Esztergom és Vidéke, 1905

1905-05-28 / 43.szám

VASZAST KOLOS. Gyermek és ifjú kora. Amikor a magyar közélet dermedéséből felébred és Széchenyi István eszméi a megújhodás útját megmutatják, az ébredés nagy • idej in; 1832. év február 12-én született egy typikus kisebb magyar városban, Keszthelyen, mint szüleinek utolsó és késő gyermeke. Édes atyja, Vaszary Ferenc, szűcs-iparos volt, aki a veszprémmegyei Vaszarról telepedett le Keszthelyre; édes anyja, Bajnok Terézia, Kéthelyről származott s második neje volt az Öreg Vaszary Ferencnek. A csendes, nádfedeles szülői ház a mai Kossuth Lajos-utcában, a premontreiek kertjével átellenben állott. A családi kis tanya elég népes volt. Hat gyermek elevensége verte fel a ház csendjét, akik közül: István, paloznaki esperes-plébános, János, jószágigazgató, Antal, iparos, György, uradalmi számvevő, József, tanító volt. A legkisebbet, a mostani primást, Ferencnek hivták. Öregedő szüleinek reménye, akit mint utolsó sarjat, különös szeretettel és gyengédséggel vettek körül. Az atyja már 68 éves volt, mikor legkisebb fia született. Az öreg Vaszary Ferenc, értelmes, jóságos arcú, magas növésű, buzgó keresztény férfi volt, aki tudásban fölülmúlt akárhány kevély iskolázott embert. Nem szerette az üres beszédet; mint higgadt természetű egyéniség, ha munkáját abban hagyta, mindig komoly dolgokról beszélgetett. Erős magyar volt: csendes, de elégedetlen hazafi. Keszthelyen közbecsülésben állott, s hogy értelmességet elismerték, bizonyítja azon körülmény is, hogy mikor mesterségét abbahagyta, a városnál viselt tobbb éven át hivatalt. Az élet küzdelmei között családjában keresett vigaszt. Szerette is családját az egyszerű nemes lélek józanságával, a munkás férfiú áldozatkészségével s gyöngédségével. Gyermekeit szerette, de nem kényeztette. Jól eső örömmel nézte jó tulajdonságaikat, de viszont szigorú volt a hibák iránt s a ballépést sohase hagyta büntetés nélkül. Gyermekeire, amint tehette, még játékaikban is felügyelt. Amily komoly egyéniség volt az atya, olyan kedélyes, derűs természetű volt az anya. Természettől fogva gyönge nő volt. Férjének semminemű dolgaiba nem avatkozott, csak házi ügyeinek s gyermekeinek élt. Férje 1840-ben meghalt, s a 8 éves Ferenc nevelése egészen az ő vállaira nehezedett. Erős hitét, önfeláldozó lelkét megáldotta az Isten, s ő kötelességtudása egész fonségével szolgálta félárva gyermekének jövőjét. Testalkatra nézve a primás atyjára ütött. Attól örökölte átható, mély tüzű fekete szemeit és az egyszerűen nemes őszinteséget ; édes anyjától a derült kedélyt, a szivjóságot, a küzdelmekben való lelki erőt és a ritka emlékező tehetséget. Gyermekkorában vézna, gyönge fiú volt, kissé előrehajlott. Arcszíne különben egészséges. Szülei előre látták, hogy kézművességre nem való. Nem is érdeklődött aziránt; ájtatos, csöndes és hallgatag gyerek volt; mohón bújta a könyveket és az iskolából haza hozott jeles bizonyítványokkal, dicséretekkel szárította fel édes anyja bánatos arcánakkönnyeit. Az anya titkolta a gondokat, de a fiú finom megfigyelő érzéke észrevette, hogy édes annyjának bizony küzdenie kell, hogy ő neki minden könyve meglegyen s tisztességes ruházatával ne kelljen szégyenkeznie a többi fiúk között. Végtelen fiúi szeretetével igyekezett ép azért enyhíteni az anya vállára nehezedő gondokat. A serdülő gyermek ifjúságát nem hirdette semmi féktelenség, dac, fenhéjázó szenvedély. Mély tüzű szemében, szemérmes arcán a figyelmes vizsgáló csakhamar észrevette a tehetséget és a romlatlan lelkületet. Egyszerű, őszinte gyermek