Esztergom és Vidéke, 1906

1906-03-25 / 24.szám

hez indult volna a bizottság, Stark Gyula alelnök lendületes szavakban tolmácsolta úgy a bizottság, mint az egész kath. tanítóság köszönetét Elnök azon fáradságaiért, amelyeket az árvaház ügyének szerencsés intézése körül kifejtett. Bobory János szintén ez értelemben szólalt fel és jegyzőkönyvbe kérte iktattatni a bizottság ezen érzelmeit. Dr. Walter Gyula elnök megköszöni a szíves szavakat és a bizottságnak köszönetet mond lankadatlan támogatásáért, amelyet a jövőre is különösnyomatékkal kér. Kívánja egyébként, hogy az intézet létesítése körül Isten áldása kisérje a bizottság munkásságát. Pontban félegy órakor járult a bfzottság Tost Gyula miniszter elé. Dr. Walter Gyula előadta a bizottság kérelmét. Kiemelte az árvaház szükségességét. Ismertette a mozgalom eddigi részleteit és kérve a minisztert, hogy a rendelkezésére álló gazdag forrásokból jelentékenyebb segítségben kegyeskedjék az árvaház költségeihez hozzájárulni. Tost Gyula, aki igen kegyesen és nyájas leereszkedéssel fogadta a bizottségot, kijelentette, hogy nagyon örül ennek a kezdeményezésnek, mert a tanítói árvaház szükségességéről maga is meg van győződve. Kijelentette, hogy a maga részéről minden tőle telhető módon és mértékben fog ügyekezni a bizottság kérését teljesíteni. A lelkes éljenzés után Dr. Walter Gyula arra kérte a Minisztert, hogy az ő Felségéhez szóló kérvényt hathatós ajánlata mellett kegyeskedjék a legmagasabb trón zsámolyához juttatni. Tost Gyula „készségesen teljesiti" ezt a kérelmet is — mondotta — de az ügy érdekében azt a tanácsot adná, hogy személyesen nyújtsa azt át a 'bizottság ő Felségének. Elnök forró köszönetét tolmácsolta a kegyes tanácsért, amelynek értelmében a bizottság legközelebb be fogja kérvényét ő Felségénél terjeszteni. Tisztelgett még a bizottság Molnár Viktor államtitkárnál és kikérte hathatós támogatását. Az államtitrészen csattogtatni kezdte a vállalkozó kedve szárnyait. Kiröppent a budai zugocskából egy fényes, hatalmas balparti szállóba, melyet kibérelt s a legmodernebb kor igényei szerint rendezett be, — mint azt még a külföldi vasúti várótermekben elhelyezett reklámjai is oly ékesen hirdették. S mint a költő ott a tengerparton oly találóan mondotta: más ember még légvárat sem épit annyit, mint ahány cifra, óriási bérpalotát vásárolt és épített a főváros fegforgalmasabb pontjain. A legpompásabb palotában az az egykori lótó-futó borfiú lakott: a lépcsőház falat aranyos márványlapok borították s puha szőnyeg virágösvénye vezetett az emelet légszeszfűtéses termeibe. A lótó-futó borfiú bizony most már naphoszszat karosszékében üldögélt s lassankint belehizott abba a tekintélyes karosszékbe. S lassanként a szó szoros értelmében fuldokolni kezdett a saját zsirjában s az egyetem összes nyilvános és magántanárainak dolgot adott, hogy a különbnél-különb bajaiból kigyógyítsák. — Tanár úr, a májam fáj! — Tanár úr, hangyák mászkálnak a lábamban! — Kedves professzor úr, ez az orvosság nekem nem használ. írjon kérem másikat ! Betegebben jöttem haza fürdőből, mint ahogyan oda mentem. Segítsen rajtam az Istenért! kár örömét fejezte ki az eszme megvalósítására irányuló törekvések felett és kedves kötelességének mondotta, hogy az ügy szószólója lehessen. Azzal a különösen jól eső és biztató tudattal távozott a bizottság közművelődésünk legmagasabb fórumai köréből, hogy az árvaház ügye rokonszenves viszhangra talál minden nemesebb kebelben és alapos reményeket lehet táplálni szerencsés elintézése iránt. —s. A munka . . . Magyarország az egyetlen ország talán egész Európában, ahol még mindig óriási kiaknázatlan területek hevernek parlagon, amelyeknek kiaknázása mérhetetlen menynyiségü jövedelmet biztositana a lakosságnak. Még mindig nincs belterjes gazdálkodás, alig haladtunk valamit az agrikulturában. Gyári és ipari téren pedig — sajnos — Magyarország annyira a kezdetlegesség