Esztergom és Vidéke, 1907

1907-04-25 / 32.szám

dani. Van élő ember, aki Amerikából gazdagon jött haza. Szó sincs róla: van olyan is. De hát mi nem tudunk-e akár tucatjával is rámutatni itthon olyanokra, a kik ernyedetlen szorgalom, kitartó munka és szorgalom árán meggazdagodtak itthon, pedig nem vándoroltak ki. Szerencse van itthon is, van ott is. Nem azt kell nézni, a mi kivétel, a mi ritka, hanem azt, a mi általános. Minden kivándorolni szándékozó, mielőtt a végzetes lépésre magát elhatározná, gondoljon arra a négyezer magyarra, a ki mindenéből kivetkőzve hazajött sok-sok viszontagság után. B — s. Rupert napja a főgimnáziumban. Szép és kedves iskolai ünnepélynek, a tanítványi szeretet, hála és ragaszkodás ünnepélyes megnyilatkozásának voltak azok tanúi, akik vasárnap délelőtt a gimnázium dísztermét színültig megtöltötték, mely alkalommal az ifjúság Rupert napját ülte, gyermeki, tanítványi igaz szeretettel övezett igazgatójának névünnepét. Szülők, jóbarátok, ismerősök siettek az ünnepélyre, hogy hálájuknak, nagyrabecsülésüknek, ragaszkodásuknak adjanak kifejezést. Szívből jövő, lelkes éljenek között lépett a terembe Hollósy Rupert igazgató, ki miután elfoglalta helyét, kezdetét vette az ünnepély, melynek műsora a következő volt: 1. Üdvözlő dal S. Pataky Lajostól. Előadta : az ének- és zenekar. 2. Az első imádság Bán Aladártól. Szavalta: Müller Gy. I. o. t. 3. Üdvözlő beszéd. Mondta: Gamauf I. VIII. o. t. 4. Rákóczi lobogója (Melodráma) Szepessy Lászlótól, zenéje Kontor Elektől. Szavalta : Gorzó N. VÍI. o. t., zongorán kisérte : Zsiga J. VIII. o. t. 5. Két költő csókja Kalocsay Alántól. Szavalta : Szalay M. VI. o. t. 6. Csárda jelenet Hubay Jenőtől. Hegedűn előadta: Schleiffer É. VI. o. t., zongorán kisérte: Singer Gy. V. o. t. véred, nem a te fajtád. És talán nem is sokszor hull le a fák levele mikorra ezek a csenevész gyermekek is oda kerülnek melléd a sírbolt csendes lakójának. A grófnő az ablakon kikönyökölve nézi a csemetéi ugrándozását. Vörhenyes arca még mosdatlan, a haja fésületlen, szűknyakú selyem pongyolája kiemeli tekintélyes tokáját. Ő már meghízott a magyar levegőn, ételen, de inkább beteges puffadtság az rajta ami kövérségnek látszik. A terrasszon illatozik a sok szinű virág, a park fái susognak, hajladoznak és hullatják sárgult leveleiket a sima fehér útra. Egy kis cselédleány jön tele kosárral a konyhakertből, s a kötőjéből csöves főtt kukoricát eszik. A gyermekek rávetik magukat, elakarják tőle venni és nyafognak, sírnak a főtt kukoricáért, de a nevelőnő közbeveti magát és elkergeti a leányt a kukoricájával. A fiú nagy boszuságában megrúgja hátul a madámot, akinek ugyan nincsen ott mit megrúgni. Ami van, az is egy kis vatta, meg egy csomó organtül. Nem is nagyon haragszik a rúgásért, épen csak úgy csúnyán ránéz a kis fiúra, az meg ő reá vissza, de nem szóll egyik sem. Ezzel el van intézve a dolog. Az őszi rózsák sokszínű virága a nap felé fordulva kiséri útjában a fák mögött eltűnő nap sugarait. Olyan szép, olyan 7. Mikes levele Pósa Lajostól. Szavalta: Hamvas E. VI. o. t. 8. Rondo capriccioso. Zongorán előadta: Singer Gy. V. o. t. 9. Katonakar „Faust" operából Gounod Károlytól. Előadta: az ének- és zenekar. Már maga a műsor egybeállítása is igen tapintatos volt, melynek minden egyes