Esztergom és Vidéke, 1905
1905-06-01 / 44.szám
ESZTERfilM es mm r r A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSAGA "NAK HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. Előfizetési árak Egész évre . . 12 kor. Negyed évre. . 3 kor. Fél évre ... 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér Felelős szerkesztő: DR. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók: Di*. Píokopp Gifnla és Brenner 1 Ferenc, Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők] Kossuth Lajos (azelőtt Bnda)-utca 485. szám. Kéziratot nem adunk vissza. Esztergom ünnepe. Esztergom, május 30. Esztergom városa vasárnap ünnepet ült. Nem a fény, a pompa, a külségek voltak azok, mik az ünnep szépségét, lélekemelő voltát emlékezetessé tették, hanem az érzelem világának azon ritka megnyilatkozásai, melyek az ünnepet becsessé, maradandóvá tették. A primási székváros, miként az ünnep lánglelkű szónoka Földváry István mondotta mindnyájunk nagy lelki gyönyörűségére elmondott ünnepi beszédében, minden diszét lelökve őszinte szívvel, igaz hódolattal köszöntötte bíboros főpásztorát. És e köszöntés, melyet a város nevében annak főügyésze tolmácsolt, eltalálta a polgárság közhangulatát s művészi ecsettel tükrözte vissza a közérzest. A gyöngysorokkal lapunk homlokát ékitjük fel mindazok gyönyörűségére, kiknek nem volt alkalmuk Földváry szép beszédét meghallgatni, mely igy szóllott: „Ünnepelni jöttünk, a magyar katholikus világ főpapjának, Magyarország herceg prímásának, Esztergom érsekének fényes, ritka Öröm ünnepét. bálkirálynő. — Az „Esztergom és Vidéke" eredeti tárcája. — A mi tisztelt barátunk, Bartos Dini, igen kedves fiú, a mellé kérem, kamarás továbbá országos renoméjú gavallér és okvetlenül keresztüllövi azt a frátert, aki egyébb privát dolgaiba merne avatkozni. Dini remekül lő, szeretjük is mi őt mindnyájan. Egyéb privát dolgai közé tartozik, a többek közt, hogy annak idején halálosan szerelmes volt a szép Tássy Zsozéba. A szép Tassy Zsozé azok közé tartozik, káprázatos báli tünemények közé tartozott, a kikbe két három farsangon ál mindnyájan szerelmesek szoktunk lenni halálosan s aztán őrizzük holtig egy-egy fél keztyűjét, egy-egy biztató mosolyának, egy-egy reményt' nyújtó kézszoritásának az emlékét. Az esetet komplikálta még az is, hogy a szép Zsozé roppant elmés leány volt és volt vagy százötvenezer forint hozománya is. Az apja, — szívesén korhelykedett veA szeretet és lelkesedés, az emberi szívnek ez a ragyogó két tüze, kigyúl ma minden felé és sugarai a Balaton parti lakra vetődnek, hol imáiban elmerülve egy szelid, ősz apostol esdi le az egész magyar nemzetre, az Isten jóságát, az Isten áldását. Ünnepelni jöttünk össze, mert mi részt akarunk venni az ő örömében, mint ahogy átéreztük és osztottuk egykor bánatát; — ami sziveink tüzét is hozzá akarjuk adni ahhoz a ragyogáshoz, mely ma nevét körülveszi, mert minket, ami ősi városunkat nem csupán a kilenc százados történet kapcsai, de az élő szeretet erős szálai fűznek ő hozzá. Ünneplésünk, örvendezésünk hangulatába, bevallom őszintén, — hisz nem lennék egyébként polgártársaim igaz tolmácsa — sajgó érzés is vegyül ; az elszomorodás a felett, hogy miért nem köszönthetjük egyház fejedelmünket itt, városunk falai között, ősi székhelyén, hol annyi nagy előde tündökölt. Ámde amint az ő nagysága kiemelkedik a mi szűk kereteinkből : azonképen szeretetünk tüzének sugarai áttörik azt a borulatot, mely az ő hosszas távolléte miatt városunkat régen megülte. Az lünk az öreg úr, — mindnyájunkat biztatott. — Ne hagyjátok magatokat fiúk ! Százötvenezer forint szép pénz s a leány se ráadás! ... Én nem értem, hogy egyitek sem bir vele! Olykor egyikünket vagy másikunkat külön is uszított az öreg: — Látom fiú ütöd a vasat. A leány sokat emleget téged odahaza. Szedd össze magad, gyerekem! Szeretnék már szép szerivel szabadulni tőle. Tudod, más dolga is volna még az embernek. És kacsintott egyet az öreg úr pödöritett daliás, szürkülő bajuszán. Akármi legyek, de látszott azon a bajuszon, hogy biz igen, más dolga is volna még az embernek! Egyszer-egyszer le is sajnált bennünket. — Micsoda népség! . . . Én nem értem, hogy semmire sem mentek azzal a leánynyal! Hej, ha nem az enyém volna ! Majd megmutatnám én nektek ! Bartos Dini végre kirukkolt az öreg Tassy Frigyesnek. — Frici bátyám: Egy pár komoly szóm volna