Esztergom és Vidéke, 1907

1907-01-01 / 1.szám

Újévre. Boldog újévet kiv innak az emberek egymásnak. Olyanok is, akik nem ismerik egymást. Szinte érezzük, hogy az esztendők rosz csalódással jönnek-mennek az élet harcában pedig nagyon elkellene egy kis boldogság is. Az elmúlt esztendőre követ hajítanak az emberek s az uj esztendőben csupa rózsákat lát a reménykedő társadalom. Bár úgy volna, hogy a roszabb után ne következzék ,még roszabb. Igaz, hogy az esztendők sorsát nem a gyarló ember intézi; „mert ember tervez, Isten végez." De sok íügg az embertől, hogy sorsán könnyítsen, az esztendő is békességesebben folyjék le előttünk. Boldog uj eszténHot csak akkor fog látni az ország, ha az emberek sokaságát a teremtés, a teremtés utáni vágy nagy cselekvésekre sarkalja. A tehetségek azonban csak akkor vezethetnek a boldogság, a haladás útjára, ha emberi szeretettel becsüljük meg a cselekvő embert, ha gazdag javaink kincsestárából bátorító szavakat tudunk osztogatni a gyöngéknek is, ha nem Esztergom és Vidéke" tárcája Rozmaring. Kicsi falu mellett vitt el a vonat; Láttam rozmaringos kis ablakokat, Lányt, kinek dereka, mint a rózsa ring, Lenge, mint a nádszál, mint a rozmaring. Délceg lrgényt láttam; az utcán haladt S megállott a kicsiny ablakok alatt. Meg se kopogtatta, egy hangot se szólt 1 Rozmaringos ablak, máris nyitva volt. Nem igen esett sok szó az ajkakon, Csak ugy nézték egymást nagy hallgatagon . . — Mögöttük száguldva egy világ kering — Az ő álmuk két szem s egy szál rozmaring . . Balta Miklós. Immaculata. i. Éjjel hozták be a kórházba a mentők. Sűrű, sötét, novemberi, hideg éjjelen. Ott szedték fel valahol a külső városrész egy roszhirű utcácskájában. Nagy fájdalmai lehettek. Alig eszmélt. A virrasztó, fehérfőkötős apáca szeretettel és mély részvéttel fogadta a szerencsétlen eányt. A nagy, tizenkétablakos, kórteremnek egyetlen üres ágyába fektették. Az áskálódik testvér a testvérre, rokon a rokonra, barát a barátra, idegen az idegenre, ha az ország boldogitásának előbbre való emelkedésében az összetartozandóság erejével szolgálná az államot, egyházat, kultúrát, ipart, kereskedelmet, társadalmi intézményeket. Amíg azonban azzal a szokott udvariasság sablonjával köszöntünk újévet, mellyel ma elénk áll az üzleti érdek is, s a míg a szokás csak azért ád ki üdvözlő kártyákra ezreket, mert egyébbel úgy sem járulhatnak embertársaink boldog újévéhez, addig amúgy sem lesz igazi boldog új esztendő. Ezreket ölünk gratulációkba, ami bántó és haszontalan kiadás is. Mert a gratuláció udvarias hazugsága egy lépéssel sem viszi előre boldogságunk aj: és bizonvos. hoev afe'.a modern koldus, aki elém áll a nyomtatott szívbéli kívánságával, az én boldog uj esztendőmmel nem törődik, legfeljebb az érdekli, hogy azért a konvencionális hazugságáért mit fizetek neki. A szakácsné, levélhordó, kéményseprő, harangozó, éjjeli őr, az ujsághordó, a kisbíró, a borbély, a suszterinas, a tehénpásztor, meg a egyetlen, égő, éjjeli mécses lángja sercegve pislákolt és alig szórt sugárt. A többi betegek mind felriadtak. — Megint többen vagyunk eggyel — mondogadták. A 16 os ágy már megint betelt egy szerencsétlennel. És sajnálták a leányt, kit átkos végzete ahhoz az ágyhoz vitt, melyből még egyetlen beteg sem kelt fel többé. Valami gonosz szellem átka lebegte körül az ágyat, mint egy feketeszárnyu halálmadár és megölte mind, aki beléje került. Lefektették. A virrasztó nővér melléje ült és rakta fejére a jeges borogatást, mit a napos orvos rendelt el neki. Lassankint elhalt a zaj. A betegek elcsendesedtek és tovább aludták rémes, beteges, ijesztő álmukat . . . II. . Kitavaszodott. Visszajött a dal a berekbe s a kórház zöldelő bokraira viszszaszállt a tavalyi madársereg, mit elhajtott a zúzmarás tél. Mintha jobban érezné magát a beteg. Mintha a tavasz visszahozna valamit ifjú erőjéből. Mintha a kór is abbanhagyta volna pusztítását a szervezetben és szállani kezdene a beteg testéből a tavaszi sugárra . . . — Nyisd ki az ablakot, Immaculata nővér, hadd fusson be rajta a tavaszi sugár. Hadd csengjen fülembe a madárdal, jó ég tudná miféle személyiség szerencse kivánatai, valósággal ostromállapotba hozzák az embert s az amúgy is számlákkal rémitett újév napját inkább kívánják a pokol fenekére, mint hogy annak