pontja, úgy az orchestrális énekes zeneszámok, a solo játékok, valamint a szavalatok minden egyes részükben dicséretesen sikerültek, amiért a szereplő ifjaknak bőven kijutott a tapsokból. Az ünnepély sikerének oroszlánrészében László Dániel, a magyar nyelv tanára, Bozmánszky Gyárfás énektanár és Borovicska Adolf zenetanár osztoznak, akik az ifjúságot a műsor számainak szabatos és dicséretes előadására oktatták. A műsor utolsó számának előadása előtt lépett Hollósy Rupert igazgató az emelvényre, megköszönte a megjelent vendégeknek szives részvételüket, úgy az ifjúságnak is a megemlékezést, azzal végezve szavait, hogy a szeretetért viszont ő is szeretetét, szivét adja oda. A műsornak alkalmi része Gamauf üdvözlő beszéde volt, mely a következőképen szólott: Szeretett Atyánk! A tavasz első lehelletére feltűnnek a vándormadarak. Tengeren túlról jöttek, fáradalmas volt útjok s mégis gyorsan hasítják a levegőt, elhanyatló szárnyaik mintha uj erőt nyernének. Miért e sietség? Ott messze távolból kibontakozik a ház s az eresz alatt a kis fészek, melyet egy év multán sem felejtettek el, mert oda visszavágytak ; ezért sietnek most is annyira. Szt. Rupert napja is ilyen kedves nap számunkra, iiyen meleg családias kör, melyet évről-évre megünneplünk, mert szivünk hajt erre s mely után a dalos madarakkal sietnénk, ha szárnyunk lenne és az időt gyorsithatnók. Most végre itt van. Eljött örömünknek napja, nevednek kedves ünnepe, midőn elmondhatjuk, mit szivünk magában rejteget, mi ott felhalmozódott, mert az emberi szivbe csak egy nap alatt is sok gyülemlik össze, hát még egy év alatt, elzenghetjük legszebb dalunkat, mit a fészek fiókái csicseregnek feléjük repülő apjuknak. De vájjon atyánk, s mi gyermekeid vagyunk-e ? Utánad ki tudna erre igazabhangulatkeltő itt minden. Eldobott, széttépett virágok hevernek az úton. Talán annak, a nemrég itt járt rózsás arcú öreg úrnak a lába nyomát hintette be virággal a két csenevész unoka, akikkel majd talán nem is sokára, el lesz temetve családjának utolsó virága. És hull a levél, egyre hull a fényes fehér útra. Kivirit közülök a széttépett, eldobott őszi rózsák még harmatos kelyhe. A fák alatt összefutott örökzöld alatt őszi ibolya nyilik, de a sűrű levelek elrejtik a virágát, csak illatát hordja szét a langyos szél. De nincsen gyöngéd kéz itt, aki leszakítsa, aki felkeresse a kedves virágokat. Ahogy kinyilanak, ott el is hervadnak. Sárga levél a szemfedőjük, fehér hó a temetőjük. Angol leány le nem hajol érte, hogy talán majd a keblére tűzze! — Fidonc — ilyet ki is látott volna, — Pedáns grófnő vájjon mit is szólna ? Egy fehér galamb tollászkodva ül meg az erkély vasán, a kis fiú kavicscsal dobálva kergeti el onnét. A galamb ilyedten száll fel a magasba, megcsattogtatja két fehér szárnyát, ami szinte csillog a nap sugarába. Valami hófehér lélek szállhatott le galamb képében, megnézni mit csinálnak itten ? Hogy hull a levél . . . hogy hervad a virág ? Ki tudja ? Ki tudja ? ban válaszolni, mint épen mi. Igen, mi megéreztük, elhatott szivünkig szereteted az ifjúság iránt, mi megértettük az önfeláldozást, mellyel egész életedet nekünk szentelted. E világon a legszebb s mindennél magasztosabb, midőn egy eszmét tűzve magunk elé, önzetlen kebellel, soha sem fogyó lelkesedéssel szenteljük annak