Esztergom és Vidéke, 1907
1907-05-19 / 39.szám
Pünkösd. Madárdalos, virágillatos, ragyogó szép nap jöjj el, ihlesd meg varázsoddal az embereket, hogy felvilágosítva elméjüket, béke s annak nyomán megelégedés legyen a földön az emberek között, hogy szeressék egymást, mint egy apának gyermekei. Bármiként is zúgolódjunk, az elégedetlenség okát legelső sorban önmagunkban, hitetlenségünkben kell keresnünk. Bizalmatlanság, kaján irigység, önhittség, telhetetlenség, fenhéjázás, nagyravágyás jellemző vonásai korunknak, mellyek nyomában az elégedetlenség és nyomor jár. Remélni már nem tudunk, mert nincs hitünk. Ha szűkölködünk, ha szenvedünk, menedéket a halálban keresünk, megfeledkezve arról, hogy mennyire vétkezünk Isten, önmagunk és családunk ellen. A munka, a dolog ma már szégyen, ósdi valami. A könnyen megélhetést keresi mindenki, az uri módot, s ha nem telik, onnét vesz, hol van. A föld népe, mely a nemzet erejét képviseli, sorsával elégedetlen, Má|us. — Irta : Tuba Károly. — íme, itt a május. A hónapok legszebbike. Belecsöppentünk anélkül, hogy tavaszunk lett volna. Talán a jó Isten megtartotta magának Jthogy a sok kétség után nagyobb legyen az örömünk. Szinte csodás ez a hirtelen átmenet. Tél után : nyár. Amit április elmulasztott, azt május hozta meg gazdag színpompában. Május, a gyöngyvirág hónapja. Fehér virágos pálcát tört le a fáról, azzal kopogtatott be hozzánk s mi egész lelkünkből üdvözöljük őt a komor tél ;után. Bámulatos gyors a zsendülés, csaknem látni, hallani lehet. Ma még kopár a föld, a fa s holnap zöldelő palástban ragyog minden. Kinyitom ablakomat, hadd szálljon be hozzám a halk zsongás megifjitó lehellete, hadd takarja be a korai gondok árnyát s hadd tudjam, hogy itju vagyok még, ábrándos, dőre fiu, siratója a mármár veszendő ifjúságnak. . . Kimegyek kicsinyke udvarunkra. A rózsafák duzzadoznak a májusi lég érlelő lehetői, maholnap bimbó hasadoz ki rajmeg van mételyezve. Kihalt belőle az anyaföld szeretete. Vándorbotot fog, elhagyja ősei vérrel áztatott földét, hogy uj hazát keressen. Enged a csábítók Ígéreteinek, ezrével, százezrével hagyja el hazáját. Átvitorláznak a tengeren, a mesék országába, hogy vájkáljanak a kincsekben. Pedig mi sors vár ott rájuk ? Elpusztulnak, tönkre mennek. Az a kevés a sok közül pedig, aki testet, lelket Ölő fáradságos munka árán megtakarított filléreit küldi hírmondónak, nem számol azzal, hogy az oly nagymérvűén fokozott munka árán, itthon is gyüjtheti a garasokat. Fogy itthon a munkaerő, aminek természetes következménye a munkás kéz megdrágulása. Alpróféták vezetik félre a népet, felforgatni igyekeznek a világ rendjét, romba dönteni a társadalmat, hogy aztán a félrevezetettek, az elámított nép zsírján hizlalják magukat. S a hiszékeny nép, boldogulásának megváltóit látja az ámitókban s vakon rohan veszte felé. Fel van forgatva az egész társadalom fenekestül. Érzi azt annak minden osztálya. Jajgat, panaszkodik mindenik, mert helyzete senkituk. Mint a szőkefürtű gyermek, oly pajkosan csimpaszkodik ágaikba a csillogó napsugár. A fölásott, porhanyó rögöt, kicsi gereblyével, szép simára fésüli jó anyám s a föld tömött fonatokban kigyózza körül a rózsafák tövét. Mintha csak hullámos hajfonatok volnának. A lábamnál finom, puha szőnyeg. Kiütögette a fű zöldsarlós süvegeit s nagyokat köszönget, a halkan libegő szellőnek, mely bizsergetve csiklandozza bársonyos nyakát. Valami édes illatot is hoz magával s álomszerű mámor fog el. Az orgonavirág reng-ring, mintha a libegő lepkének intene, a gyöngyvirág is csilingel: „Szeress, szeress \" És száll, csapong a lepke. Be okos és boldog teremtés a pillangó, hog>j virágok közt tölti egész életét. Pedig ő maga is virág, csakhogy kacér, repülő virág. Itt libeg-lebeg előttem, hol a csintalan napsugárban, hol az árnyékban, hol a virágok vállain. Olyan szépnek találom most az életet! A gondok nehéz köde szétoszlik lelkemről s a megnyugvás, a sorssal való kibékülés derűje árad szivembe. El, kivisz az utam, messze a szabadba . .. Órákhosszat járom a vad virágos mezőt, a dunamenti rigófüttyös erdőt. Megkérdezem a rügyező fáktól, fakadó bimbótól, súgó-zsongó szellőtől, a tovavillanó fellegrajtól: boldog vagyok-e ? A kakuk nek sem fordult jobbra. Nincs osztálya a társadalomnak, nincs tagja, mely elégedett volna a jelenlegi helyzettel és viszonyokkal. S ha