tárgyi okok, az ország szivének központositó törekŐsz Volt ... Ősz volt, majd jött a tél hava, Tavasz után ismét a nyár, Halvány arcod még halványabb, Mindig, mindig csak pírra vár. Alig, alig veszed észre, Hogy amig a lelked remél, A vígsággal szived mélyén A bú már is helyet cserél. Lehull a lomb, szinét vesztve A virág is mindent feled S a természet szép csendesen Halni készül, ismét temet. Amerre néz tekinteted, Még a táj is rideg, sivár; Nincs talán már szenvedő se . . . Mind 'halott, csak te vagy, ki vár. Te vagy csupán, kit tart a vágy, Ki szenvedőn de bizva vár, Hogy lesz tavasz és még fakaszt Örömrózsát szivedben nyár. Bár lenne úgy ! de mig éltet . Folyton téged a csábremény, Könnyes szemmel, reményvesztve Tekintek a jövőbe én. Aug. 27-én. Szőlló'sy Géza. vései, melyek a primási székhelyt véglegesen hatalmi sferájukba igyekeznek vonni, hogy velünkszületett jogainkat észrevétlenül elkobozzák. De amidőn megnyugszunk, és a midőn az ősi íalak között igaz örömmel látjuk viszont Ő Eminenciáját, kérjük őt: látogasson el gyakran, minél gyakrabban közénk, hogy mig egyrészt hódolattal üdvözölve, örömünknek minél gyakrabban adhassunk kifejezést, addig másrészt, legyen vigaszunk abban a végtelenül .nagy, a megsemmisüléssel határos veszteségben, mit a primási székhely elkobzása Esztergomnak okozott. Jubiláris ünnep. Vasárnap ünnepelte a „Magyarországi munkások rokkant és nyugdijegyleté"-nek esztergomi fiókja íenállásának 10 éves fordulóját. Csak most, ez ünnepség keretében volt igazán alkalmunk meggyőződni arról, hogy amily szerény és zajtalan e látszólag kicsinyke egyesületnek élete, oly serény volt a munkássága a nagy horderderejű ,céi szolgálatában. Mi t. i. szokva vaM^rtiromság. Rosetti Kelemen búskomorrá lett. Azt, amire gondolt, amiért küzdött, óhajának tárgyát, álmainak eszményképét, reménykedésének összességét, imádságának célját — csak nem érte el. A kiállításon soha, soha, soha nem adnak alkalmas világos helyet az ő képeinek. Micsoda mélabús mollhangnemekre volna szükség, ha fájdalmát meg akarnók énekelni. És hozzá képei megérdemlettek volna egy kis világosságot, méltán. Aki az ő poétikus tájképeit meglátta, mindjárt fényes sikereket jósolt a fiatal művésznek. A legközelebbi kiállításon a mi művész barátunk egy „Napsugaras világ"-ot. festett, (hogy a mint magának mondogatta) a félhomályban is érvényesüljön. Azonban egy széles oszlop árnyéka még a napot is eltakarta, akár egy jókora felhő. No hát festett egy szürke, holdvilágos tájképet. A hold a viz tükrében csakúgy fénylett. Azonban egy félreeső szöglet homálya erősebbnek bizonyult, mint a hold fénye. Sirva tördelte Rosetti kezeit, de nem mert követelőzni, mert félt, hogy akkor a legközelebbi alkalommal elutasítják. Nem evett, nem ivott semmit. Örökké helyzetének megjavításán törte az eszét. Annyira félt a kiállítások homályos szögleteitől, zúgjaitól, hogy egyetlen gondolata gyünk ahhoz, hogy napjainkban folyton alakulnak egyesületek s épen városunkban is a körök és társulatok sokfélesége tagolja szét a társadalmat annyira, hogy a létező számos egyesületek közül egy is alig képes az alapszabályokban körülirt feladatait tökéletesen megoldani ; a visszás álapottal szemben örömmel kell konstatálnunk, hogy a jubiláló egyesület hatalmas jegenyeként magaslik ki a számtalan kör és társulat közül, mert célját, — amely pedig egyike a legnemesebbeknek — nemcsak megmegközelíteni, de tökéletesebb módon érvényesíteni is képes. Az igazi jótékonyság rejlik ez intézményben, mert arról a társadalmi néposztályról kivan aggkor és rokkantság esetén gondoskodni, amely foglalkozásának természeténél fogva nyugdíjjogosultsággal nem bir. E jog élvezetének fontosságát pedig csak azok képesek a kellő értékben mérlegelni, kik oly pályán szerencsések működhetni, hol e jog élvezetének birtoklása az állással kötelezőleg kapcsolatos. Egyedül az iparos s a munkás osztály van e tekintetben teljesen önmagára hagyva és támasz nélkül a