volt, nemes önérzettel s erkölcsi finomsággal párosulva. Ismerős helyen hamar felmelegedett ; barátja volt a kedélyes tréfának, szórakozásnak, örömest élvezte az éneket. Az ifjúsági játékoknak alig volt Keszthelyen élénkebb alakja, mint ő. Nagyon szeretett labdázni s mint jó futóért versengtek érte a kiválasztás alkalmával. Dacára, hogy játéktársai a zalai dzsentri fiúk előkelőbbjei voltak, ő volt a játék lelke, rendezője. Gyenge testalkata miatt, szinte utalva volt a testedző játékokra. Kedvét találta a szánkázásban, az úszásban. Igazgatójuk gyakran elvitte az egyes osztályokat a Balatonba fürdeni s Vaszary Kolos a kitűnő úszók között volt mindig. Az edző játékok iránt való hajlam később is megmaradt nála. Mikor pannonhalmi kispap volt, az ő vezetése alatt élvezték át kollegái az ártatlan tréfákkal kisért játékok örömeit. Az elemi iskolák elvégzése után, a premontreiek keszthelyi gimnáziumába irattá be édes anyja. Nyolc éves volt, mikor az I-ső osztályba járt, mind a hat osztályt Keszthelyen végezte. Minden osztályban emminens volt. Iskolába korán szeretett menni. Ha nem ministrált, akkor ott ismételgette leckéit. Különösen szeretett télen, mig sötét volt, az iskolai meleg kályha körül kis darab magával vitt gyertya mellett a társaival tanulni. Mint jámbor fiút, tanárai nagyon szerették. A társai is kedvelték s elevensége miatt amint társainak az ő részéről, viszont neki is azok részéről többször volt része apróbb ingerkedésekben. Vakációit mint diák, mostoha bátyainál töltötte, Istvánnál, a paloznaki esperes-plébánosnál és Józsefnél Páhokon, aki ott kántortanító volt. A keszthelyi 6 osztályt elvégezve, elérkezett a pályaválasztás ideje. Mi legyen, hová menjen ? . . . Gyakran elmerengett a Balaton partján. Ha csak szerit ejthette, el-el nézte a hullámzó habokat, az ég felhőit, amint a tó tükrén hajóztak; benézett a messze távolba s úgy érezte, hogy lelke szinte átfolyik a nagy Balatonba. Akárhányszor szemlélődött, Tihany orma mindannyiszor oly csábítóan integetett feléje, mint valami sellő. A történelmi nagy kép elevenült meg előtte, az ormokról 7 százados emlék tekintett feléje, s az emlékkel együtt megjelent előtte annak a szerzetnek géniusza, mely a maga történetével Magyarország történetét is együtt irja. A történeti érzék odavezette a legnagyobb történeti múlttal biró szerzet oltárához, hogy a mely szerzet megmunkálta a magyar kultúrát és megalapitá a magyar államot, annak kebelében ő is szolgálja a magyar kultúrát az élőszó és a toll hatalmával. Gyalogszerrel útnak indul, a kebelébe rejtett bizonyítványával. Két napi ut után Balatonfüreden találja Rimely Mihályt, sz. Benedek-rend főapátját s alázatos kéréssel jelentkezik, hagy vegye fel a szent hivatást teljesítő rend tagjai közé. A főapát csak nézi a fáradt, árva és gyönge diákgyereket, átolvassa kitűnő" bizonyítványát, majd rátette az ifjú fejére kezét és sz. Benedek fiává fogadta cum benedictione S. Benedicti. Szegényesen, szivében telve reményekkel, emlékében az anyai tanácsokkal, kisérve az aggódó anyai szeretettől s nemes önbizalomtól, 1847. szeptember 15-én veszi fel Pannonhalmán a rend öltönyét, hogy, mint mondotta a szent szerzethez intézett búcsúlevelében, „embertársaim lelki és szellemi nevelésén és boldogitásán fáradozzak." Az ujoncévet Pannonhalmán tölti. Alig tölt ott azonban félévet, kitör a szabadság-küzdelem. Hazafias hagyományaihoz hiven tehát a bencés-rend is 1848. szeptember 4-én a katonaköteles korban levő növendékeket a haza védelmére haza bocsátotta azzal a meghagyással, ha honvédelmi kötelezettségüknek eleget tettek, a rend ismét viszszafogadja őket. 1849. április 18-án a többi növendékeket is haza bocsátották világi ruhában, azzal a biztosítással, hogy a háborús viszonyok megszűnte után a rendbe ismét visszavétetnek. 