Esztergom és Vidéke, 1906

1906-09-13 / 73.szám

Ekkor jött helyette egy másik, Adamcsa Viktor, ki kezdetben nagyon mutatta, hogy magyar, de alattomban azt vivta ki, hogy a szokásban volt minden második vasárnapi magyar prédikáció a templomban megváltozott úgy, hogy most két vasárnapon tót és csak a harmadik vasárnapon magyar a szentbeszéd. Ennek magyarázására felkértem Szokol János itteni plébánost magán uton, ki azt a választ adta, hogy a káplán jó magyar, az, hogy szereti a tót nyelvet és hogy a tót lapokba irkál, nagyon szép tőle. Én nem akartam feszegetni a dolgot, elhallgattam egész mai napig. Most azonban ez az Adamcsa Viktor káplán Kóspallagon akarja — az ottani magyar érzelmű paptársa ellenére — felütni sátorát. Ugyanis Sorec Mihály kóspallagi lakost vallatóra vette, hogy az ottani plébános Szendrey János — a lángeszű költő feleségének unokaöccse — prédikál-e magyarul? s mikor válaszul azt kapta, hogy csakis magyarul és tótul soha, — telebeszélte Sorec Mihály kóspallagi lakos fejét, hogy menjenek a papjukhoz s követeljék a tót prédikációt, mert azt kötelessége megtenni a papnak, ha a nép anyanyelve nem magyar, hanem tót. Ezen eljárásért Adamcsa ellen feljelentés tétetett elsősorban saját főnökénél, ki az Adamcsa eljárását csak helyeselte, másodsorban a szálkai esperesnél, ki ugy látszik feljebb vitte az ügyet, mert Adamcsa ur kihallgatáson volt már Esztergomban, de az ő állítása szerint semmi baja nem lett; s tovább űzheti terveit. Hogy tervét tovább csinálja, bizonyítja az alábbi: Márianosztra községben a fogyasztási szövetkezet június havában megalakult, mely szövetkezetnek könyvelője Adamcsa Viktor lett. Üzletvezetőül^ egy itteni születésű, de Budapesten nevelkedett egyént választott meg a közgyűlés. Az üzletvezető nemcsak, hogy teljesen kifogástalanul beszél magyarul, de ezen felül kitűnő magyar érzelmű is. A közönséggel való bánásmódja mindenkit kielégített, nemcsak jó kiszolgálásánál fogva, hanem hogy állandóan magyarul beszélt mindenkivel. Az üzletvezető magyarsága azonban Adamcsa Viktor káplánnak sehogy sem tetszett. De miután szép szóval a magyarságot elfojtani nem lehetett az üzletvezetőnél, egy alkalommal megfenyegette, hogy ne mell. Az élet. Másnap aztán elbeszélte a másik kettő is, hogy hol jártak, miközben én a külső váci úti esetnél jártam. Báró Séllőy Tiborné szerencsétleríségén akartak segíteni, de nem lehetett. „Felmentünk — beszélték — az első emeleti, paZarfényű lakásba, ahol rettenetes zűrzavar fogadott bennünket. A cselédek, szolgák ész nélkül futkostak össze-vissza. Bevezettek egy szobába bennünket. Csupa selyem, csupa bársony, fény, pompa. A pamlagon, mit keleti szőnyeg takart tarka szinpompájával, egy nő feküdt. Kinjában leszakított magáról minden ruhát és a leglehetetlenebb kosztümben feküdt mozdulatlanul a pamlagon. Meg-megrándultak selymesbőrű rózsaszín tagjai. Vékony ajkairól el-elszállott egy siró nyögés. — Gyönyörű testű nő volt. Magas és karcsú. Odarohantunk hozzá. Megmérgezte magát. Ki akartuk tőle tudni, milyen mérget vett, hogy megfelelő ellenszerét tudjuk adni. De nem mondta meg. Kértük, könyörögtünk neki. Hajthatlan maradt. Meg akart halni. A méreg lassan ölt. Kínozta. Marta önmagát, de nem mondott meg