örüljünk, mert akkor jön elibénk a sok gratuláns szives hazugságok között, mosolygó arccal fontoskodó képpel. A boldog új esztendő sorsán mi pallérozhatunk magunk. A gratulánsok kívánalmai el is maradhatnak egészen. Legfeljebb ha adakozó kedvünkben vagyunk, adjunk a szegények céljaira, gyógyitóházakra vagy más jótékony intézményekre. De arra, hogy annak a sok fajta gratulánsnak, akik talán soha se tettek nekünk szolgálatokat, az újévi hazugságért mi csináljunk görbe napokat, hagyjunk fel. Egyszer már szokjunk le arról, hogry a magyar szórja a pénzt. Igaz, hogy nevetséges dolog akkor szűkmarkúnak lenni, mikor a nemzeti vagyonból már csak roncsok vannak, de még mindig meg lehet takarítani valamelyes nagy összeget. Ha ez az értelmetlen adó előmozdítaná az ember uj esztendejét, azt mondanók, hogy két marokkal szórják a pénzt az emberek. De azt a mit oly jól esik hallanom : az Élet zenéje az. S a sugarat játszani látnom. Az aranyszinű, fodros napsugárt ... A fehérarcú, szép apáca sietve nyitotta ki a nagy, kétszárnyas ablakot. Üde, friss, illatos lég áramlott be és hullámokban fonódott a beteg leány feje köré. — Ülj ide mellém, nővér. Oly jól esik, ha Te itt vagy mellettem. Az apáca engedelmeskedett a beteg szavának. Mikor behozták a leányt egy esős, hűvös, novemberi éjjel a piszoknak, a bűnnek mocskos levegőjéből, szánta őt a tisztalelkű szűz. Szivében a szánalom lassankint szeretetté nőtt. Valami erősen vonzó volt ebben a beteg, szenvedőarcú leányban. Éjjenként, ha kissé rosszabbul volt, ott őrködött feje felett s leste a légzését. Olvasta ütőerének verését, szive lázas, beteg lüktetését . . . Vigyázott reá. S a leány hálás volt érte. El-elbeszélgettek. Elmondta élete szomorú, nyomorult históriáját. Elmondta, hogyan jutott ő oda, ahol most van: a nyomornak, a bűnnek rettenetes posványába. Elmondta, hogy szeretett egykor. S hogy csalódott szerelmében. Aztán jött egy férfi, egy bűbájos szavú ember, aki a bűnre vitte s aztán örökre elvetette magától. S azóta lei'ebb és lejebb szállott a lejtőn. Családja kitagadta. Megvetették. Senki be nem fogadta. S élt a nyomorból, vak is látja, hogy a nagy adóhoz nincs a boldog újesztendőnek semmi köze. Se az állam, se a politikai élet nem javul, ha annak a konzervatív szokásnak hódolunk és ha szóval amúgy is elmondjuk egymásnak azt, amit egyik a másiknak kíván, minek azt még külön kártyán is elmondani. Azért, hogy külföldi papírgyárak nagyobb jövedelmet biztosítsanak. Mert az a sok hebehurgya sok képes lap onnan jön be annyi millió számban, amivel szintén megrövidítjük a magyar ipart. Az ilyen boldog újesztendőből nem kérünk. A szellemi és a fizikai erő összetartja és a munkaszeretet ereje sarkaljon nagy feladatokra. Ha aztán a munkaszeretet nagy feladatok eredményiben az ország sorsának nagy jelentőségét látia. ha a haza boldogságának kíséretében nagyobb lesz a haza iránti szeretet, akkor lesz csak igazán boldog újesztendőnk. Mindehhez azonban az Isten áldását kérjük. Adjon énekes-dalos mezőt, hol dús kalászos földön hálát ad a gazda, termékenyítse be a buzavirágos alföld szélmalmait, lapályit, vidítsa fel a hegyes-völa bűnéből. Mig beteg lett. Nem birta soká a bűnt. Nemes lelke érezte vétkét s belátta azt. Tudta, mily szédületesen örvénylő az ár, mely öt magával viszi. Sokszor, hányszor és hányszor esküdött meg önmagának rettenetes átkú esküvéssel, hogy jó útra tér. De a nyomor mindig visszakergette oda, honnét menekülni szeretett volna. De onnan nincs többé menekvés : a nyomor a bűn anyja . . . Egyszer aztán már nem birta tovább Agyongyötört teste megroggyant. Szétdúlt lelke végtelen beteg lett. Érezte, milyen ijesztőn nyomorult ő . . . S idekerült ebbe a nagy, szürkefalú, ódon házba, mely tele volt nyomorral és szenvedéssel . . . Az Élet ellentétei vonzzák egymást. A, szép a rútat. A jó a rosszat. S a legfényesebb gazdagságnak a nyomor a leghívebb követője. Ez hozta közel egymáshoz a két leányt. A beteg végtelen hálával és szeretettel csüngött a tisztalelkű, fehérarcú szűzön ; s az apáca, mint gondviselő angyal őrködött a leány felett. Az üde, tavaszi lég pirosra festé mindkettőjük arcát. Szépek voltak. A beteg nagy, ábrándos, kék szemeivel, s szőke hajával inkább a megtestesült tisztasághoz hasonlított, mint a legrettenetesebb