1849. április 30-án 18 növendék haza is ment szüleihez ; a pannonhalmi főiskolát ennek következtében bezárták. Ezzel a csoporttal ment haza Vaszary Kolos is. Édes anyja nagyon aggódott, hogy fia a forradalom alatt ott hagyja szerzetét. Aggodalma nem teljesült, a gyönge testalkatú ifjú nem volt katonának való. A szerető anya mintha megsejtette volna, hogy fiára a papi pályán minő nagy hivatás vár. A forradalom alatt részben Keszthelyen édes anyjánál, részben Balaton-Hidvégen Horváth gazdatiszt sógoránál tartózkodott. A forradalom után, 1850-ben tanulmányait Pannonhalmán folytatta Vaszary Kolos. Tanulmányaiban ott is a kitűnők között volt s a theológiai tanulmányai mellett szorgalmasan készült tanári szaktárgyaira, a történelemre s a klasszikus nyelvekre; a francia nyelvet is ekkor sajátította el. 1854 június 6-án az ünnepélyes fogadalom letételével véglegesen felvétetett a rend tagjai közé és megnyílt előtte az ösvény, melyen az óhajtott célhoz, a tanári pályához jusson. Nem lévén . meg a kánoni életkora, a papi rendekből 1864. július 20-án csak a subdiakonátust, július 25-én pedig a diakonátust vette fel Karner Antal győri püspök kezeiből. A tanári pályán. Mint professzus rendtagnak, első tanári állomása Komárom, hol 1854 — 1856-ig tanított. Mindkét évben a 2-dik osztály főnöke volt s mint ilyen, tanította a magyart, latint, történelmet, földrajzot és rajzot a Il-ik, a magyart, földrajzt és természetrajzi az I-ső osztályban. Pappá .szentelésre szükséges kánoni életkort elérvén, 1855. május 26-án Deáki Zsigmo?id caesaropolii püspök, győri püspöki helynök Pannonhalmán ordinálta őt, az ősrégi sz. István-kápolnában. Primiciáját június 3-án Komáromban mondotta a Rozália-kápolnában, amely azon időben a romokban heverő sz. Andrástemplomot helyettesitette. A primicián jelen volt. édes anyja, minden osztályból 2—2 tanuló állott az oltár előtt a gimnáziumi ifjúság képviseletében. Közöttük volt Fehér Ipoly is, a főapátsági méltóságban jeles és méltó utódja, aki akkor IV. osztálybeli tanuló volt. Komáromból Pápára helyezték. Itt 1856 — 1861-ig volt tanár. Pápán kezdte meg irodalmi működését. Az ifjúság nevelésében benn élve, látta, hogy nem elég a merev tanítás, az ifjúnak szüksége van nagy példákra, hogy azok szemlélésénél ideálisan gondolkodni, nemesen érezni, nagy tettekre gyulladni tudjon. E szükség érzetének hódolva Füssy Tamással együtt megindította az IfjuságiPlutarch-ot, mely követésre méltó tulajdonságaikban mutatta be azok életrajzát, akiket az ifjúság elé lehetett állítani. Ebben a 4 évfolyamos füzetes vállalatban jelentek meg tőle az ő történeti jellemrajzai Hunyadi Jánosról, Festetich Györgyről, Szilágyi Erzsébetről, Fejér Györgyről, stb. Keresztény szellem, hazafias hév, pedagógiai él jellemezte ezen életrajzokat s örökbecsüek ma is az ifjúsági olvasmányok között. Azonban Pápán már nemcsak a tanári széken és az Íróasztalnál dolgozott, hanem részt vett Veszprém vármegye, nevezetesen Pápa városának politikai s társadalmi mozgalmaiban. Ezen a téren való szereplése alapította meg szónoki hírnevét. Pápáról 1861-ben Esztergomba helyezték át, hol a világtörténetet, a magyarok történetét és a magyart tanította. Esztergom volt tanári életének delclője Itt domborodott ki hatalmas méretben az ő tanítói s nevelői egyénisége. Tanítványaira való hazafias befolyását élénken jellemzi az is, hogy mikor Horváth Mihály „Huszonöt év Magyarország történetéből

