Esztergom és Vidéke, 1906

1906-04-26 / 33.szám

ESZTERGOM es TIDEKE A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. Előfizetési árak Egész évre Fél évre . 12 kor. Negyedévre. . 3 kor. 6 kor. Egyes számára 14fillér Felelős szerkesztő: DR. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók: Dí. Píokopp Gyula és BremißP Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Kossuth Lajos (azelőtt Bnda)-ntca 485. szám. Kéziratot nem adunk vissza. GTAPAY PÁL. Esztergom, április 23. Pár napja mindössze, hogy a megye közönsége és tisztikara a szeretet melegével vett búcsút volt főispánjától, Horváth Bélától. Szivünkbe véstük emlékét s megnyugodtunk a dolgok rendjében. Bár a mindenkori végrehajtó hatalom képviselőjének, a főispánnak közjogi állása országos érdekű, elvitázhatlan, hogy a megyéknek jeles érdeke, hogy a királyi kegy, a végrehajtó hatalom bizalma kit tüntet ki a magas állás betöltésénél, mert a megyéje érdekeit atyai szeretettel és gondossággal szivén viselő kormányképviselő keres és talál módot arra> hogy az országos érdekekkel azonosítsa, összhangba hozza megyéjének érdekeit. Jobb sorsra érdemes ősi megyénknek kétszeres oka volt bizalommal telt reményekkel nézni a kinevezés elé, mert nemcsak, hogy a mostoha szerepére van kárhoztatva ott, hol az intézmények fejlesztéséről van szó, hanem intézményeink, jogaink, fényünk megfosztásánál, elkobzásánál pár évtized óta valóságos kárhozatra van taszítva. Végzet. Minél vakítóbb a napfény, Annál sötétebb az árnya. Dicsőségért küzd sok ember, Sok kéjelgve dül a sárba. Bűn és erény igy egymástól Mindörökké távolodva; Mély örvénybe jut az egyik, A másik a csillagokba . \ . . Nincs pihenés, nincs megállás Sehol a nagy mindenségben; A ki nem az ég felé tart, Kell, hogy a pokolba érjen! Szabolcska Mihály. Tavaszi mese. Szúró tüskék között nyilott egy vadrózsa. Szép volt és bájos. Versenyre kelhetett a mező bármelyik virágával csak a tüskéi szúrtak nagyon. Egy csapongó, tarka lepke próbált vele mosolygó tavaszi flörtöt kezdeni. Aranyhímes szárnyaival, mintha gyöngéden átölelte volna a bájos szirmokat, aztán könnyedén szállongott körülöttük . . . szerelmesen nézett a viGyapay Pálnak főispánná történt kinevezése nem jött váratlanul. Még meg sem üresedett a főispáni szék, kinevezése máris bizonyosra volt vehető, ami elé megnyugvással néztünk. Nem idegen ő közöttünk. Tekintélyes családok révén fűzik rokoni kötelékek megyénkhez. Örömmel üdvözöljük őt a főispáni székben, őszinte bizalommal, szeretettel és ragaszkodással fordul feléje Szt. István megyéjének kicsije, nagyja. Adja az Ég, hogy tevékeny munkásságával, jeles tulajdonaival édes Hazánk igaz ügyének szolgálatára legyen, kisérje Isten áldása tetteit, s e mellett arra kérjük 0 Méltóságát, fogadja megyéje közönségét igaz szeretetébe, ajándékozza meg bizalmával, hogy közös akarattal, az elhatározás egységével, szeretettel, kitartással munkáljuk a megye felvirágzásának, jólétének, fényének, nagyságának igaz és szent ügyét, hogy egykoron büszkén emlegessük az ő nevét, mint olyat, melyhez Esztergom megye újjászületésének kora fűződik. Adja az Ég, hogy úgy legyen ! —n. rág kelyhébe ép a milyen vágyó-epedőn szoktak az emberek egymás szemébe mosolyogni. A vadrózsa olyan boldogan, olyan édes izgalommal nézte a lepkét. Csak egyedül érte, csak egyedül neki virult. A lepke azonban nagyon ostoba lepke volt .... sehogysem tudta elkerülni a töviseket, azok bizony meg-megtépték himporos szárnyait. Végre aztán ugy elröpült egyszer, hogy többé sohasem jött vissza. „Minek kínlódjam itt ezzel a tüskés akadályversennyel, mikor más. pompásabb virágok szúró tövisek nélkül is megkaphatok!" gondolta. A vadrózsa nagyon fiatal volt még, hát könnyen kiheverte bimbókorának első hazug álmát. Hiszen, hogy fájt lelkének a csalódás, az természetes. Olyan hangulatos, volt édes álma . . . amilyen aranyszárnyú pillangók első röpülése, amilyen hasadó hajnalban az első napsugár érkezése, amilyen rózsa kelyhén az első szirom fakadása. Aztán mikor fölébredt, látta, hogy ami álmában édes és szép volt, az mind hazug; ami fájt, ami bántotta, amitől szenvedett, az mind igaz ! Panaszként mégis csak át meg átjárta minden atomját a tavasz lehellete, hiszen tele volt életkedvvel a lelke. Élni és szeretni vágyott, úgy érezte, hogy azért van tavasz és hogy azért él ő tavasszal, mert szeretnie kell. Halomszámra zümmögtek, dongtak köA Csavargőzös Társulat közgyűlése. Egy haló félben lévő intézményünk sorsa felett döntöttek hétfőn délután az arra hivatottak. Kimondotta a csavargőzös társulat közgyűlése, hogy a hajózást és a kovácspataki uszodát ez évre bérbeadja és a bérlet tartama alatt