Esztergom és Vidéke, 1906
1906-02-18 / 14.szám
ESZTERGOM es VIDÉKE A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. = Előfizetési árak: = Egész évre . .12 kor. Negyed évre. . 3 kor. Fél évre ... 6 kor. Egyes számára 14fillér Felelős szerkesztő: DR. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók: Dr 1 . Píokopp Gijnla és Brenner 1 Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Kossuth Lajos (azelőtt Bnda)-utca 485. szám. Kéziratot nem adunk vissza. A tanítók segélyalapja. Esztergom, február hóban. Ha képes volnék az érzelmeket gazdagon ecsetelő szavakkal lelkesedésre felvillanyozni kartársaim szivét és meggyőződtetni őket arról, hogy a tanítók össz és egyöntetű munkásságának és javának előmozdítására nézve a legelső feltétel az együvétartozandóság érzete és ^nnak kultiválása: nemcsak boldog volnék, de letenném tollamat, mint ki elérte célját. Még nem született meg az az igazsággal hívó és színes szavakkal ecsetelő költő, aki minden tanító szivét átjárva, felriassza önmaga és családja iránt tartozó kötelességének teljesítésére. Pedig, mennyi adat áll rendelkezésére arról a porondról, ahol a tanító, a népnevelő küzd a megélhetés, a létfentartás nehéz feladatával. Pályája szép, mert működési tere a nemzet napszámosa nevét vivta ki magának, de hivatásához mért ellátása mind nagyobb akadályokba ütközik s ki tudja mennyi időre van visszavetve az anyagi elismerés méltányos adózásától. És a tanítónak, a népnevelőnek bizonyos határokon belül meg kell nyugodni sorsában és semmi körülmények között sem térhet az erőszakos ellentállás útjára, még ha igazságos okból indulna is ki, foltot hagyna „Esztergom és Vidéke" tárcája. Olyan Vagyok. Olyan vagyok, mint a száraz ágon Mult tavaszról itt feledt* levél. Olyan nagyon keserű az élet Amióta árvává tevéi. Egy valaki egy tavaszi estén Tavaszi álomba ringatott; Egy valaki ridegen elűzte És álmodni tovább nem hagyott. Tavasz volt akkor is, csodás, ékes ! Sugárzott az élet szerte-szét. Mégis-mégis az a másik május, Más reményről súgott, más mesét. —r. fakatona. Az én fakatonám nem az a kedves, jámbor jószág, akit papírba polyáltan, skatulyában hoz a kis Jézuska jó kis fiuknak karácsonyi Örömül: jól lehet, . az enyém is karácsonyi meglepetés volt. Baku igen értékes, de vajmi kevéssé kellemes városa a fehér czár birodalmának. Naftát izzad a föld, nafta párája, füstje az égi felhő, nafta bűze az illat, a a tanító, a népnevelő nevén, amelynek az én ideális nézetem szerint ragyogni kell mindenben, mint a színtiszta kristálynak. És amondó vagyok mindig, hogy amit a társadalom egészben nem pótolhat s talán soha is fogja pótolni, részben pótolhotjuk mi tanítók az együttérzés, az együvétartozás nyomán. Van-e tanító, ki ne érezné a megélhetés nehéz küzdelmeit ? Van-e testileg, lelkileg megtörött tanító, ki segélyre ne szorulna; van-e családos tanító, kinek álmatlan éjszakái ne lettek volna, mikor a legközelebb eső hozzátartozói jövőjéről gondoskodva verítékek ne gyöngyöztek volna homlokán ? Azt hiszem igen kevés azoknak a száma, akikhez a fentebbi kérdéseimet jogosan nem intézhetném. Szegények vagyunk és még menynyire szegények! Gyermekeink ellátása, jövőjéről való gondoskodása, sokszor koldulásra késztet. Szeretnénk egyiknek másiknak az ipari pályán biztos megélhetést nyújtó kereset forrást szerezni, de nincs tőkénk őt a legszükségesebbel ellátni. Szeretnénk egyikét-másikát a magasabb értelmiség által elfoglalt pályára kitanittatni, de miből ? Leányaink megnőnek s pártájuk megváltása bizony sokszor a kelennafta ott.a kincs, a kenyér.; mi csoda, hogy nafta ott az Isten is. A sötét éjszaka néha megvillanik, mint az alvó bayadér szeme, ha valami kéjes álomra hirtelen fölnyitja a pilláit. Ilyenkor jár a földön a naftaisten. És a villanás villágosság lészen, napallá az éjjel: tülök bug, dob pereg s rohan az emberek sokasága arra, a merről a fényesség lobogva terjed : ott várja hiveit, a tűzimádókat, a nafta-Isten. Igazi Isten ő, forrása a mindent teremtő melegnek, a mindent éltető világosságnak. Im, most itt trónol, hogy hivei láthassák. A merre szem tekint, imbolygó, csapongó lángtenger a határ, melyben gyémántként ragyogó szikrák repdesnek, vörös, kék, fekete gomolyok űzik egymást. Ah, fenséges, hatalmas az a Nafta-Isten ! És jámbor hivői himnuszt zengenek, táncot ropnak a tiszteletére, virágot szórnak égő kebelére. És a kit emésztő bú gyötör, akit viszonzatlan szerelem hervaszt, menten gyógyulást talál, csak kiáltsa el bizodalommal; „Tűz adott, tűz rontott, tűz gyógyítson ! * És a mikor elkiáltotta, ha