Esztergom és Vidéke, 1907

1907-05-26 / 41.szám

hogy szakértő közbenjöttével vizsgáltassa meg a megyeházat és annak megtörténte után készíttessen terv és költségvetést és pedig két alternativa szerint, t. i., hogy mibe jön az, ha az alispánnak a székházban lesz lakása és mibe jön, ha nem lesz benn a lakása? Végül felemiitjük, miszerint Szabolcs és Szatmár vármegye, továbbá Győr sz. kir. város közönségének a kivándorlások korlátozása és csökkentése tárgyában a megye közönségéhez intézett átiratát pártolólag azzal határozta el a képviselőházhoz felterjeszteni, miszerint a hadköteleseknek a kivándorlásra, a mig hadi kötelezettség alatt állanak, engedély egyáltalában ki ne adassék, másrészt pedig a galíciai bevándorlás elé görditessenek legyőzhetetlen akadályok, mert ez egyik közvetett okozója a kivándorlásnak, a nép kiszipolyozásának, mely aztán helyzetén javítandó, keres uj hazát. —n. A fák és madarak napja.*) (Folytatás és vége.) A fácskákat most már egy időre a jó Isten gondviselésére bizzuk, ki meleget s napfényt küld rá s igy növekedésnek indítja. Mi pedig nemsokára örömmel látjuk a bimbók feslését s az uj lombokat. ídőnkinti öntözés, a férgektől tisztogatás hozzátartoznak a fa ápolásához, azért ezekről meg ne feledkezzünk. Igy^ a fácska évről-évre nagyobb lesz tavasszal meghozza virágait s később, a mit a virágok ígérnek, a gyümölcsöt, mint a ráfordított gond és fáradozás jutalmát meghozzák. A nagy fánál arra kell vigyáznunk, hogy ágai el ne sűrűsödjenek, a férgek benne kárt ne tegyenek, s a földnek megfogyatkozott tápláló erejét alkalmas módon pótoljuk. *) Elmondotta Szölgyémy Gyula igazgató-tanító, a május 1-én t tartott fák és madarak napján, mit lapunkban, több oldalról, különösen a vidékről hozzánk intézett azon kérés folytán teszünk közzé, hogy mint közhasznú, minél nagyobb körben legyen megszivlelésül ismertetve, főleg jelenleg, midőn a hernyók köztudomás szerint annyira elszaporodtak, hogy a fákat szinte csupaszra rágják. A szerk. itt. Hogy mikor ? Az talány. Meglehet hogy hatezer évvel ezelőtt ... ki ismeri az emberek sorsát? Különben mindjárt meg fogtok róla győződni. Megállj! Valamennyien megállottak, megdöbbenve. Erősen csengett a fiatal ember hangja a falak közt s fantasztikus titokzatossággal hangzott. És beszélt: •—• Megálljatok ! Nézzétek ezeket a lábnyomokat a finom homokban, amelyeket a rég elhaltak hagytak itt ... a többit eltapostuk, ahogy jöttünk, de itt még látni . . . Nézzétek csak ezeket itt . . . egy széles, nagy lábnyom, amelyet követ egy kicsi, apró . . . Igen emlékszem. És most hasonlítsátok össze ! Igy szólt, és elegáns sárga cipőjével óvatosan belelépett az antik egyiptomi szandál hagyta lábnyomba. Teljesen az utolsó, miliméterig beleillett. Aztán tovább kiabált: Ez az én lábam ! Könnyű remegés futott át a fiatal angol házaspáron. A fáklyavivők kevésbbé érzékeny emberek, szintén zavart kezdtek érezni. Mombur az egyiktől elvette a fáklyát és heves gyors léptekkel rohant előre a mélységes sötétbe. Nem habozott, ugylátszott rajta, mintha olyan űton járna, amin vagy százszor ment már végig. Csak ment, folyton előre. — Erre ! Erre ! majd meglátjátok ! Megtaláljuk a hulláját! Emlékszem . . . Az itt elmondottakból láthatjátok, kedves