sorsára bizva, holott egész életét nemcsak nehéz, de általában oly munkában tölti el, hol a munkaképtelenség esélye a legnagyobb s ha ez utoléri, a koldusbot vár reá; ha pedig elhal, csak az volt miként juthatna egy kis világossághoz. Végre egy véletlen esemény, vagy mondjuk : Promethus figyelmes gondoskodása jó reménnyel kecsegtette. Mikor egyszer este gyertya nélkül hálószobájába lépett, —• oh micsoda gyönyörűség, — a meszelt falon világos, fényesen ragyogó vonalak tűntek szemébe. Elképedve, örömében felkiáltva bámulta azt az égi jelenetet, könnyek patakzottak szeméből, gyönyörtől ittasan dadogta; „Foszfor . . . foszfor ..." Azt hitte meg van mentve. Kitatálta a foszforszineket, melyek csodálatosan világítanak majd a félhomályban. Ezekkel a a varázsszinekkel festett éjjelenkint. Gyönyörű képet hozott létre. Egy méla tavacskát két kis tündérrel, az égen csillagok, a parti sás között Szent-János-bogárkák. Ilyen nagyszerűt még nem látott emberi szem . . . A bizottság el is fogadta. És most aztán gyakran látták Rosettit összefont karokkal, gondolatokba merülten, boldogan, áhítatosan epedve a pillanat után, mikor a diadal órája üt. Midőn a kiállitás megnyílt Rosetti majdcsaknem legelsőnek rohant fel a fehér márványlépcsőn, hogy megkeresse „magát". Lélekben már látta is magát ékeskedni, „világlani" — de hiába kutatott színeinek ama mágikus fényjátszása után. családja szenvedi a nyomort. Föltétlenül meg kell tehát hajolnunk a jubiláló egyesület eszméje előtt, mely e hatalmas bajt van hivatva orvosolni s óhajtjuk, hogy áldásos működését siker koronázza ; egyben fölhívjuk az érdekelteket ez uton is az egyesületbe való lépésre. A riókegyesület ünnepélyének lefolyását a következőkben adjuk. Vs9 kor történt a tagok gyülekezése az ipartestületben, innen zászló alatt vonult az egyesület hálaadó istentiszteletre a város kegyúri templomába, hol az ünnepi misét dr. Fehér Gyula udvari káplán celebrálta V211 órakor pedig díszközgyűlés tartatott a város székházának tanácstermében. A közgyűlést Magyary László fiókegyleti elnök nyitotta meg nagyszámú érdeklődő jelenlétében. A központ részéről Katits Antal igazgató, Pethő Sándor titkár és Stibinger Géza könyvelő voltak jelen.A közgyűlés ekŐ tárgyát a védnök választás képezte, minek eredménye folytán e tisztségre a tagok általános lelkesedése közepette Vimmer Imre polgármester választatott, kit midőn megjelent, az elnök üdvözölt és fogadott, kérve, hogy a védnöki tisztet elfogadni kegyeskedjék. Vimmer Imre polgármester lelkes szavakban fejezte ki örömét a megnyilatkozott bizalom fölött s kijelentve, hogy azt iparosaink és munkásaink érdekében elfogadni kedves kötelmének ismeri: hatásos beszéd kíséretében buzdító szavakat intézett a jelenVégre is megtalálta tündérkéit —• holtan .. . holtra silányitotta egy fényszóró, amely ugyan egy nagy történelmi csataképet hatásosan megvilágított, de egy fénysugár tönkre- tette a tündéridilt is, pedig oly szépen festett az a véres hadi esemény mellett. Nem láttak belőle semmit, épen semmit, legfeljebb piszkos mocsarat meghatározatlan környezettel. És Rosetti nem tudta tovább türtőztetni magát. Összerogyott, keservesen sirt. És amint igy sirt, egy kezet érzett vállán és előtte áll egy öreg úr a bizottságból : hosszú ősz szakála, magas cilindere volt, ő festette azt a hatalmas csataképet is ott a fényszóró mögött. Azt hitte szentül, azért sir szegény, mert a csatakép eksztázisba hozta, de Rosetti csakhamar kibáránditotta saját fájdalmának történetével. De mikor aztán befejezte, a ősz szakálas és magas kalapú úr mosolygott és igy szólt: Rosetti úr, mikor én még fiatal voltam és tudtam valamit, magam is hol sötétben, hol irtózatos világosságban függöttem. Most, hogy öreg vagyok és semmit sem tudok már, de jubileumokat ünnepelek, hozzá segítenek a jól megválasztott világításhoz, legyen csak öreg és fessen rosszul, akkor ön is hozzájut majd a jó világításhoz . . . sic itur ad astra ! El-Correi után H. B.