semmit. És mi ott állottunk tehetetlenül. Nem tehettünk érte semmit . . . S meghalt. Ott előttünk. A mi karjainkban. Gyönyörő arcát rettenetesen eltoi'Zirészeljen magyarul beszélni az üzletben a márianosztrai néppel. Ezt, hogy megtette, igazolja az, hogy alulírott egy alkalommal Adamcsa Viktor káplán és Szendrei János kóspallagi plébánossal mentem a szövetkezeti üzletbe, hol megbotránkozással hallottam azt, hogy az üzletben kivétel nélkül mindenkit tótul szólítottak meg. Erre én megbotránkozásomat fejeztem ki az üzletveztő eljárásáért, mire az üzletvezető előttem s fent nevezettek előtt egész nyíltan kijelentette, hogy ő mindig magyarul beszélt addig, mig azért őt Adamcsa Viktor káplán meg nem szidta, de, hogy ő már azért kikapott, — most kénytelen tótul beszélni. En erre csak azt feleltem, hogy az szép dolog. Most pedig házról-házra jár a káplán, hogy menjenek kérelemmel a prímáshoz a népek a tót prédikáció teljes viszszaállitásáért. Minthogy ez már tűrhetetlen állapot, minthogy itt teljesen jól, sőt tisztán beszél mindenki magyarul, kérem b. lapjának hasábbjain kegyeskedjék odahatni, hogy ide egy teljesen tiszta magyar — tótul semmit nem tudó egyént adjon a hercegprímás, ezt pedig, — mielőtt a népet megmételyezné, innen távolítsa el. —n. Szegényügyünk. A szegényügy intézését törvényeink a községek teendőinek hatáskörébe utalják. Addig, mig a mi szegényeink intézése tisztán a ható

: ság vállain nyugodott, bárvoltannak gondozója, de minden esetre megfelelőbb az irgalmasság testi cselekedeteit a könyörületes szivekre bizni, mint a többé kevésbé rideg hatósági intézkedésekre, melyek a legtöbbször az anyagiakon szenvednek hajótörést. Ennek tudata indította évekkel ezelőtt a szegényügyért lelkesülőket arra, hogy segítségére siessenek a hatóságnak, s hol karöltve, hol pedig önállóan eljárva gondoskodjanak azon eszközök megteremtéséről, melyek az istápolás alapját képezik ; a segélyforrásokról. Evek során át szegényeink gongos ellátásban részesültek, mignem totta a kinos vég. Selymes bőrét összeráncolta a gyötrés. Mi azzal a megilletődéssel néztük, mellyel egy isteni szépség kimúlását nézhettünk . . . Betakartuk a testét. Lecsuktuk a fekete pilláit, melyek közt ottfagyott az utolsó könnye ... Aztán mélyen megindulva menni akartunk. De megállított bennünket egy férfi. A báró volt. Megtörte látszólag az eset. Lehajtott fővel fogta meg a kezünket. „Uraim! — szólt — e szerencsétlenségnek én vagyok az oka. Én kergettem a feleségemet oda, a honnan Önök sem tudták megmenteni. Én! Szeretett. Végtelenül szeretett e nő engemet. De én sohasem szerettem. Feleségül vettem, mert óriási vagyonnal rendelkezett. Feleségül vettem önzésből és nagyravágyásból. Most már nyíltan és őszintén beszélhetek el mindent ... Jól esik. Könnyít a lelkemen . . . Igen. Érzem, mily nyomorultan tettem. Ez a test, ez az élettelen, hideg, márvány test oly gyilkosan sújt le engem. Ez az én vádlóm. Önök a biráim. ítéljenek bármiként fölöttem. Itt vagyok !. .Megtört, gyönge szókkal beszélt már . . . Aztán megfogott bennünket. Jöjjenek velem uraim." Vezetett vagy 4 szobán át. Mi mentünk utána. Feltárta egy terem ajtaját. Egy nő feküdt ott eszméletlenül a földön. Igénytelen. Csúnya. És festett