Esztergom és Vidéke, 1906

1906-08-19 / 66.szám

ESZTERGOM és VIDÉKE A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. == Előfizetési árak: ===== Egész évre . .12 kor. Negyed évre. . 3 kor. Fél évre 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér Nyilttér sora 60 fillér. Felelős szerkesztő: DR. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók: Dí. Píokopp Gjjnla és Bpennei

1 Fepeno. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Kossuth Lajos (azelőtt Bnda)-ntca 485. szám. Kéziratot nem adunk vissza. István, téged magyar kíván. 1906. augusztus 18. A hun pásztor megtalálta Istváfi kardját. Atillához vitte, hadd hódítsa meg vele a világot. István, a magyarok fejedelme viszont keresztet talált, kiengesztelte az Atillától ontott sok vért s az isteni sziv szeretetébe fürösztötte nemzetét. Atilla a nyers erő képviselője, aki csak hódit, István a nemzeti lélek megerősítésének szimbóluma, a ki megtartja azt, amit karddal meghódítottunk. Atillát nem ünnepeljük, Istvánhoz minden évben elzarándokolunk. Miért ? ... Ki nagyobb ? . . . Atilla drámai hős, nagy, kiváló tulajdonságokkal, nagy erényekkel, nagy bűnökkel egy fönséges képben. De mert testvérvérrel szenynyezi be a hódítás művét, vezére bűne miatt az őt követő nemzet is elbukik. István eposzi hős, eszköz Isten kezében, több mint Konstantin, hivebb mint Klodvig, aki, hogy elhódítsa nemzetét a civilizációnak, s ezzel a fennmaradásnak, maga is apostol lesz. Leszáll aranyos székéről, feszületet vesz kezébe s evangéliumot, hogy a magyar ne csak idegen papoktól, de magyartól, az „Esztergom és Vidéke" tárcája. Ui Versek. Pipacsok és őszirózsák. I. Egö selymü, shrfáí {Pipacstól Csókot or^oít a szőke Lepke. Jg Pipacs nagy fiaragra gyufva J£ergeffe, ü?te, fefeperfe. könyörgött, sírt a 3)on $uam — engedj et bibor ajkú &%ü^. j£z orsóit csók megfojt, etú\. Megvetettem a ősatyát, a Csipkepittyet. Levendulának büszkén hánytam fittyet. ~f[ te hervadó szűz ajkadra vágytam. Csók nélkül szét hut folt volna a% a nyár San. — T2incs, nincs, nincs kegyelem! J[ vad IPipacs teperte, gyűrte, verte. 9föeghalt a Lepke. <S[temették Sús, halovány On, Sflfíegölte öl a csők: a mákony. tyífíég nincsen vége az égő nyárnak. jßCegejtö lánggal Ságyasat még a nap. ő fejedelmétől hallja Isten igéit. Rámutat Krisztus vallására, mely alkotmányt ad az eddig fegyelmet nem tűrő nemzetnek és ezzel felemeli politikai képességét, a házi tűzhelyhez való ragaszkodás vágyát, kitágítja a szabadság ösztönét és kifejti a magyar tehetségét történeti nagy hivatása teljesítésére. Amit államiságunk s ezzel nemzeti létünk alapjainak nevezünk, azokat Istvánnak köszönhetjük. Ezért gyújtjuk meg előtte mindan évben az emlékezet fáklyáját s ezért tartjuk nagyobbnak Atillánál. A magyar haza, melyben élünk; a szentelt romok, melyek fölött itt Esztergomban is lépteink vezetnek ; ez ősrégi város s annak minden talpalatnyi földe ; az a szent kéz ott Budán — a szent király emlékünnepén ékesen szólnak hozzánk azon nagy tanulságokról, melyeket Isten keze szent István király munkájával irt be hazánk történetébe. Minő tanulság szól szent István emlékéből a magyar királynak ? Megmondja neki, hogy a királyi hatalom a népért van, melyet a legnagyobb rázkódások se tudnak hűségében megingatni. Sz. István példája készteti a királyt, hogy haj£ pipacsok már hulldogálnak S a hamvas őszirózsák nyilának. S/Kegyünk a T2yárböl bejeié az Őszbe. JJZekedt héják ütnek az avaron .. . jj{pze[e66 hozzá™ vájjon mért nem jösz '~(oe ? JQvánlak. Vágylak. J2yillan. Szabadon. En tétben étek most. *(oe a tavaszba'. Cn didergek. Sfflíegfagyaszf valami. vad fél mafla vágyam behavazta. Stapadíak a tavasz dalai. J^Z őszirózsát kicsafíani tátod. (ín meg a nyár virágát siratom. J^z őszi rózsa fesz a ^

