Esztergom és Vidéke, 1906

1906-08-26 / 68.szám

lenik egy pályázat, melyben tanítót keresnek Csúzra. Havi 10 korona fix fizetéssel. No meg koszt. De ágyruha már nem. A leggöthössebb cselédnek is adnak manap már ennyit. A kóspallagi kanásznak ötször ennyi jövedelme van. Pedig ahhoz nem kell diploma. No tisztelt tanitó urak, nem inkább elmennek kanásznak, mint a csúzi egyetemre profeszornak? Hiszen a jól nevelt sertéssel sincs több baj, mint olyan falu nebulóival, ahol a tanítónak 10 korona havi fizetést adnak. Hát azt hiszem, nem akad Magyarorszég tanítói között, aki reflektálna a mandarin-fészek tanítói székére. Csoda, hogy nem adnak még egy liba-legeltetési jogot is erre .10 koronára. Vagy egy kis kanál zsirt, amivel a tanitó a fejét keni. Mert aki szégyent hoz a lealázott magyar tanítóságra s elfogadja ezt a gyalázatos jövedelmű állást, — az ezt is megteheti. A tanítóságnak ilyenformán nincs, de nem is lehet tekintélye. Mert a tekintély megszerzéséhez is elsősorban az a hires három feltétel kell: a pénz, a pénz, a pénz. Ha egy tanitó, megjelenik egy előkelő társaságban, mig nem tudják róla hogy tanitó, kedvesek hozzá. A mamák partira gondolnak mindjárt. A leányok , kacér mosolyokat vetnek feléje. Hanem mikor aztán kihökkenti, hogy tanitó: egyszerre biggyeszt az előkelő társaság a száján. S fogadok, hogy valamennyinek ez a gondolata: no evvel akkor nem volt érdemes kedvesnek lenni. Mert hiszen ez csak tanitó. Ez a magyar kultúra! Pirulhat a társadalom, ha ráismer magára ! Igy aztán fejlődhetik a magyar műveltség. Igy aztán beléphetünk a kulturállamok közé. Mi ennek az eredménye? Az, hogy a tanügy nem fejlődhetik, mert az ambicióIszonyú erővel szorítja össze fogait, fölemelkedik. — Vissza .. Isten ! . . . Isten! ... Az + a lelket, azt a leiket visszarabolom . . • Ha addig élek is . . . Ágyára hanyatlik. Arca földerül. Ajkain csendes mosollyal susogja: — Isten . . . Hatalmas Isten. Ne . . . bánts . . . Leborulok . . . bocsáss . . bocsáss meg. Megyek hozzád. Elviszem a lelkem, a lelkem ... a lelkem . . . III. Megélénkült a város. Ünnep van. Kongnak-bongnak az antik dóm harangjai. Nagy tömeg tódul a templom felé. — Az új pap jön ! Jön az új barát! A szent ember! Jön a szent ember! Csendes sorban vonulnak a szüzek. A novicius apácák. Földre szegett szemekkel. Némán. Bűnbánóan. Áhítattal. Sötét, szürke fátyol a fejükön. Az egyik arc hófehér szinét a sűrű lepel sem tudja eltakarni. Arany, selymes haja kicsillog a fátyol redői közül. Ő.az. Klarissz. A szőke Madonna. IV. Elhallgatott az orgona. Zavartalan csend. A szószéken egy hatalmas férfi áll. A szent ember. Miklós. Erős termetén festői redőkben omlik el a krémszínű csuha, égszin szalaggal övezve. Olyan, mint egy apostol. Egy új próféta. Dörgő hangja betölti a templomot. Megfélemlít. Magával ragad. Klarissz fölveti tekintetét. A szent emzus, tehetséges tanitók szárnyát szegi ez a nemtörődömség. S a tehetségesebb része, a szerencsésebb, még idejekorán igyekszik megszabadulni attól a pályától, amely nagyobb gonddal jár a miniszterelnökségnél s kevesebb fizetéssel a kanásznál. Holnap országos nagygyűlésre sereglenek a fővárosba Magyarország tanítói. Kíváncsian lessük, mernek-e bátran, imponáló merészséggel cselekedni. Mernek-e szabadon gondolkodni. Kíváncsiak vagyunk, megalkotják-e a magyar tanítóság szociális egyesületét. Vagy megelégszenek tovább is az Ígéretek zacskóba zárt szelével. Kíváncsiak vagyunk, van-e még élet a megalázott, lenézett, megvetett magyar tanítóságban ! Vannak emberek, kik nem férnek a bőrüknek. Gáncsoskodnak, gázolnak mások tisztességében, becsületében, mignem körmükre koppintanak, amikor aztán meghúzzák magukat. Ily célnak lapunkat eszközül nem adjuk