11 cimű korszakos művét 1864-ben Genfben kiadta, az esztergomi gimnazisták bizalmasan Vaszary Kolos utján fizettek elő a tiltott könyvre, melyet következő évben „Magyarország függetlenségi harcának története" követett. Tanári egyéniségét élénken tükrözte vissza már külső megjelenése és modora is. Esztergomi tanítványai mondják, hogy a szemeiben sajátságos megnyerő erő volt, mely kiterjedt egész lényére, a vele való érintkezésre, amely, amint tanítványait vonzotta, azonképen megragadta azokat is, kikkel az iskolán kivül a társadalomban összeköttetésbe jutott. A legkisebb, legértéktelenebb növendékkel is nemcsak leereszkedő, hanem oly barátságos volt, hogy a vele érintkezőt magához emelte és e tulajdonsága annál erősebbé vált, minél magasabbra emelkedett a közpályán. Tanítványaival komolyan bánt, mint aki férfiakat akar belőlük nevelni. Fegyelmet tartott, de gúzsba nem kötötte az egyéniséget, nehogy elnyomja a lélek természetes vidorságát. Tanitásmódjával első sorban azt akarta elérni, hogy minél inkább használjon tanítványainak s solidumot adjon, nem pedij; frázis halmazt. Midőn előadását megkezdette, legtöbbször leszállt a katedráról. Hangja eleinte gyenge s csendes volt, de minél inkább belejött az előadásba, annál inkább átmelegedett. Gyöngéd, karcsú, kissé meghajlott termete kiegyenesedett s szemeinek delejes sugara kisérte az előadás menetét azzal a varázserővel, mintha azt kérdezné: Ugy-e szép ? Eként tanár és tanítvány bizonyos benső meghatottság ereje alatt állott s rá nem figyelni, szinte lehetetlen volt. Egyik jeles tanítványa, aki ma egyik káptalanának prépostja, igy irja le az ő ifjúkori benyomásait : „Gyermekésszel már akkor is észrevettünk annyit, hogy tanárunk előtt mindaz szép és nagy, ami magyar ; nem Volt az a hiba vagy tévedés, melynek mentségére vagy legalább enyhítésére egyegy szelídítő epithetont ne talált volna." Az iskolai feleletek kihallgatásánál is nem kisebb mértékben tünt ki tanítványaihoz való szeretete s tapintata. Ha valaki törekvésének és jóakaratának valamelyes jelét adta, azt legalább egy helybenhagyó főhajtással jutalmazta. A jó feleletek pedig valódi örömet keltettek benne s ilyenkor az elismeréssel nem fukarkodott. A hanyag tanuló azonban nagyon lehangolta s fájdalmát gyakran napokig észrevették. Puszta megjelenése sokszor egy csapásra megváltoztatta a tanulók hangulatát. Az esztergomi gimnáziumnak az ő idejében még nem volt a mai fényes otthona. Régi szűk épületben, a városháza mellett vonult meg; a tanulók nagyon összeszorultak, még az oldalfalaknál is ültek. A diák óraközben anélkül is eleven, samínt kiment valamelyik tanár, az összehuzottan ülő diák sietett a keskeny padokból szabadulni. A kötekedés, szokásos diák veszekedés többször oly port csinált az esztergomi gimnázium tantermeiben, hogy a másik órába belépő tanár alig látta a fiúkat s azok viszont őt. Mindez azonban elmaradt Vaszary Kolos órája előtt. Jóságos arca, tüzes tekintete megszelidette a legvásottabbat is s mert tudták, hogy most érdekes előadás következik, csendben várták belépését. Aki az ő órája előtt mert volna izetlenkedni, rakoncátlankodni, azzal társai számoltak volna le. Fel tudta kelteni tanítványaiban azt az erös önérzetet, hogy az osztály jó hírnevéért becsületéért, mindegyik felelős s élsö sorban a jobb tanulóknak, az osztály szemefényeinek kell jó példával előljárniok. Tárgyának lelkes előadása, meggyőző szavai, szeretetet kisugárzó bánásmódja any-