e virágod, J2ekem is volt egy skarlát pipacsom . • . Hesperus. Levélhullás. A novemberi nap már lehuny óban volt. Csillogva vonta körül lángsugarú tűzkigyókkal a felleges eget. A hüs keleti szellő fojtó virágillatot áraszt a légben. A lábam alatt meg-megzizzen egy-egy elhalt, széles platánlevél. A fojtó pára, a nehéz virágillat ráül a lelkekre s oly nehéz a légzés ... Ez megihleti a lelket. talmát mérséklettel párosítva, azt könnyűvé tegye az alattvalókra s első lévén a jogokban, első egyúttal a kötelességben, hogy igy a trón a munka oltárává, az uralkodó az odaadás áldozatává emelkedjék. Sz. István államépitő példája emlékezteti az uralkodót arra, hogy nyugalmas uralkodást s a nemzeti fejlődést csak az alkotmány alapján gyakorolt kormányzás biztosit. Kilencszáz év óta nem csökkent tiszteletünk és imádatunk Sz. István király emléke iránt, mert benne a királyi hatalom alkotmányos és példás képviselőjére ismerünk. Azért Sz. István király ünnepe a lelkiismeret vizsgálásnak nagy napja azokra nézve, kik alkotmányos intézői az ország és nemzet ügyeinek. De nemcsak a királynak, a nemzetnek is nagy tanulságokat mond Sz. István emléke. Amint a szent király keresztet ragadott, töredelmesen borult térdre Árpád ivadéka. Kitárta szivét s a szeretet testvériségét ismerte fel abban a magyar. Szétküldé papjait. S Ázsia gyermekei irtják a vadont, művelik a földet, megszeretik a házi tűzhelyet. Felnyitotta az evangeliuHárman ültek ott a kiskertben. Három művész, poeta-lélek. Három elhibázott életű. Egy nő, egy fekete szemű, fekete hajú, ábrándos gyermeklány és két férfi. Két álomarcú lény, akik csak úgy kerésztülálmodják az életet . . . S beszélgettek. Beszéltek az életről, arról a rövidke furcsaságról és a szerelemről, arról az édes semmiségről, ami oly könnyűvé varázsolja a létet . . . S szólal a lány. Oly csendes, lassú hangon szól: Látjátok, én még sohasem szerettem. Nem tudom megérteni, mi az, mi benneteket epedő vágyra, titkos sóhajtásra fakaszt; amitől feléled a lelketek; ami éltet, ami vezet, visz benneteket . . . Ah, mi jó nektek ! Ismerni a létet, álmodni az életet. Telesóhajtani a fekete éjjeket. Ti, oh ti, milyen boldogok vagytok! S van valami, ami vezet benneteket az életen át. Ami üdvöt, segélyt, vigaszt nyújt, ha fájdalmasan jajdul fel a lelketek; ha sebet üt rajta az idő. Az a vad. Az a kegyetlen ! s Ti nem féltek tőle ! Beheggesztik a sebet azok a vad, tüzes, lázas csókok . . . az a bódító mámor ... az az idegetrázó kéj . . . Lassún, libegően szálltak alá a széles platánlevelek. Mintha ők is szánnák ezt a szegény üresszivű leányt, aki ott áll a sivár, a könyörtelen élet legeslegelhagyottabb részén és nem segíthet rajta senki... mot. S nyomában templomok, iskolák emelkednek, erkölcseink szelídülnek, a műveltség fényt vet őseink alkotásaira. Sz. István kinyújtja jobbját. S a nép keze letörli a nyomor könnyeit, a keresztény szeretet csodákat művel a szegénység felkarolásában, a legyőzöttek kegyelmet nyernek, a lovagias érzelmek hősi erényre kelnek, hogy a magyar jellem összhangba jöjjön a kereszténység szellemével. Méltán zengi mindezekért a magyar: István, téged magyar kíván! És méltán érezzük magunkat a nagy történeti idők nemzeti kultuszába, valahányszor Sz. István emlékét ünnepeljük. A nemzetnek szerepe és hivatása annyi ebben az ünneplésben, hogy tisztelje, megértse és kövesse e kultusz hatalmas tradícióit. Ha Sz. Istvánt kívánjuk, akkor szeressük a világosságért, mellyel a magyar lelkét elárasztotta, a szentségért, mely nyomdokaiban megtermett, a szabadságért, melyet adott, az alkotmányos hazáért, melyet nekünk biztosított. De szeresse e nemzet az első szent király szellemét azért is, mert az ellenség támadásai, a nemzeti hanyatlás, a pártviszály szerencsétlen napjaiban, misemmi ... A keleti szél is erősebb lesz. Belemarkol a lehűlt levelek zörgő árjába és viszi, űzi söpörve maga előtt . . . S azok úgy zizegnek, oly relytélyes suttogó beszéddel, mintha sajnálnák a fát elhagyni, hol letörte őket az Idő. Mintha nem akarnák egymást elhagyni ... És csörögnek, amint kerengve sietnek messze . . . messze . . . Aztán csönd lett és némaság. Lassan lehunyt a Nap. Már nem ragyogott a sugár. Sötétség rakódott a fűre, lombra s fekete, misztikus alakokká válltak a fáról le-leszálló, széles levelek s hulltak . . . hulltak ... a földre az ágról az éjben . . . S ott ült a három alak némán, szótlanul. Majd megszólalt a férfiak egyike: Látjátok, én boldog vagyok. Kutattam, kerestem, vágytam a létet, a gyönyört, az álmot és megtaláltam. És most boldog vagyok. Ringatnak az álmok s rózsaszínűre festik az éjt. Édessé, meleggé és illatossá varázsolják a léget . . . S szeret minden és szeretek mindent. Van egy valami, mi űz

; mi hajt s vezet. Egy Cél. Egy élő, egy hatalmas Cél, melyre tör a lelkem, melyre vágyom ... S elérem azt, mert el kell érnem ! Mert feláldozok érte mindent! Mert eldobok minden egyebet, csakhogy elérhessem. Igen! Érzem, el kell és el fogom érni! S az-