arcú. Megállott az ajtóban, mintha nem a könyörület forrásai lassan kevesebbedni, g^ngülni kezdettek, ami arra indította a város tanácsát, hogy a kérdést a képviselőtestület elé vigye, mely legutóbb tartott ülésén behatóan foglalkozott a szegényüggyel melynek eredménye az lett, hogy egyelőre a könyörületes szivekhez fordul, hogy azokat a szűkölködők ügyének felkarolására serkentse, mielőtt egyébb uton és módon határozná el a baj orvoslását. Alább közöljük azt a felhívást, melyet a hatóság a város polgáraihoz intéz. Olvassa el kiki a felhívást, vésse szivébe, s adjon kiki tehetsége szerint, mert nemcsak szükségben lévő embertársaival cselekszik jót, hanem egy oly kérdés megoldását mozditja elő, melynek előnyeit mindnyájan élvezzük. A hatóság felhívása igy szól: a kéregetés megengedésével lesz csak megoldható. Tekintve tehát a veszedelmet, mely az amúgy is nagy községi teher emelésével, vagy még inkább az említett közérdekeket károsan befolyásoló kéregetés felszabadításával a város közönségét fenyegeti, mielőtt akár egyik, akár másik irányban elhatározólag döntene, felkéri a képviselőtestület Esztergom szab. kir. város közönségét, hogy a rendőrkapitányi hivatal vezetője részéről házanként köröztetendő aláírási iveken önkéntes adományok s illetve ezeknek bizonyos időtartamra való lekötelezésével a város szegényházának fentartása és a szegény-ügyefogyottak segélyezése érdekében áldozatait minél tömegesebben meghozni szíveskedjék. HÍREK. FELHÍVÁS! Esztergom szab. kir. város képviselőtestülete a közönség köréből származott és folytonosan hangoztatott óhajtásnak tett eleget akkor, midőn az 1900. évi 14. kgy. szám alatt kelt szegényügyi szabályrendeletet megalkotta és 1900. évi február hó 9-ik napján életben léptette. A város közönsége a kérdéses szabályrendelet megalkotása előtt általában úgy nyilatkozott, hogy a közrendet, közegészséget, közbiztonságot, szemérmet, erkölcsöket és kényelmet hátrányosan befolyásoló házankénti kéregetés (koldulás) megszüntetendő és hogy ha e tekintetben kielégítő hatósági intézkedések tétetnek, azon készpénzáldozatát, melyet addig boldog - boldogtalannak alamizsna cimen kiosztott, a hatóság által arra érdemesnek talált szegénység számára öntetszés szerint meghatározandó összegekben a város által kijelelt hatósági személy kezéhez beszolgáltatja. A szegény alapot kezelő pénztár, a kebelbéli számvevő és a közjótékonysági és szegényügyi bizottság jelentései szerint elszomorodva állapítja azonban meg a képviselőtestület, hogy a közönség áldozatkészségben nem volt kitartó, mert az önként megajánlott adományok folyton gyérebben nyújtatnak és e. miatt elkövetkezett az idő, amikor a szegényügy anyagi ellátása pótadó utján, vagy pedig lehetne tovább mennie. Nekünk gyökeret vert a lábunk. Ránéztünk, mintha kértük volna, mit tegyünk. S ő igy szólt: „Ez az a nő, akivel felcseréltem nőmet. Akiért odadobtam a zörgős kezű halálnak. Ez azj Mikor Önök idejöttek, elájult. Azóta fekszik itt ..." Életre keltettük. Feleszmélt. Kinyitotta csábos, sötétszinű szemeit. Odakúszott a a báróhoz. Átölelte térdét. „Most már tied vagyok egyedül, Tibor! . . ." A báró megvetés és gyűlölettel lökte vissza magától e nőt. Utálta már. „Menj ! Soha, soha nem fogsz kelleni