oda, még ha mindjárt azzal fenyegetődzik is Anonymus, hogy ellenkező esetben illetékes hely en •fogja vádiratát beadni. Ám tegye, de figyelmeztetjük, hogy ott az álarcot le kell vetni s konkrét adatokkal kell kirukkolni. De óva intjük, hogy ugy ne járjon, mint ama bizonyos* törvényhatósági bizottsági tag, aki tisztviselő létére vádolta meg írásos interpellációjában a megyei tiszti főorvost. Már ácsolták részére az akasztófát, s mire az elkészült, a szokatlanul nagy apparátussal megindult vizsgálat azt konstatálta, hogy a főorvos nemcsak kötelességét teljesítette, hanem azt jóval meghaladó tevékenységet fejtett ki, amiért neki az elismerésből és tapsokból bőven kijutott a fórumon. És bárha a főorvos fényes elégtételt kapott, mi nem hagyunk alaptaber szeméből sugarak lövelnek felé. Mintha a lelkébe markolnának. Megrázkódik. Fél. Kezébe temeti arcát. Imádkozni akar. A szent ember pedig beszél. — Az Isten nagy. Az Isten jó. Az Isten bölcs. Az Isten igazságos. Az Isten irgalmas. Övé a világ. Övé a viz. A levegő. Övé a ragyogó napsugár. Övé minden virág. Övé az állat. Az ember. Övé a titok. A gondolat. Övé minden, minden. De az Istennek nem kell semmi. Csak az ember lelke. Lélek kell az Istennek. Lélek. A lelketeket hozzátok el az Istennek. A lelketeket, a lelketeket . . . Beszélt és hallgatják remegve, ájtatosan. Térdre borulnak. Verik a mellöket. Klarissza fölnéz. Imádkozott és Miklósra gondolt. V. Éj van. Egy nőalak áll a premontrei kolostor kapuja előtt. Remegve húzza meg a csengőt. A szent embert keresi. Gyónni akar. Bebocsájtják. Klarissz térdre esett előtte. Esőtől, széltől Összecsapzott haja szétfolyt a földön. — Miklós! Miklós! Bocsáss meg. Visszajöttem. Elhoztam a lelkem. Visszaloptam a lelkem. Elhoztam mindenem. Miklós ! Jöjj! Menjünk . . . menjünk messze . . . messze . . . Csak te jöjj! Csak te légy velem. Csak te, te! . . . A szent ember arcán egy keserű, fájdalmas mosoly vonult át. — Késő, Klarissz. Késő. Az én lelkem már másé, Klarissz. Másé. Az Istené . . . az Istené . . . B. lan meghurcoltatás árán senki fejére babérkoszorút fonni. Itt van végre, itt van újra . . . Már sárgulnak az akáclevelek, már utrakelnek a vándormadarak . . . Nem, ne tessék felni. Nem készül ebből semmi őszidal féle. Hanem egy Te Deum a végét járó nagyszünidőnek és egy Veni Sancte a a beköszöntő iskolaévnek. Bár igaz, hogy egy közkedveltségű stereotyp kifejezés szerint az aszfalt még lecsurog a kocsiutra. De nem ártana, ha a szürke Duna sáros medrében a piszkos víz helyett jeges limonádé folyna. De viszont egy másik jel még arra mutat, hogy már közelben van . . . Vagy, hogy poetikusan szóljak: már hallani a szárnya suhogását . . . Már a szeptemberi nagy napoknak. No szegény fiaim, nem aludhattok már napokon keresztül. Legfeljebb egy-egy professzor unalmas óráján. Kislányaim, ti meg fejezzétek be a nyaralást, s a pusztai tejkúrát. Mondjatok egy keserves Agyőt a. néninek, bácsinak. Mert hosszú tizhónapig nem látjátok őket. Szeptember elseje! Te csalogató Meseország, melybe úgy vágyik minden diák. Napokkal előbb nem tudnak aludni. Rózsás képzelettel lefestik a jövő iskolaévet Boldogok már el őre. Még a legrosszabb tanuló is fogadást tesz — azonban csak magának, — hogy majd megmutatja ő, hogyha akar, tud ám első tanuló is lenni. Ebbe fogadásban azonban rendesen már szeptember elején beletörik a bicskája. Alig kezdik a komor profeszszorok a feleltetest. Ja, hát ilyen az élet. Merő csalódás. Minden év szeptember elsején hajnali álmukból ébresztik fel a diákot, különösen faluhelyen. S a vidék csatornái ontják a szűrös atyafiakat, a kalapos nagyságákat, a pirosöves papokat az „iskolás" városokba. Mindegyik mellett halad e