gyermekek, hogy a gyümölcsfa ültetése és ápolása nem annyira tudományt, mint inkább elhatározást, jóakaratot és gondozást kivan. Ültessetek tehát ti is fát, bokrot, virágot, rózsát a hova csak lehet. A gyümölcsfa helyét édes szülőitek majd kijelelik. Ezek lesznek legkedvesebb gondjaitok tárgyai és tiszta örömet s nem csekély boldogságot fogtok benne találni. Tudom, gyöngéd figyelemmel és reménykedve fogjátok nézni gyümölcsfáitok fejlődését, szép virágzatát s boldogsággal fogjátok fáitok első gyümölcsével édes szülőiteket megkínálni, akik örömmel fognak részt venni a ti boldogságtokban. A kis fa bizonyára meghálálja gondos ápolástokat és egyben arra is oktat, hogy a jó fiú is hálás legyen gondos és jóságos szülei iránt. Tanulj fiam a fától hálás lenni szüleid iránt! Szeresd a fát, ne sértegesd azt se otthon, se az utcán, se máshol, mert a fájdalmat ő is érzi : a sértés helyén mintegy könnyezik, sir. Sőt azt se engedd, hogy más sértegesse vagy verje a fát. Különösen vedd ótalmadba a gyümölcsfát, hogy az ő termésében, kedves adományában télen-nyáron bővelkedhessünk. Hiszen a gyümölcsöt ifjú és öreg egyaránt szereti. De ki is ne kedvelné a , gyönyörű, zamatos cseresnyét, körtét, almát meg a cseresnyés és almás rétest, a lekváros kenyeret s mindazt a jó eledelt, amit gyümölcsből készítenek ? Mindazok tehát, akik örömet találnak a fák virágaiban, lombozatában és kedves gyümölcseiben, mindazok igyekezzenek a gyümölcsfákat szaporítani, gondosan ápolni s becses adományaikért tőlünk telhetőleg védelmezni. II. A fák és bokrok lombjai között vígan élnek az ég vidám madarai, a kis szárnyasok. Sürögnek-forognak s dalolgatnak az ágakon, mert jól érzik ott magukat; látszik rajtuk, hogy a fák lombsátora az ő legkedvesebb tanyájuk. S valóban, a fa madár nélkül ép oly kevéssé lehetne el, mint a madár fa nélkül. Ok egymást gyámolitják. Sokan szeretik a madárkákat, de kevesen ismerik azt a fontos szerepet, mit a természet háztartásában betöltenek. NémeÉs mind mentek utána lihegve, gyorsan. Egy sötét szoba bejárata előtt megállott, mintha egyszerre borzadással telt volna el és visszarettent, mint valami gyilkos a szembesítéskor. Magasra emelte, a fáklyát, amely vörös fénnyel vonta be az arcát és magyarázott : s

— Claret... asszonyom ... nézzék csak, íme az én lelkem sorsának folytatása.. . Én francia ember, aki azt hittem, hogy szeszélyből jövök ide Egyiptomba, íme most látom, hogy csak visszajöttem. Valami felsőbb, parancsoló hatalom kényszeritett, hogy idejöjjek. Azok az országok, amelyekbe ugy kívánkozunk, a mi régi hazáink, ahol már egyszer éltünk,, s az a vágy nem egyéb, mint a tévelygő, elvándorolt lélek honvágya . . . Nézzék csak, itt van a szoba ... itt történt a gyilkosság. Valami borzasztó dolgot fogunk itt találni. Belépett a szobába, s fölemelt fáklyája eloszlatta a sötétséget. Aztán a borzalomnak és diadalnak egy kiáltását hallatta. Mindenki odanézett, sápadtan. És mindenki látta, hogy a fal mellé zuhanva egy sárga, száraz holtest fekszik ott, amelyet megvédett a feloszlástól a nagy szárazság. Ott feküdt, a földre dobva, betört koponyával. Ókori egyiptomi volt, cifra, szines ruhában, mint valami eltörött, szomorú paprikajancsi. Körülötte sorban állottak az aranyvázák, éppoly