hozzád. — Gyerek! — kiáltott Frici bátyúk boldogan, — te a leányt akarod meg kérni! És megölelte Dinit, háromszor megve igaz szeretet nem csak addig ég, a míg közvetlenül szítják és ápolják, de magára hagyatva lángol s fénye a messze távolba elvilágol. Tudom, érzem, hogy a mi szeretetünk ilyen, amelyet kedves régi emlékekkel szítunk időről időre. Tudom, hogy ez a város, árvasága dacára is, igaz ragaszkodással van Vaszary Kolos iránt, aki egykor, — a polgármestere személyében keblére ölelte s azt izente, hogy örömmel és úgy jöri székvárosába „mintha hosszú távollét után haza jönne ! Ünneplésünk első fohásza, fenn a székes egyházban az egek urához szállott. Hálánk imája, hogy főpásztorunk e nagy napot megérte. Lelki szemeink elé tolul a kép, a midőn a komáromi Szt. Rozália kápolna szerény oltáránál, — ötven év előtt egy ifjú áldozár első szt. miséjét mutatta be. Ha valaki tudta volna akkor a jövendő fátyolát fellebenteni, mily szép, nemes és magasba nyúló életpályát látott volna! Oh miért is nem láthatta meg legalább csak egy bizakodó szív, egy mindig rózsássan látó szem: az anyai sziv, az édes anyai szem ! És ma egy félszázad után, meggörnyedve az évek súlya alatt, tele regette a vállát, mustrálta, gyönyörködött benne, mintha már a fia lett volna. — Bravó fiam! . . . Nagyszerűen mulatunk ! Meglásd, milyen jól összeférünk! . , . minden szüreten nálam lesztek vagy négy hétig. Ilyen ember kell nékem! Csak tarokkozni tudnál becsületesebben! Dini igérte, hogy majd megtanul becsületesen tarokkozni. Frici bátyánk mégegyszer megölelte. — Rendben vagyunk. Eredj, szólj a leánynak is. Dini nem sokat teketóriázott. — Zsozé nagysád, a kezét kérem. A szép leány nyújtotta neki a kezét. — De egészen. A szép leány oda nyújtotta neki a másik kezét is. De gyönyörű, formás két holmi volt az. — Nem igy, — mondta igén komolyan Dini. — Hát hogy? — csodálkozott a leány. — Édes apjával már beszéltem, — szólt halkabban a kamarás és azon a bizonyos férfiasan meghatott hangon, amit ilyen esetekben szoktak használni. Mintha megcsiklandozták volna, nagyot kacagott a szép leány. — Értem! . . . Maga megkért ... És az öreg nyomban odaígért, ugye? Megcsóválta azt a boglyas szép fejét. szívvel, felemelkedett, felmagasztosult lélekkel áll ismét Vaszary Kolos az oltárnál — de most, mint a római szt. egyház bibornoka, Magyarország legmagasabb egyházi és közjogi méltósága. És mennyi áldás, mennyi jóság esik közbe két idő határ idő közé és mennyi lelki nagyság teszi még ragyogóbbá ezeket a földi fényességeket! Nem kereste, nem áhitottta a dicsősséget. Az Isten különös rendelése volt, hogy a legmagasabb magyar egyházi méltóságra hivatott meg ; mert nem költői ábránd, de valóban Isten ujja, — a történelem csodás játéka, hogy ezt a sokat hányatott magyar nemzetet, egy ezred év után, ismét Szt. Benedek fia vezesse be a második ezredévbe. Ott áll a történelmi nagyság egész teljében és díszében a millenium ünnepén, felséges királyunk és az egész nemzet szine előtt, s Asztrik utóda igy imádkozik, — e szavakkal lépi át az ezredév határát: n En nemzetem . . . ... Sokszor állottál már sirod szélén s mégis mikor azt hitték rólad, hogy kiirtottak, te gyarapodtál. Midőn azt vélték, hogy megaláztak, te diadalmaskodtál. — Lássa mindig ilyeneket csinál . . . De maga kedves barátom, ne hallgasson az öregre. Tudja magának bevallom, ő szeretne szabadulni tőlem. Szeretne lerázni a nyakáról. De én nem hagyom magam. Vigyáznom kell még rá. Ha magára marad, lefőzik, képes lenne megnősülni. Ö pedig egy cseppet sem ért a házassághoz. Nem neki való találmány. Egy hét alatt papucs alá kerülne s aztán mind hozzám járna panaszkodni. Lássa, barátom, én nem mehetek férjhez, az öregre kell ügyelnem. A szeme kacagott, az ajka komoly volt. Dini mélyen sértve érezte magát s tűnődött, kit lőjön keresztül? Majd gavalléros nyugalommal szólott. — Zsozé nagysád, én szeretem magát, Szavamra. Ami azt illeti szeretném magam főbelöni. Szavamra. — Ne tegye kedves barátom, — esedezett a szép leány. — Nem teszem. De (roppant ünnepies lett a Dini hangja) jól idehallgasson Zsozé nagysád! A szép leány jól odahallgatott s oly aranyosan komoly maradt a nézése. Dini pedig, mintha testamentumot diktált volna. — Bárki lesz a maga férje: én megtáncoltatom azt a frátert. Szavamra. A szép leány bólintott. „Esztergom és Vidéke" tárcája.