legelején van, hogy élelmes és erélyes vállalkozó szellemmel tiz éven belül óriási sikereket lehetne elérni, amellyel megteremthetnénk a magyar ipart, amely az egész hazai szükségletünket fedezné, s az idegen áruk beözönlését teljesen feleslegessé tenné. De, hogy mindezt elérhessük, egy óriási nehézséget kellene leküzdeni, amely bénitólag hat ugy mezőgazdasági, mint gyári és ipari életünk fejlődésére. Ez a nehézség az, hogy a mi népünk nem ért a munkához, ahhoz a munkához, amely egy kis előrelátással bizonyos tőkét megtakarítani is tud. Sajnosán kell konstatálnunk, hogy a külföldi államok gazdasági és ipari munkásai, munkaképesség tekintetében százalékokban ki nem fejezhetőleg fölötte állanak a mi munkásainknak. Ezek a munkások rövidebb munkaidő alatt az év minden szakában sokkal többet tudnak keresni, mint a mi munA nyilvános és magántanár urak rájöttek, hog}' a legtöbb betegség az öreg úr képzeletének lidérczjátéka s ha szegény ember: talán ki is gyógyítják egy jókora adag gorombasággal. De mivel gazdag ember volt: óvakodtak ilyenformán kigyógyítani, s csak irtak neki a szivárvány minden színeiben játszó orvosságokat, s küldözgették a szélrózsa minden irányába, ahol az öreg úr kiállotta a legkülönbözőbb gyógymódokat, amely gyógymódok csak egyben hasonlítottak egymáshoz teljesen : hogy méregdrágák voltak mind . . . III. Természetesnek fogjuk találni, hogy Hajnács György úr abból a fürdőből sem jött haza gyógyultabban és jobbkedvüen, ahol szerencsénk volt vele találkozhatni. Végtelen elkeseredésében még talán leugrik a palotája harmadik emeletéről, ha ekkor nem akad olyan szórakozásra, amely még az ő eltespedt életkedvét is fölvillanyozta. Ezt a szórakozást egy össze töpörödött vézna, csillogó szemű emberke ajánlotta neki, minden költőket és szónokokat megszégyenítő tüzes és színes ékesszólással festette le előtte az aranyhegyeket, amelyeket a börzén — mint mondotta — egy kézforgatás alatt nyerni lehet. A csillogó szemű, fürge gyík ember fel tudta kelteni hősünk érdeklődését, sőt állandóan le is tudta kötni, mert miduntalan valami meglepetéssel szolgált kásáink. S ez abban leli magyarázatát, hogy rövidebb idő alatt többet tudnak dolgozni s munkájuk tárgyát jobban tudják földolgozni, mint a magyar munkások. Hogy ezt mi is elérhessük, a mi népünket is meg kell tanítani — dolgozni. Hozzá kell a népet szoktatni ahhoz, hogy komolyan, ambícióval és jókedvvel végezzék a reájuk bízott teendőket, létesíteni kell intézményeket, amelyek hozzá szoktatják az embereket a dologhoz, s akkor nem fog megesni Magyarországon, hogy egész néprajok a téli időben egyetlen egy krajcárt sem keresnek, mert irtóznak a munkától, s inkább éheznek, fáznak, s egész télen át ki sem mozdulnak kunyhóikból, sem mint dolgoznának. A magyar ember a nyári időben elvégzi az aratást, ősszel és tavaszszal elvégzi a feltétlenül szükséges földmunkát, s azután, mint aki elvégezte összes kötelességét, .téli időre elbújik aludni, hogy felélje azt, amit nyáron keresett, a téli időben alig vállal munkát, mert éhen nem hal meg és azért az egy korona husz vagy negyven fillérért ő bizony nem áll munkába hideg időben, mert nincs reá szüksége. A legelső feladat tehát ezen a téren, hogy az embereket ebbői a semmittevésből, ebből a henye életből kiragadjuk. Szoktassuk őket munkához, a minimum, a mit megtehetünk az, hogy létesítsünk téli időre házi ipart minden vidéken. Amennyire káros az országra az, hogy az emberek százezrei Amerikába vándorolnak munkát keresni, talán abból a szempontból örömmel üdvözölhetjük a kivándorlást, hogy véreink Amerikában megtanulnak, hozzászoknak a dologhoz, még pedig az erős dologhoz, de a hátránya ennek viszont az, hogy a legtöbben, a kik ott sok évig dolgoztak, ha hazajönnek Magyarországba, ugy itthon nem fejtenek ki olyan munneki. Be kell azonban vallanunk, hogy e meglepetések többször voltak kelemetlenek, mint kellemesek, ugy hogy