gy gyerek. Az édes remény s a a nagy öröm rózsás pírt csókol orcáikra. E napon 12 testvér, 24 unokatestvér s 48 másnemű rokon borul a kis diák keblére. S ő örömmel, de remegve sóhajt: Itt van végre, itt van újra . . . Nem ujjongunk. Nem pisszegünk. Nem lamentálunk. Csupán egy csinyt akarunk konstatálni. Egy szenzációs, pikáns csinyt. Ugyanis, három éve meglopták Budapestet. Ellopták a Kerepesi-útról Risfaludi Károly mellszobrát és a Népszínház elől két angyalt. Babonás emberek akkor azt gondolták, hogy valami szent ember lelket lehelt beléjük s elindultak újra végigjárni az Eletet. Most azonban valószínű, hogy nem szent ember lehelt a szobrokba lelket. Inkább valami csirkefogó. A ki felhasználta a Párisi Árúház égésénél lévő zavart, a szobrokat kocsira döntötte s meglépett velük. Igen ám, de a szobrokat Pozsony városnál — igen, magánál a városnál — találták meg. S ez a bökkenő. A főváros kénytelen gyanúpert indítani Pozsony ellen. S lehet, hogy a mai törvénykezésnél el is Ítélik Pozsony városát egy-két évi fegyházra. Hacsak nem tudja bebizonyítani Pozsony, hogy a szobrokat mástól vette. S hogy ő, — már mint Pozsony — nem tudta, hogy a szobrok lopottak. Igen, a szemfüles pestiek észrevették, hogy egy szoborjukat ellopták a pozsonyiak. És mi itt Esztergomban nem vesszük észre, hogy az egész piacot ellopták tőlünk az élelmes párkányiak. Az egész piacot. Aki hihetetlennek tartja ezt, menjen át szombaton Párkányba, győződjék meg róla saját szemeivel. Ott van Esztergom egész piaca. Kofák, árusok. Ember-ember hátán. Az Esztergomba igyekező falusi népet már a község elején lefülelik a szemfüles párkányi asszonyok s olcsó pénzért megveszik a baromfit. Azt hazudják nekik, hogy Esztergomba óriási sok kacsát, libát, csirkét vittek: nagyon olcsó lesz a baromfi. Örüljön, ha itt eladhatja. A fő utcán minden ház előtt más állítja meg árujával a naiv falusi asszonyt. S ha egy egész falu baromfiát is hozná magával, mire a hidhoz érne, nem maradna belőle egy se. S minekünk itt Esztergomban drága pénzen kell megvennünk az élelmiszereket, mert piacunk nincs. Ellopták a párkányiak. Tudjuk, hogy a lopott jószág visszaadására már tettek intézkedést. De a végrehajtásra nem gondolnak. Pedig hát egy piac csak több három szobornál ! * Szegény újságírók! Mintha csak rájuk szabták volna ezt a régi nótát: Nyáron nagyon meleg van, Télen nagyon hideg van. Soha sincsen jó idő, Mindig esik az eső. Trárárá bumszt . . . ! Az eseményekben meddő nyáron milyen sóvárogva lesi a hírnek egy kis lege fuvalmát. Egy maroknyi sikkasztás. Egy csipetnyi párbaj. Egy város végi pletyka. Egy kapacitás nyilatkozata. Egy zivatar. Oh ezeket ugy szomjúhozzák a zsurnaliszták, mint a harmatot a szomjú föld. A fiumei cápák már nem aktuálisak. Az esztergomi kacsákat meg már mind lelőtték. Ha végig megy a zsurnaliszta az utcán nagy szomorúan, nem hall semmit. Legfeljebb lekvároszzájú inasok rikácsolják, hogy „nem nyomja fejemet a bú." Mintha közünk lenne az ő fejéhez. Egy másik meg nagy hangon mutogatja be magát, hogy : „Én vagyok a Bergerék Zsigája." Ordit, mint a fiók sakál, aztán mégis az eleganciájával, dicsekszik. Különben csendes az utca. A bakfisokat egyedül is kiengedik a mamák. Igaz, hogy mindjárt üldözőbe veszi őket piskóta-szelő penecirusával a jó kadét. Az esztergomi sétaterek leggyakoribb vendége. De ez se újság. A zsurnaliszta nagy húsra vágyik. Az meg a fehér hollónál is ritkább. Olyan kb. mint a vörös holló. Pedig hát vörös holló most nincs Esztergomban. Azonban, hogy biztosat mondhassak erről, sietek és keresek egyet. Kérem, visszajöttem. Már lapzárta van, nem találtam sehol vörös hollót. Megbocsátanak hát, hogy egyéb tárgy hiján az egyszer a zsurnalisztát glosszáztam le. (—y — ő.)