érintetlenül, mint a lyek csak érdekes és csinos teremtményeknek, kedvesen csacsogó állatkáknak tartják őket, mintha ránk nézve egyébb fontosságuk nem is volna. Pedig, ha ők nem volnának, sem az emberek, sem az állatok nem élhetnének, mert a roppant szaporaságu és falánk bogarak rövid idő alatt kipusztítanák az egész növényzetet. Gondoljuk csak el, hogy egy tarka lepkétől, mely tavaszkor a napsugárban játszik, évenként 320 millió származhat. Egy ily sereg hernyó egy hét alatt egész erdőrészt megfosztana lombjától. S hogy ez nem nagyítás, azt nemcsak a tudósok ismerik el, hanem a "legegyszerűbb emberek is, kik soha iskolába nem jártak, de a hernyók pusztításának tanúi voltak. A jó gazdák nem is mulasztják el tavaszkor a gyümölcsfák megtisztogatását a hernyófészkektől és a száraz levelektől. De az erdőt már nem gondozzák így, pedig a hernyók azt sem kímélik. Tudjuk, hogy pl. a gyűrűspohók, ez a szapora, piros szárnyú lepke, ép oly szivese-n rakja tojásait a kerti szilvafára, mint • az erdők bármely fájára. A fehér szárnyú galagonyalepke épen úgy ellepi a zöldséges kertet, mint a gyümölcsöst vagy erdőt. Sajnos, az erdőt nem tisztogathatjuk ; de nyáron, mikor a munkás kéz sokféleképen van elfoglalva, a gyümölcsöst elhanyagoljuk. Alig menthető mulasztásunk pótlására rendelte a jó isten a madarakat, ezeket az ingyen dolgozó kis kertészeket, melyek fizetést nem kérve, felügyelő nélkül is szorgalmasan dolgozgatnak a mi javunkra kora reggeltől késő estig. Lankadatlan buzgalommal keresik és irtják a petéket, a bogarakat s kitartó munkássággal hordják éhező kicsinyeik számára a kártékony férgeket. Nézd az eresz alatti fecskefészek apró lakóit, mennyi férget felemésztenek. Lesd meg a sármányt, a pintyőkét s látni fogod, hogy egyszerre 2—3 tücsköt is visz kicsinyeinek. Hát még a cinkecsalád, ez ám csak a jóétvágyú népség; 14-en, 16-an is vannak egy odúban s hány bogarat, hány hernyót emésztenek el ezek a kis falánk állatkák csak egy nap is ? Egy ily madárcsalád apró tagjai több millió férget pusztítanak el addig is, mig a szülői fészekből kirepülve, maguk keresik fel élelmüket. sok kis szent szobor ... Az egész környezet már hatezer éve aludt, s mégis élt a prehisztorikus gyilkosság emléke. Mombur suttogott: — Én öltem meg ... én ! Aztán kacagásban tört ki : — Hát még most is kételkednek ! Nézzék csak a fehér falon ezt a véres kéznyomot, amely olyan, mint egy nagy fekete pók! Ez a gyilkos véres kezének a nyoma ... az idő már gyászos feketeségbe vonta . . . Nézzék, az én kezem tökéletesen ráillik . . . tökéletesen! Ez az én kezem! Hát még most sem hiszik ? — Hát •—• szólt Claret izgatottan — miért ölte meg ? — Miért ? Miért ? — dadogott Mombur, nagy erőfeszítéssel keresgélve emlékezetében — miért ? Nem rablás miatt . . . hisz semmihez sem nyúltam ! Miért ? Várjon csak . . . igen ! Mert szerettem a feleségét ! Minden összeesik mostani életemmel . . . Igen, szerettem a feleségét, éppúgy, ahogy . . . — De Mombur úr — vágott közbe hirtelen Regina sápadtan, reszketve — hisz ez borzasztó ! Ne játszék velünk ily félelmetesen . . . még beleőrülök! . . . És egészen halkan hozzátette : — Majdnem megmondott mindent. —• Nem találja, hogy önhöz hasonlít ? — jegyezte meg gúnyosan Mombur. — Ha