házai roskadoznak az adósságok terhe alatt, talán bizony össze is rogynának, ha nem volnának oly szilárdul megépítve . . . — Hja, a szerencse olyan, mint a makacs automata. Dobálni kell a torkába a pénzt, amig végre busásan visszaadja, vigasztalta a zsörtölődő öreg urat a gyikember. De a szerencse automatája ugylátszik, végképp elromlott a hajdani főpincér számára. S egy gyönyörű tavaszi reggelen fölkele Hajnács úr a karosszéke lágy öléből, hogy a tömeg gondnokához menjen. Ugyancsak szaporázta a lépteit, amikor hazatérőben volt. Felesége, aki valamikor dalolva sütött-főzött a konyhán, vörösre sírt szemekkel fogadta. A férfi ott südörgött körülötte. Nem tudta, hogyan kezdjen a vigasztaláshoz. Utoljára is szinte haragosan szólt reá; — Hát te miért sirsz ? Az asszony kerekre nyitotta szemeit. Talán nincs is eszénél az ura, hogy nem tudja, mi történt velük. — No igen! azt kérdezem, hogy miért sirsz ? Hiszen nem jutottunk ám egészen tönkre. Maradt még elég pénzünk, amivel kezdhetünk valamit: Az asszony kedvetlenül legyintett a kezével : — Ugyan, menyi pénzünk maradhatott ? kálkodást, mint ott kifejtettek, hanem ismét ellanyhulnak, hozzáfognak a pihenéshez. A hazatérő azt a pár garasát, a mit velehozott feléli, a helyett hogy azt valami jövedelmezőbb munkába fektetné, amelyet szorgalmas tevékenységével megkétszerezhetne. Sőt, ha nagyobb kiterjedést tudna vállalatának biztosítani, embereket alkalmazhatna, őket munkához szoktatná és kenyérrel ellátná. A mozgalom már megindult ezen a téren is, sajnos azonban az, hogy igen kis területen és igen szegény anyagi eszközökkel. Ki kellene terjeszteni a mozgalmat az egész országra és pedig ugy, hogy ne csak egyes emberek foglalkozzanak ennek a fontos dolognak a terjesztésével, hanem testületek, egyesületek, amelyeknek nagyobb anyagi és erkölcsi erő áll rendelkezésükre, s amelyeknek már fellépéséén is nagyobb erő rejlik s a hatása mindenesetre jobban meglenne. A gazdasági egyesületek, gazdakörök, ipartestületek és olvasókörök álljanak az eszme szolgálatába. Nekik kell Keresni az érintkezést az emberekkel, s odahatni, hogy azoknak, a kik dolgozni a szó valódi értelmében nem tudnak, de akarnának, megmutassák az utat, a melyen haladni kell, s ha ezt elérjük, akkor jobb idő fog virradni a gazdaközönségre, a gazdasági munkásokra, s a rni fő, megfog születni a magyar ipar, fellendül a háziipar is, mert az ehhez szükséges legelső kellék a munkaerő, meg lesz. Ez az első feladat, a melyet meg kell oldanunk s ez is közelebb visz bennünket a boldoguláshoz. A nők hivatása. Nap nap után halljuk, hogy a nők jogokat és alkalmazást követelnek, ép úgy mint a férfiak. Nos. ezt megtehetik. De ugyanakkor nagy tévedésben leiedzenek, — Hajnács büszkén fölemelte a fejét: — Ötszáz forint! De már erre elnevette magát az aszszony. Csak úgy hangzott a kacagása: — Ötszáz forint! S te ennek örülsz oly bolondul ? — Ennek hát! — kiáltott Hajnács úr s most már komolyan megharagudott az asszonyra. — Ötszáz forint nagyon sok pénz! Es én már tudom is, mit kezdek vele. Te, — egy valóságos kis aranybányára akadtam. Egy kis kocsmára Budán. Három gyár is van mellette. A munkások mind odajárnak. Azt is megtudtam már, hogy nem hazugság, hanem tiszta igazság, amit a hirdetés mond, hogy az üzletet családi körölmények miatt adják el. A gazdája meghalt, a felesége meg süketnéma, — rokonaihoz fog félrevonulni. Még ma kibérelem. Holnap már oda is költözünk. S gyors, fürge léptekkel mérte Hajnács úr föl s alá a szobát, mint ha már vendégei szólítanák egyik asztaltól a másikhoz. És csupa ruganyosság, csupa életkedv lett újra az egész ember. Csakugyan kibérelte a kis korcsmát —- és soha többé nem fájt a mája, soha többé nem bántotta az életunalom. A tudós tanárokat nem tudta volna megfizetni, de hál Istennek, nem is volt rájuk szüksége. A régi volt ismét — a régi munka egészséges, vidám, fáradhatatlan robotosa . . . Sas Ede.