Esztergom és Vidéke, 1906

1906-01-01 / 1.szám

Esztergom, 1906. XXVIII. évfolyam 1. szám. Hétfő, január 1. ESZTERGiM es mm r r A ..VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSAGA'-NAK HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. Slőfizetési árak Egész évre Fél évre . 12 kor. Negyedévre. . 3 kor. 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér Felelős szerkesztő: DR. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók: Di*. Píokopp ßijiila és Brenne? Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Kossuth Lajos (azelőtt Buda)-ntca 485. szám. ===== Kéziratot nem adunk vissza. ===== 1906. Ismét egy év! Mily gyorsan tűnnek el a meghatározott idők sorozatai a mulandóságba, hogy egybeolvadjanak a kezdettel. Rengeteg idő ! Ahogy vesszük, kinek az, kinek nem, de legkevésbbé magának az időnek, amely örökké megújhodással jár. Valódi feltámadás, amelynek bár részesei vagyunk, de akként, hogy a megújhodással szemben az idők járma lassan, de biztosan, tehetetlenné majd képtelenné és pusztulásra elég korhadtnak érlel meg bennünket. És ezzel reánk nézve a földi élet bezárul s reményteljes érzéssel lelkünk részéré egy jobb otthonban bizunk. Jó remény, de jó vagy vigasztálasnak! Oh hit, minő fenséges vagy a remény megrögzitésére, mikor az elmúlás gondolata ragadja meg elménket, amelynek elvégre is kiinduló pontja a földi élethez való ragaszkodás. Annyi bizonyos, ki felfogja az élet alanyát és állagát, ki mérlegelve annak végtelen becsét a szerint él, bár küzdelemmel járjon is, Édes anyám . . . Édes anyám a szememre hányja: Mert nem járok én a szentegyházba; Szentegyházba hej'h, minek is járnék ! ? Olyan vagyok mint egy sötét árnyék. Nem tudnék ott úgysem imádkozni, Nem is fog az Isten, megátkozni. Barna kis leány szép szeme tüzébe : Elveszett a lelkem üdvössége. ' Tuba Károly. Gazsi. Elbeszélés. Ki nem ismeri Gazsit, a bolond Gazsit. Három szomszédos vármegyének alig van községe, melyben nem ismernék Gazsit. Ahol kakastollakkal körültüzdelt ócska katona sipkája megjelenik a falu végén, kutya ugatás és gyerek sivitás dekorálja bevonulását. Oldalán fakard, vállára zsinegre kötött fapuska van akasztva; ruhája rongy, alakja szánalmas és arcán örökös a bárannak az nem hosszú, nem untató és az évek számai mindinkább kevésnek tűnnek fel. Sokszor akár ha csak az élet megismerésének kezdetén állanánk! Gyönyör az élet, mert ha nem volna az, nem volna küzdelem és sem egyikének, sem másikának becse. Gyönyör az élet, csak tudni kell vele bánni és érte a küzdelem is édessé válik. Az élet munkát tételez fel. És a munka számtalan módozataival kialakulásaival mi volna egyéb, mint küzdés az életért és annak gyönyöröktől telt jóságaiért. Kérdezzétek meg a koronás főt, a bibor palásttal biró főpappá ä törvénytudás orákulumát, a gazdagot, a szegényt, miért vigyáz életére? Talán az emberiség javáért? Sokszor ezért is, mert ki nem az emberiség javáért küzd. ,az nem méltó az életre. Legtöbbször, sőt majdnem mindenkor saját életének megmentéséért és fentartásáért. Ugy van az ember az élet és a hálás közötti választásban, mint az a nyomortól kényszeritett aszszony, ki dermesztő időben az erdők mélyén rőzsét szedett. Nyogyú semmittudásnak eltorzult mosolya. S ebből mindenkinek juttat, ha ád néki valamit, ha nem. Megáll előtted az utcán, széles ajkai a füléig húzódnak s a kezében levő zsindely-hegedűt arcához emelve egy pálcikával köszörülgeti. Dalol hozzá valami melódia nélküli zagyvalékot: sötét az éjszaka, kialudt a holdfény, erős a két karom, félsz-e én galambom ? S ehhez a szomoruságos nótához fagyban is meztelen lábait — a gyerekhad szörnyű mulatságára — medve módra, lustán tipegeti. Ha kenyeret kap megeszi, ha krajcárt tesznek szennyes markába elissza. Nem kér senkitől semmit, de a kapottat sem köszöni meg. Igen éhesnek kell lennie, ha betér valamely kapun, és szinte nyögve tör ki belőle az éhkin : még máma nem ettem. A könyőrület mindenkor kisegíti, megmenti az éhenhalástól. Ma ebben a községben van, holnap már a hetedik falu gyerekei kiáltják utána : Gazsi, bolond Gazsi! hová mégysz Cazsi ? Csavarog folytonosan faluról-falura, bizonyos időközökben azonban ismét visszatér : ismerősei vannak mindenfelé, akiket vigyorgással szokott üdvözölni. — Megest itt vagyok. Nem haragszik