kissé csúnyább lenne — szólt flegmával az angol — de nézze csak, itt A pacsirta, a fűrj, a fogoly egész nap bújja a vetést és fogdossa a rovarokat. A gébics meg annyi bogarat fogdos össze, hogy elfogyasztani sem képes, de azért az elfogott rovaroknak nem kegyelmez, hanem tövisekre szurkálja őket. A kakuk a legdisztelenebb szőrös hernyóknak kérlethetetlen ellensége. A haikály pedig a fakéreg alatt rejtőzködő bogarakat írtja. íme így pusztítják madaraink a növényvilág ellenségeit ! Mint tudjátok, madaraink részint költöző, részint állandó madarak. Költözőmadarak: a fecskék, fülemilék, poszáták, billegők, fürjek, gólyák stb. Ezek őszkor, mivel akkor a bogarak a földbe rejtőzködnek, elegendő eleséget nem találnak, de meg gyenge tollruhácskájukban a téli hideget sem alhatnak ki, azért melegebb vidékre költöznek, de tavaszkor ismét visszatérnek. Ez okból nevezzük őket költözőmadaraknak. Állandómadaraink a veréb, búbospacsirta sármány, kenderike, tengelice, pintyőke, cinke, ökörszem, harkály, stb. ezek télennyáron nálunk tartózkodnak s állandóan tisztogatják a kártékony férgektől a mezőt, erdőt és a gyümölcsöst. Úgy a költöző, mint állandó madaraink egy idő óta megfogyatkoztak. Az eresz alatti fecskefészek sok helyen lakó nélkül marad. A mult évben még a fülemüle kellemes dalától zengett a liget; a gólya meg kelepelt a nádas háztetőn; és ma már azt tapasztaljuk, hogy mindenütt kevesebb lett a madárdal, de annál több a féreg. Keresték a madarak pusztulásának okait s rájöttek, hogy ennek a bajnak mi vagyunk az okai. Mi pusztítjuk a madarakat, miattunk fogyatkozik a számuk. Igen, mert sok rosszlelkű vagy tudatlan gyermek, sőt felnőtt ember is kifosztja a fészket; léppel, vassal, csapdával fogdossa vagy lődözi a madarat, roppant kárára mindennemű mezei gazdaságunknak. Költözőmadaraink, amikor seregesen vándorolnak, a tengerparti lakosok, meg a tengeri hajósok százezer számra fogdossák kelepcékkel, hallókkal, sőt a hosszú utazástól kimerülteket szabadkézzel is, nem gondolva azzal, hogy az ő könnyelműségüket s olcsón szerzett eleségüket egész vidékek mondhatatlan, drágán fizeegy papiruszt látok . . . talán valami értékes följegyzés. Biztos hangon szólt Mombur: — Arról a sárgult papiruszról, megfogja látni, azt olvassák le majd a tudósok, hogy ezt az embert Gambysnak hívták, a feleségét Taiának és hogy volt egy barátja, akinek Zechotes volt a neve. Nos hát én vagyok ez a Zechotes ! — Menjünk! menjünk! — kiáltozta Regina. — Ez már elég volt mára! Kifelé mentek, a világosság felé. Ahogy kiértek a napfényre, Mombur elhalványodott és reszketni kezdett. — Gyilkos vagyok, — mondogatta. Claret felbátorodott a nagy világosságon és vállát vonogatva mondta : — Mindenesetre elévült már. Nyolc nap múlva, hogy nagy nehezen kibetűzték a papiruszt, kitűnt, hogy a holttestet Gambysnak hivták, akinek bizonyos Tha'ía volt felesége és valami Zechotes a hűséges barátja. Mind a hárman a a XXXVII. Ramses korában éltek, négyezer évvel a keresztény időszámítás előtt. Jean Mombur folytonos látomásaitól kínozva, hirtelen Franciaországba utazott. — Jól van — szólt Claret, a feleségére tekintve — mégis csak kellemetlen dolog, ha valakinek oly nagy memóriája van. . . és igazán, a franciák nagyon komikusak.