éltünket, s törjön reánk bár az akadályok ezernyi vihara, rendületlen szívvel, jó és balsorsban kitartunk mellette. Ha ez elhatározás az emberiség közös érdekeire vonatkozik, tiszteletreméltó; dicső dolog, ha a hazáért történik, de a lelkekért áldozni egy életet, minek nevezzem ezt ? Nyiladozó lelkeket Isten imádására, fakadozó erőket a tudományok ismeretére tanítani, van-e szebb, nemesebb elhatározás ? Kedves látvány a kertésznek, midőn a gyenge bimbók felnyitják kelyhüket a nap meleg sugaraira s rügyeznek a fiatal hajtások. S vájjon mi más a jó tanár, mint kertész a legszebb kertben, istennek örökszép ültetvényében, hol a fiatal lelkek csemetéi fakadoznak, nevelődnek s kezének gondos munkája alatt az élet számára megerősödnek. Óh, mert sok a veszély, melynek az ifjú ki van téve! Fejlődő erejében tapasztalatlanul éri a szélvész, mely zúgó viharárjában elsöpri a kert ékességeit, leszakítja szirmait, eltördeli ágait, ha nincs mellette a gondos kertész, a jó tanár, ki melléje állva, segítségére sietve, beléoltogatja a szent hit áldásos igéit s útirányát kijelöli egész életére. S ez a munka, a sz. Imre hófehér liliomos zászlaja alatt álló ifjúság nevelése, országokat, milliókat érdeklő ügy. Mi lesz a fából, melynek rügyeit megfagyasztja a hideg, bimbóit összezsugorítja a dér? Lesz-e ott nyár és aratás, hol nem volt kikelet ? Oh nem ! Nem lesz gyümölcs a fán, melynek hitvány virágai vannak, melynek belsejét undok szu, lassú halállal emészti, s igy a nemzetek összeroskadnak, ha ifjúsága megromlik. Tiszta erkölcs nélkül nincs ország, nincs élet, csak haldoklás, pedig mi élni akarunk. A nemzetek kevély tölgyeinek tövébe liliomnak kell nyiladozni, csakis akkor meredezhet égig az őserdők sugara, melyet nem rendit meg az orkánok dühöngő kedve, csak igy virit ki rajta a babér és a cserkoszorú. „Jövőnk, reményünk, mindenünk az ifjúság", mondotta hazánk egy nagy püspöke, s érte fáradni, dolgozni, e nagy ügyért vért és velőt áldozni, egy életet szentelni, magasztos és fenséges dolog. Harmincöt év, nagy idő, egész emberöltő, dicső dolog bármily pályán, hát még a tanári pályán 1 Pannonhalma szent falaitól, hazánk e megszentelt halmától, hová minden emlékünket ezredéves létünk fűzi, s hol ifjúságod első álmait hímezted, a kőszegi és soproni hegyek vadregényes erdőségéig, hol oly sokáig munkálkodtál Isten ültetvényesében, egész Esztergomig, a magyar Sión ős hegyéig, melynek évszázados régiségét csak a mellette hatalmas árjában tovafolyó öreg s mégis mindig szőke Duna múlja fölül, mennyi nemes eszme, mennyi fáradság, lelkesedés! Mint győzelmes hadvezér tekinthetsz vissza méltán tanítványaid hosszú soraira, kik ide s tova egész kis generációt alkotnak, de akik neved csak áldva emlegetik, s az élet viharában küzdők hálája munkásságod legszebb koronája. „A virág, melyet gondozál, háládatos leend, — mondja egy nagyszivű ember, — ágain bimbók fognak fejledezni, s ha reményeidet ezekbe helyezed, csalva nem leendesz, minden bimbó végre megnyílik, s minden kehelyből köszönet fog illatozni elődbe." S ugyan mi az, ami oly felejthetetlenné teszi emlékedet tanítványaid előtt, ami oly mélyen vési szivükbe jóságos tekintetedet, mi az, ami miatt oly ellenállhatatlanul gyermekeidnek érezzük magunkat mi is s oly őszinte szívből nevezünk jó