ez igy van, kérdjük, miért az uj rend, s kinek volt hasznára az ? A válasz nagyon egyszerű. Hasznuk azoknak van csak, akik az állapotokat előidézték, megteremtették. Az irás azt mondja, hogy piros pünkösd napján szállott alá a Szentlélek az apostolokra, hogy megvilágosítsa elméjüket. Szálljon alá e szent napon a Szentlélek, világosítsa meg az elméket, hogy eloszoljék az a nagy homály, mely a lelkeken ül, hogy lássanak világosan az emberek, hogy megtanulják egymást szeretni, hogy legyen béke, egyetértés, mely meg fogja teremni mindenek számára a boldog, megelégedett életet. —z. Nemzeti veszedelem. Az emberi hiszékenységet kiaknázó ügynököknek egész raját bocsátották rá a szegény, pénzre és földre éhes magyar népre a német, holland és más külföldi hajóstársaságok, hogy nekik anyagot szállítsanak, mellyel az Óceánt járó harámkiált. Megkérdezem tőle: „Kakuk, meddig élek?" És a kis hamis visszakiált tizet . . . húszat . . . ötvenet . . . Kinevetem, nem hiszek neki, de azért megkérdezem százszor is. Lármás kis madaram be nagyon szeretlek! Ah, lombos, vadvirágos, gyönyörű május, rajongó álmok, ábrándok világa : köszöntelek ! Napsugaras ég, bűbájos csengés-bongás, kedves madárdal szálljatok a szivembe . . . S körülölel valami szelid melegség, a májusi napok, éjek delejes melegsége. Epedés, vágy, izzó szenvedély fesziti a szivem. Hevülő, nekipirult arcom hiába temetem a harmatos fűbe, virágok kelyhébe. Szerelem van a bokor sóhajtásában, szerelmet lehel a bimbózó virág. Szerelemért esd a madár, szerelem zsong a légben. Szerelem minden a világon. Anélkül nincs élet, nincs nyár. Immár leszáll az alkonyat. Vérvörös sugarát a szőke Duna sima tükrében füröszti meg a nap. A rebbenő madár a csalitok, bokrok sűrű rejtekében tünedezik el. A zümmögő bogár nesztelenül lapul meg a ringó gályákon. A zsibongó emberboly egy kis serege a nappal tompa, idegbontó morajából fölocsudni a széles lombsátor alá gyül. Itt jószörnyetegek gyomrát betömjék. Akadtak és akadnak magyar emberek, jegyzők, bírók és hivatalnokok, akik segítőtársul szegődnek az emberek mellé és a hiszékeny lelkek jóságával és saját állásaikkal visszaélve, kivándorlásra csábítanak szegényt és gazdagot, csak azért, hogy minden szállított koponya után a nekik kijáró közvetítési dijat, 15 koronát bezsebelhessenek. Hogy hányszor száz és száz ember élete bánja meg azt a lelkiismeretlenséget, — azt csak az tudja, aki figyelemmel kiséri, hogy hány száz ilyen kivándorló megy tönkre, részben, mint kenyérkereső, mint családfentartó, részben pedig, mint ennek hozzátartozói, kenyérkereső hiján pusztulnak el. A kivándorlási törvény, mint az ma fennáll és végrehajtatik, a legnagyobb kivándorlási ügynök és amig ezt mással nem pótolják, vagy hatályon kivül nem helyezik, addig a kivándorlás nemcsak hogy meg nem szűnik, sőt mindig fokozottabb mértékben emelkedni fog. A hatóságok várakozó álláspontot foglaltak el a kivándorlással szemben, azt tartván felöle, hogy ez csak egy múló kór tüneménye, sőt némely tekintetben kívánatos szerencse is, a mennyiben a munkakerülő, a szemét és közveszélyes individiumoktól fog az ország megszabadulni ; szóval egy önkéntes és az árnyas fasorok alatt, a szép szegélyes sétautakon, vagy amott a Duna partján: csupa élet, csupa mozgás ! Itt ülök egy hófehér padon, vén vadgesztenyefa törzsének széles árnyékában. Anélkül, hogy látna valaki, látok körülem mindent. Szemeim, ezek az engedelmes, bohó kamera obskurák, alig győzik a sok fotográfiát. Az egyik mellékuton szerelmes pár sétál andalogva. Karját a férfi karjába fűzve megy a lány . . . Suttogva beszélnek. Nem tudom: szerelemről, avagy a jövő boldogságról-e ? Nehézkes, lassú léptekkel közéig egy jóképű öreg ur. Meg-meginog erőltetett testi feszessége, mintha spirális rugó volna. Első látásra azt hinné az ember, hogy az öreg ur életében most ütik a delet, hisz a szive, még melegen érez, meg-megfordul s forró tekintetével végig önti a mellette elhaladó hölgyeket. Aztán sóhajt is egyet. Vidám nevetés, gyors beszéd, hangos kacagás s egyszerre több hang is megüti fülemet. Mind közelebb, mind erősbödve . . . Egy egész bokréta jön. Az Ellák, Vilmák, Irmák tarka virágbokrétája. Elhaladtukban külömböző parfümök illatával árasztják el a levegőt. A virágokat cifra gigerli-pillék röpködik körül. Hazudozva akkorákat, mint egy tízemeletes