lépéseket tesz az egész üzleti vállalatnak örökáron való eladása iránt, amenynyiben pedig ez nem sikerülne, ugy a hajózást és a nyaralótelepet öszszes tartozékaival hosszabb lejáratú bérletek uján értékesiti, esetleg pedig felszámol. A határozat kimondására a közgyűlést az indította, hogy köztudomás szerint a vállalat napról-napra hanyatlik, s remény az üdvös kibontakozásra nincs. Részvénytársaságról lévén szó, jogában áll a részvényeseknek tetszésük szerint rendelkezni saját vagyonuk felett, amennyiben azonban keletkezésének inditó és fennállásának létoka városunk, megyénk szempontjából több, mint üzleti szellem, mert alapításának, létezésének oka a város és megye jól felfogott érdekeinek az idegen forgalom emelése és fenntartása utján való előmozdítása, ez okból az egy oly közintézménynek tekintendő, melynek városunk és megyénk fejlődésében fontos szerepe van. rülötte kisebb # nagyobb bogárkák, de egészen közel hozzá egysem bátorkodott. Gyávák, ügyetlenek, lusták voltak mindannyian. ... „Szép-szép a vadrózsa — mondták — kelyhén sok a méz, szirmai oly bársonyos puhák .... kinézése oly bájosan szelid . . . olyan édes az illata, is, jó volna szeretni, csókolni de a tüskék ... a tüskék ugy fenyegetőznek, bizonyára szúrnak is nagyon. Milyen kár, hogy olyan tövises. A vadrózsa eleinte nagyon örült, hogy ugy imponál a természet minden csúszómászó és repülő bogarának. Örült, hogy félnek a töviseitől és büszkén hencegett velük. Időről-időre mögéjük rejtette szirmait s mivel illatát szárnyára kapta és messze elvitte a tavaszi szél ... a vadrózsa nem vonzott semmivel ... a hegyes tövisek pedig elriasztották összes bámulóit. Mikor aztán egy napfényes, harmatos reggelen belopódzkódott megint a tavasz mámora lelkébe, mikor megint végtelen szenvedéllyel szeretni vágyott . . . nem volt körülötte senkisem. Ijedten nézett szerteszét. Ki jön hozzám ? Ki szeret engem ? Oh, hát én velem senkisem törődik? Sóhajtotta a virágok halk sóhaján. De hiába. Minden kis bogár messze, messze menekült tőle! a méh az ibolyával flörtölt; a lepke a narcist csókolgatta, a fürge Katibogár valami tóNem akarunk annak fejtegetésébe bocsájtkozni, hogy a társulat jelenlegi helyzetének oka nem a vállalat életképtelenségében, hanem a mindenkori gazdálkodás rendszertelenségében, könnyelműségében keresendő, ámbár köztudomású, hogy ez utóbbiban van, hanem a város és megye sorsa intézőinek figyelmét arraakarjuk felhívni, hogy a társulatnak minden eszközzel, esetleg még hatósági támogatással is hona alá kell nyúlni, azt lábra kell állítani. Midőn a társulat alapját kereskedői osztályunk a nyolcvanas évek közepén megvetette, tette ezt azon égetően érzett közszükséglet ösztökélésére, hogy hanyatló kereskedelmünket a túlsó oldallali összeköttetés állandósítása, javítása által a pangástól megmentse. Csakhamar belátta mindenki, hogy ezen látszólag osztály érdek, elsőrendű közérdek s ennek volt köszönhető a társulat megalakulása. Nem célunk a rekriminálás s ezért essünk át a multakon s tekintsünk a jövőbe. Hogy a társulat felszámoljon, erre ne is gondoljunk. Ez vétek, ez egyenlő lenne az öncsonkítással. Eladni, bérbe adni a vállalatot ellenkeznék azzal a hasznos közcéllal, melynek szolgálatában az áll. A csavargőzös társulatot a város és megye jól felfogott közérdeke szempontjából fenn kell tartani, s ha parti kis nefelejcsnek szépelgett. Bizony a vadrózsát mind ott hagyták fiatal szépségével, édes illatával a komoly és haragos töviseivel egyedül. Megpróbált kacérkodni és mosolygott, illatát és mézét kínálgatta. Visszaakarta csalni a lepkét, az nevetve suhant el mellette. „Szívesen lennék most is a párod kis virágom, de a töviseid . . . nagyon gőgösek a töviseid, félek tőlük. Te erősebb vagy, mint én, nincs szükséged támaszra, gyámolitóra, de lásd a fehér nárcisz oly gyönge, az meg sem tud élni már nélkülem. Rászállok kelyhére s mig őt lengeti, cibálja a néha ugyancsak erős szél, támogatom, vigyázok reá. Hajlok, amerre hajlik s ha lankadni, csüggedni kezd, a csókjaimmal vigasztalgatom. De mit csinálnék veled óh vadrózsa, hiszen teneked vannak töviseid!" Aztán a méhet próbálta magához csalogatni a vadrózsa. Csak nem félsz szúró tövisektől, mikor magad is jól fel vagy fegyverkezve ? A te fulánkod még fájóbb, tüzesebb sebeket ejt, mint az én tövisem . . . had mérjük össze méltó ellenfelekhez mérten erőnket. Zümmögő méh érted-e, szeretni akarlak! . . . Nem kell a mézem mond ! ? Sok van, én szívesen adom ! A méh zavartan dörmögött valamit. Valami olyasfélét, hogy szerelme a bájos kis ibolyához köti. Meg, hogy nem birná túlélni az ő hűtlenségét; aki olyan jól tud „Esztergom és Vidéke" tárcája.