Atyánknak ? S lelkemben visszaszállok XV. századoknak előtte, Itália kék ege alatt Monte Cassino békét hirdető falai között látom Istennek áldottját, az agg Benedeket, ki körülálló fiainak örökbe a szeretetet hagyja, mely az ő szivét is oly igen eltöltötte. Ez a szeretet buzog Benned is ellenállhatatlanul, kiárasztva reánk áldásos sugarait, s valamint a napsugarak mindent felmelegítenek, úgy támad bennünk is a viszontszeretet. Mi szép is az ily viszony tanár és tanítvány között, mennyi vigaszt nyújt az egyiknek s mily haszonnal jár a másikra! Az iskolai évek elmúlnak s velük minden, de egy kedves lény emléke a szeretet kötelékével mindvégig megmarad. Mert nem kell azt gondolni, hogy az ifjú, mivel feledni tud s benyomásai gyorsan váltakoznak, érzeményei nyomtalanul vonulnak át lelkén. A szeretet boldogító ereje tulhat a síron is, erős mint a halál, s ha minden eltűnik is e világon, a szeretet nyoma nem veszhet el. Oh áraszd ki ezutánra is szerető szived melegét, járj közöttünk továbbra is jóságos tekinteteddel, az ifjúi lelkek semmit sem vesznek hamarább észre, mint a szerető jóakaratot, mellyel irányukban viseltetnek. Sok minden tölti el keblünket s késztet arra, hogy elmondjuk, de kimondani nem tudjuk, nem is akarjuk, a szivek bizalmas szava nem szereti a sokaságot. Kritonnak gyermekded ragaszkodásával veszünk körül, mint ez a kedveslelkü görög, ki alvó mesterét Sokratest nem költötte föl, hanem melléje ülvén, gyönyörködve nézte nyugodt arcát s örült, mily jól tölti az időt. Engedd meg, hogy mi is köréd sorakozzunk s örüljünk veled együtt, légy a mi Sokratesünk s fogadd kedvesen ünneplő örömünket, „mert a szívnek ünnepségek kellenek," fogadd hálánk és szeretetünk e csekélyke jelét, hisz Te tudod, hogy őóoig ő' oXíyrj rs (pílrj TE, hallgass meg minket, hogy megtudd, vannak ifjak, kik viszonozzák szeretetedet, hálásan csókolják áldó kezedet, mely rejtekben annyi jót tesz, mely megalkotója volt szegény diákok teritett asztalának, kik áldva fognak emlegetni mindvégiglen. E kedves napon, midőn a nap meleg sugarai már elhatottak közénk, s a hegyoldalakban olvadó hóteher nyomán a völgyek lassan zöldülni kezdenek, kinyiinak a mi szivünkben szunnyadó hő érzelmek csengő harangvirágai is egybe-vegyülve az áprilisi harangok diadalmas zúgásával s a pacsirta dalával, mely még öröm énekével az ég felé röpül, felzajog a mi szivünk köszöntő dala is : Salve, salve ßli Sancti Benedikti, Gressus tui a Deo sint benedikti

! tilREK. — EskÜVŐ. Szép esküvő színhelye volt kedden délben a székesfőegyház, midőn Udvardi Zsigmond, posta- és táviró-tiszt vezette oltárhoz menyasszonyát, Csukássy Etelkát. A polgári egybekelés délelőtt 10 órakor volt, mig a párra az egyházi áldást fél 1 órakor adta Bogisich Mihály püspök a főoltárnál, mely ezúttal gyönyörűen fel volt ibolyacsokrokkal díszítve. Az egyházi áldás alatt a főszékesegyház énekkara énekelt. A püspök az egybekeltekhez szép beszédet intézett. Násznagyok voltak: a vőlegény részéről udvardi Kossuth Árpád miniszteri tanácsos, a vőlegény nagybátyja {Kossuth Ferenc miniszternek unokaöccse) és Jahn Ede cs. és kir. főhadnagy. A menyasszony részéről Kaan Károly és Kaán Géza, a menyasszony nagy bátyjai. Koszorús lányok voltak: Rotsching Mädi, O'sváth Baba, Csukássy Erzsike, Kossuth Ilonka