Esztergom és Vidéke, 1905

1905-01-19 / 6.szám

ban a szájába lógott a bajusza, s még jobban előre hajolt a háta. Akkor volt némileg megelégedve sorsával, ha hazulról távol volt munkában. Kijárt dolgozni a téglaverő gödörbe a faluszélre. Itt talicskázta a nehéz sárt naphosszat, hétről-hétre. Ugy ismerték a többi munkások, hogy sohase eszik egyest a hasával. Társai gyakran tanácsokat adtak neki az asszonnyal való bánásmódot illetőleg. Egyik-másik odaszólt neki néha: — Hogy van az asszony, Pista? A kis Kóroc ilyenkor megvidult egy kissé a részvét láttára és jobb kedvvel, bár szomorúan, felelte : — Azt mondta a mult héten is, hogy ha odamegyek hozzá, elrúg. — Tudod-e mit csinálj vele ? — No? ! — Szerezzél egy kötelet, készítsél rája hurkot, aztán mikor oda akarsz menni az asszonyhoz, vedd magadhoz a kötelet, hirtelen vesd a lábára és kösd meg az ágy végéhez: Majd meglátod, hogy nem tud elrúgni! Nagyot kacagtak erre a gödörbe. Még a kis Kóroc is elmosolygott á bajusza alatt, de azt nem látta senki, csak ő tudta maga. Nem sokat mert azonban erről a témáról beszélni, mert félt, hogy a felesége fülébe megy a szóbeszéd. Az asszony különben minden délbén kivitte az ebédet, csakúgy, mint más rendes asszony. Csak annyi volt a különbség, hogy mikor leültek a fazék mellé, mindig háttal ült az urának és nem szóltak egymáshoz az evés ideje alatt egy szót sem. Mikor äz ember bekanalazta a csipedett, vagy más féle levest, akkor szólt egyet: — Most már megint megbírjuk estig ! Ez jeladás volt az asszonynak, hogy vége az ebédnek. Az meg a fazék felé fordult, belekötötte á csetrest a kendőbe, leverte a szoknyájáról a nagyobb göröngyöket, mormogott valami köszönés félét és mént hazafelé. De ezek mind régi dolgok. Régi idők óta nem tud Kórocék házatájékáról senki semmit. Az ember hem igen jár másnak dolgozni. Nem is beszél senkivel. Ha az utcán megy is, kötélen vezetve a két-három tehenet meg a borjút, fel Se néz. Ha akad még olyan ember, aki köszön neki, csak ilyenformán fogadja : — Hm . . . Nem tudni abból meg, hogy köszönés volt-e, vagy hangos gondolkozás. Az asszony éppen olyan, mint az ura. Semmiféle szomszédot nem ismer. Beszélgetni az utcára sohasem ül ki. Se lakodalomba, se temetésre, Se a templomba nem jár. Mindig dolgozik a ház körül. Hogy mit, azt a jó ég se tudja. Ha a járókelő bepillant a ház előtt elmenőben, a kötésig érő kapun az udvarra, csak azt látja, hogy bokáig ér mindenütt a szemét, a ház faláról lekopott a mész s itt-ott a sárzás is lehullott, az ablakok pedig olyan homályosak, hogy messzilátóval sem lehetne rajtuk belátni. És, úgylátszik, nagy békesség uralkodik annál a háznál. Egy hang nem sok, annyi sem hallatszik ki belőle soha. Talán bizony nem is civakodnak Kórocék! Olyan az a ház, mint egy nag)', korhadt koporsó. Kórocék benne a férgek; nem lármáznak, nem zúgolódnak, csak tesznek-vesznek, nagy némasággal mászkálnak ki-be a hasadékokon. Sokszor meg napokig sem látni őket; az emberek azt hinnék ilyenkor, hogy talán már nem is élnek. De azért avval sem törődik senki; ha meghaltak, hiszen a szomszédokra nézve már úgyis rég nem élnek. Pedig élnek, sőt gyarapodnak. Igaz, hogy az ilyen élet mások szerint nem élet, de Kórocék nem sokat törődnek a mások véleményével. Egyhangú életük mezején ugyan nem teremnek soha virágok, melyeknek láttában gyönyörködhetnének, de zivatarok sincsenek ott. Mások megsajnálják még azt a jószágot is, a melyik az udvarukba kerül, pedig nincs annak a jószágnak semmi baja. Ehetik kukoricaszárat s ihatik rá jó hideg vizet, kell-e még egyéb ? És boldogok . . . A múltkor egyik ismerősük bevetődött hozzájuk, valami jószágvételi ügyben. Amint az udvarba belépett, szinte megfázott a nagy lélektelenségtől. Nagy összevisszaságban hevertek ott mindenféle szerszámok, deszkadarabok, ágasok és rudasfák. Mintha a forgószél hordta volna öszsze a világ minden tájékáról az egyetmásokat. A száraz eperfához kötött tehenek bámulva néztek az idegen alakra, ki egyenesen a kúthoz tartott, hol a kis Kóroc összetöpörödött, roskatag alakja motyogott valamit. A kérdésre, hogy mit mivel, ' föl sem nézett, csak a kalap alól mondta: — A vályút igazítom. Nagy munkába került, mig megértették egymást arra nézve, hogy mit is akarnak; mert a kis Kórocból még harapófogóval is nehéz a szót kihúzni. Bizalmatlan mindenkihez ; csak akkor lett egy kicsit nyájasabb, mikor megtudta, hogy a jószág miatt van a látogatás. Az idegen hangra az asszony is előkerült a ház belsejéből, valamivel bátrabb is, meg bizalmasabb is, mint az ura. De azért arra nagyon ügyel most is, hogy az urának mindig háttal legyen. — Hát az üsző miatt jöttem, Örzse. Megvenném. Nincs benne valami hiba? — Megnézheti, olyan a milyen. Ehetik minálunk, amennyi belefér. Miután megalkudtak, nagyobb barátság támadt közöttük. Beszélgetni kezdtek másról is; a mi van, meg a minek lenni kéne. Hogy milyen rossz világ jár. .Minden esztendőben rosszabb, pedig jobbat várnának. Nem is lesz már addig jobb, mig valami nagy háború nem lesz. Jobbára csak az asszony meg a vevő vett részt a társalgásban szóval; a kis Kóroc csak annyiban, hogy szintén ott pipázott s a vályucsinálást addig abba hagyta. Az ismerős utóbb már annyi bátorságot vett magának, hogy még a multakra is rátért. Egyszer csak azt mondja: — Azért az a régi világ sem volt ám olyan nagyon jó! Emlékeztek-e rá, hogy egyszer el is akartatok válni ? Az ember erre nem szólt semmit, az asszony is csak annyit mondott: —- Hát ami igaz, igaz . . . — Aztán mégis csak összeszoktatok ugye ?• Megint az asszony felelt: — Most csak megvagyunk ; feles földet is birunk, magunknak is van egy kicsi, aztán meg éven át három tehenet fejünk. Majd hozzá tette fanyarul mosolyogva: — Meg öregek is vagyunk. Csizmadia Sándor. Köhögés! Kik abban szenvednek, használják a rég ismert csillapító és Ízletes Kaiser-féle mell karamellákat 2740 jegyz. hitelesített bizonyítvány igazolja annak biztos eredményét köhögés, rekedtség, katarus és elnyálkásodásnál. Csomagja 20 és 40 fillér. Valódi csak a „Három fenyő" védjeggyel. — Raktár: ROCHLITZ ARTHUR hercegpiimási udv. és vármegyei gyógytárában a „Sas"-hoz Esztergomban.