semmiért, ha kap valamit nevet, ha vásott suhancok durván megdobálják nem átkozódik, még a lábszárait fenyegető kuvaszokra sem tud haragudni. Szelíden mora elkeserítette s mikor a teher alul lerokkant, a halál után vágyott. Ez megjelent neki. Nem üdvözölte őt, nem tartotta megváltásnak a jövevényt, mert igy szólt hozzá, csak még az egyszer segíts fel terhemmel s azután jöhetsz ! Tehát az élet gyönyöre, jósága kapta meg a szivét a vele való küzdelem elviselésének reményével. Alkudozott vele, mert az élet becse édesebb volt a nyomortól való megváltásánál. És mégis hányan unják meg s dobják magukat a halál aszott karjaiba. Ezek bármily okozati összefüggésben legyen is elhatározásuk szomorú cselekménye: nem tudtak élni. Nem tudtak élni, mert ha tudtak volna, a sajgó fájdalom okozta keserűséget az élet jóságával zsibbasztották volna, míg a haladó és feltartózhatlan idő meg nem gyógyítja őket. Azért az ember hivatása között nem ismerek szebbet, jobbat, fenségesebbet, mint gyermekeidet, embertársadat az élet, az élet jóságának, az élet becsének megismerésére vezetni. Szerettesd meg az élehizelegve hárítja el őket magától, aztán megy tovább és mosolyog. Az utolsó háztól visszakiabál, — kutyákra, ép ugy mint a gyerekekre — máskor is elgyövök. És eljön. Néha a szokottnál is rongyosabb, majd jobb kabát van rajta. Egyszer tömve van tarisznyája száraz kenyérdarabokkal, ismét éhesen, ványadtan kerül elő. Kedve azonban nyárban, fagyban, mindig egyforma, katonásan szalutál és vigyorogva jelenti. Megest itt vagyok A klarinétos teli tüdővel fuja a gyorsat — két felfujt pofája — mint barnára sült cipók gömbölyödnek elő csillogó szemei alól. A primás kócos fekete hajából arca barázdáin sűrű izzadtság csöppek potyognak alá a szárazfára, ösztövér ujai pedig motolla sebességgel táncolnak a birka bélen. A nagybőgős recsegő-ropogó dunyogása messzire kihallatszik a vigalma s házból. Lagzi van az alvégen, Molnár Gazsi lakodalma, a huszáré. „Pardont" adott neki a császár, zsinóros ruhában esküdött hűséget Bolgár Erzsébetnek. Piros arca a boldogságtól tüzel, sötét szemei égő lángot vetnek piruló menyasszonya felé. tet s amennyire csak tőled 'függ, mozdítsd elé annak szeretetét. Nézz körül a természet nagy háztartásában s figyeld meg a legparányibb íérget, amelyet felismersz, mint ragaszkodik az élethez s mint akar érte küzdeni. És olyant, mely megutálná azt, nem találsz közöttük egyet sem. Miért ? mert gyönyör neki az élet és a vele járó küzdelem. Eí^fcztul ő is, de pusztulása soha sem öngyilkosság, hanem végzetszerűség, amely az embernél egy örökké való élet hitében csillámlik meg, mert oly kedves az, hogy arról lemondani egyenlő volna minden nemesebb érzelmeket gyökerestől kiszakítani a szivek világából, hogy a földi létben kétkedésben élő boldogtalanai legyünk' önmagunknak és embertársunknak. Szeresd az életet, higyj annak örök valóságában, de becsüld meg azt itt a földön mindaddig, mig erődet az idők vas foga meg nem őrli. Szeresd az életet s óvd meg amennyire csak tőled telhetik, mert nagyobb adomány, legalább itt a földön nem képzelhető, mint élni. Ez az egyedüli, miben rendelkezésedre van a lélek, hogy kedves Peneg a sarkantyú, repül a kurta rokolya : test szorosan a testhőz, összefér a forró lehelet, megrészegíti a lelket, békóba veri a józanságot. Csordultig a jó kedv, duhaj ság a vigság. Húzzad cigány! Húzzad, aki fűzfán termett keserve van fekete fajtádnak, malacot kapsz kövéret, friss kalácsot fehéret! Ne sajnáld az ujjad, emlegesd meg Molnár Gazsi lakodalmát. Bábeli a zsivaj, a csizmák kopogását csak a sűrű kurjongatás nyomja el egyegy percre . . . — Esteledik Gazsi, zajódik az Ipoly, jeget túr a hátán, tán indulnátok fiam ? — Csak még egy darabkát édes szülém, egy fordulót, kezemben lesz a gyeplő, erős kézben lesznek. Félsz-e Örzse ? mellettem ülhetsz s ha átkarolsz két fehér karoddal, mit nekünk a folyó, a sötét ?... édes szerelmesem ! — Nem azért mondom, — az Isten őrizzen meg valamitől. — Ne féljen kend szülém, édes másikanyám, úgy viszem a leányát tulajdon ölembe, két erős karomba. Széltől is megóvom, nem még a veszélytől. De mikor olyan jó itt lennem a kendtek házánál. Odahaza talán megcsappan a kedvem. Hej de is jó az a jóságos Isten ! Enyém vagy-e Örzse? „Esztergom és Vidéke" tárcája.