leány a szenvedő, kecsesen; ha férfi, daliásan gye hiányától függ. Szépek, jók, munkások, de szegények ; oly szegények, hogy elfoglalt társadalmi pozíciónkhoz képest, megtelelő kelengyéiről sem gondoskodhatunk. Ha kidűlünk a sorból, biz az sokakat, legtöbbjét közülünk az özvegy terhére hitelbe hantolnak el és özvegyünk rövidre szabott kegydijban tengődik alig egy-két bútordarabnak helyet nyújtó szegényes szobában, bérben. Mondjátok meg barátaim, kartársaim : igazam van-e, vagy a nem való állapotokat akarom balgán színezni ? Harminchárom éve, hogy a népnevelői pályán működöm, mely idő alatt bőségesen kijutott a tapasztalatokat önmagam és pályatársaim sorsán, vergődésén megszerezni. Nem mondhatja reám senki sem, hogy nem ismerem a tanítói, a népnevelői pályát minden izében, minden ágazatában és ha rajta eltűnődöm, nem kell bogoznom a valót, az igazságot, mert az életben szerzett megfigyelések, tapasztalatok megelevenednek előttem s végig vonulnak a nélkülözések, a küzködések terhe alatt verítékező tanítók férfi koruk delén családtagjaikkal és aggságukban, betegségükben, törődöttségükben senki által sem irigyelhető sorsukkal. S midőn elvonulnak előttem a megfigyelések, a tapasztalatok sötét képei, mint okozatokat sok telejtsen a jó Nafta-Isten felé s vesse magát izzó ölébe. Meggyógyul örökre. Nem fog rajta többé szem verés, nem ronthatja meg semmi bűbájosság, édesen [alhatik időklen időkig. Irgalmas a Nafta-Isten ! Na, hát ilyen város jó lehet annak, a ki ott kincsét találja, kenyerét keresi, mennyei üdvösségét érzi, de, hogy lehessen jó, kellemes egy hercegnek! ? Éppen ezért majd hanyatt estek az emberek, a mikor egész kíséretével ott termett Nikoláj Dimitrievics herceg hoszszabb tartózkodásra. Megunta a pacsoli-szagot. s kölni viz helyett petróleum-fürdőkre vágyik, avagy hitehagyó akar lenni, hogy szive titkolt sebét a Nafta-Istennel gyógyitassa meg? Akármint legyen is, minden bizonnyal baj van ő főméltóságánál az emeleten: igy itélt a fölabajgatott közvélemény. Hát baj is volt ő főméltóságánál, de nem annyira az emeleten, mint inkább a mezzaninon : a szive táján. Ki gyógyítja meg ? A Nafta-Isten ? Gyönyönyörü tél volt. A Néva befagyott: tehát együtt volt és jól mulatott a magas társaság Szent-Péterváron. A clubok telve voltak, járta a bakarát és fogyott a pezsgő s vége hossza nem kintetben a bennünk bujdosó okra is reá kell vezetni. Segíts magadon, és az Isten is megsegít. Hát miért is nem segítünk úgy, ahogy lehet, ahogy erőnk megbírja önmagunkon ?! Mert hiányzik bennünk az együttérzés, az együvé tartozás érzete önmagunk és hozzánktartozóink javának előmozdítása iránt. íme itt van az Eötvös-alap, ez a kizárólag a népoktatás szegény harcosainak, a tanítóknak, a népnevelőknek javát szolgáló intézmény, melyet a nagy philantróp nevéről elnevezve a mai tanítói nemzedék és utódainak soha meg nem hálálható javára a magyar tanítók sorsát szivén viselő atyái Péterfy Sándor, Lakits Vendel és városunk egykori hírneves. paedagógusa Győrffy Iván és több lelkes kartárssal együtt alapítottak. És miért alapították ? Azért, hogy menedék helyet biztosítson a segélyre szoruló tanítóknak, családtagjainak, gyermekeinek. Ha senkink sincs, segítsünk válvetve önmagunkon és a teher édesebbé, elviselhetőbbé válik. Az alapítók ügybuzgósága, lelkesedése tábort ütött, toborzott híveket, lelkes ügyszerető férfiakat, kik megismervén a nemes szándékot, köréje gyülemlettek. A táborverés magára vonta a közoktatási volt a csípős pletykáknak a távollevőkről. Az utakon szebbnél szebb szánok csilingeltek s a hordárok alig győzték cipelni' a sokféle ajándékot a színházak és orfeumok díváinak. Különösen az ördöngös Alma Quivér kapuját ostromolták hevesen. Ez a spanyol táncosnő úgy festett, mintha Murillo valamelyik Madonnája röppent volna le a hideg vászonról a forró deszkákra. Orcáin angyali szelídség mosolygott, sötét, nagy szemeiben bóditó tűz lobogott s az, ki bepillantott, menten szeretett volna lángjaiba vesző pillangóvá lenni. Sok ilyen pilléje volt, de az ki legtöbbször s legmerészebben csapongott körülötte, az Nikoláj Dimitrievics herceg volt, aki néha-néha abban a kegyben is részesült, hogy szomjú ajkaival érinthesse Alma patyolat-kezecskéinek rózsabimbókként pirosló ujjhegyeit. A tündöklő gyémántokat rejtő virágcsokrokkal végre annyira diadalmaskodott a herceg, hogy lassan-lassan széthullámoztak mellőle a versenyzők, ugy, hogy Alma Quivér kapuja már csak neki nyilt meg s olykor még valakinek. Ez az olykor s még valaki, csinált Nikoláj herceg szerelmi idylljéből tragédiát.