többé ! Megölted Elvirát, aki lelkéből szeretett, hogy odaadd nékem magadat egészen ... A Te undok testedet . . . ! Menj!" A nő felugrott. Kidüllesztett szemekkel állott Séllőynek, mint a tigris. Ugrásra készen. „Most elkergetsz? — kacagta gúnnyal — most már nem kellek ! ? Hahaha ! . . . Most már . . . Most már...! Azután lecsüggeszté fejét . . . Leereszté karjait . . . S megindult az ajtó felé . . . Mikor az ajtóhoz ért, egy pillanatra megállt, mintha gondolkoznék valamin. „Isten veled, Tibor! . . ." s kiment. „A nyomorult!" . . . sziszegte a báró . . . de mi láttuk az arcáról, hogy ezt a festett arcú nőt jobban sajnálta, mint amazt, azt a másikat! . . . — Személyi hir. Dr. Walter Gyula p. . kanonok f. hó 6-án Budapestre utazott, hogy a munkás betegsegitő és baleset biztositó ankéten részt vegyen. Dr. Walter Gyula felszóllalásában az igazgatás egyszerűsítése mellett kelt sikra, majd az ankét befejeztével köszönetet mondott a betegsegélyző pénztárak nevében a tör1 yénytervezetért elsősorban Kossuth Ferenc kereskedelmi miniszternek és az elnöklő államtitkárnak is, Szterényi Józsefnek, akit a munkáskérdés nagy jelentőségének élénk érzete és rendezésének hő vágya ösztönzött a törvényjavaslat megalkotására. Köszönetet mondott a nagy bölcseséggel és tapintattal teljesített elnöki tisztért is. — Bérmálás Dorogon. F. hó 8-án Doroghon bérmálás volt, midőn a bérmálás szentségében dr. Rajner Lajos püspök, érseki helynök a Dorogh, Tokod, Táth, Kesztölc, Szentlélek és Csév községbelieket részesítette, kik mindössze 1731-en jelentkeztek. A kora reggeli órákban lelkészük vezetése mellett körmenetben jöttek a szomszédos községek bérmálandói. Délutáni két óráig tartott a bérmálás, amikor Pehatsek Arthur esperes-plébános vendégszerető házánál nagy ebéd volt az érseki helynök tiszteletére. F. hó 9-én Nyergesujfalun és ll-én Dömösön bérmált az érseki helynök. — A Csavargőzös-Társulat igazgatósága ma esti fél 6 órakor ülést tart, melyen igen fontos ügyek kerülnek szőnyegre. — Szalagszövő-gyár városunkban. Á Heinrich és társa újpesti szalagszövőgyár megbízottja járt kedden városunkban, hogy a terep, de különösen a munkásviszonyokat tanulmányozza, egy szalagszövő-gyár emelése okából. — Halálozás- Vettük az alább: gyászjelentést. „Özv. Sztankay Kálmánné szül. Lakner Berta a maga és gyermekei, Mészáros Lajosné szül. Sztankay Irma, .Sztankay Kálmán, Sztankay József és grünfeldi Puxbaum Jenőné szül. Sztankay Gizella, továbbá menye és vejei: Jerfy Sári, Mészáros Lajos és grünfeldi Puxbaum Jenő, nemkülönben az összes rokonok nevében mély fájdalommal tudatja, hogy forrón, szeretett felejthetetlen fia, illetőleg testvérük, sógoruk és rokonuk hermányi Sztankay Ernő magyaróvári gazdasági akadémia hallgatója ez évi szeptember hó 5-én este 3

AlO órakor, életének 26-ik évében hosszas szenvedés után az Urban elhunyt. A drága halott hült teteme folyó hó 7-én délután 3 órakor fog a Vöröskereszti kórház halottas kápolnájában, a róm. kath. egyház' szertartása szerint beszenteltetni és a farkasréti temetőben ideiglenesen nyugalomra helyeztetni. A gyászmise SomogySámsonban az ottani plébániatemplomban fog a Mindenhatónak bemutattatni. Budapest, 1906. szeptember hó 6-án. Áldás, béke poraira!"